 |
| Into You |
HARRY STYLES
két héttel később
- Mit szeretnél, fiam? - főnököm hangja a szokásosnál meglepően sokkal lágyabb. Zavartan hajamba túrok, bár tudom, hogy zavarom ő nem láthatja a telefonon keresztül. Sóhajtok egyet, hogy érzékelhetőbb legyen az unalom a hangomban.
- Esetleg van valami munka mára, vagy ...bármikor? - kérdem remélve, hogy a válasz igen lesz. Jason egy pár pillanatra nem szól vissza, majd határozottan válaszol.
- Nem, Harry! Az ünnepekre semmi munka. - ekkor elvesztem az utolsó reményt is. - végül is... mégis csak emberek vagyunk. - úgy mondja, mintha a magunkfajta embereknél ez bármit is számítana.
A telefonbeszélgetés megszakítása után csalódottan dőlök hátra a kanapén. Mobilomat magam mellé ejtem. Végig simítok arcomon, majd ujjaimmal végigszántom a hajam. El sem tudom képzelni, hogy mi a fenét fogok csinálni ebben az egy hétben, míg az összes szánalmasan elcsépelt ünnep lejátszódik. Még belegondolni is borzalmas, hogy mi folyik odakint az utcákon, a boltokban. Mintha az egész világ megőrülne egy időre. Hanyatt döntöm a fejem, így pont rálátok a konyhában majdnem csak üresen álló hűtőre. Talán jobb lenne, ha bevásárolnék, mivel az ünnepek alatt szinte biztos, hogy semmi sem lesz nyitva, bár nem értem miért.
Miután a hűtőt kinyitva megbizonyosodtam róla, hogy tényleg csak egy már régen lejárt joghurt és két vizes palack volt benne, amik már ki tudja mikor kerültek oda, úgy döntöttem ideje kimozdulnom. A szokásosnál melegebb öltözéket felvéve lépem át az ajtó küszöbét. Dzsekim cipzárját egészen mellkasomig felhúzom, nyakamat pedig egy a szekrényben mélyen elrejtett sál védi a hidegtől. Amikor kilépek a főbejáraton rájövök, hogy nagyon jól tettem, hogy vastagon öltöztem, hiszen a hőmérséklet jóval nulla fok alatt van. A hó teljesen elfedte már a járdát, az úttesten pedig latyakos koszos hó nehezíti meg a járművel közlekedők életét. Úgy döntök ezúttal inkább a gyalogos utat választom.
A pár sarokkal arrébb álló kis bolt előtt az autók szinte alig elférve parkolnak egymás mellett. Szemöldökömet felvonom mikor meghallok egy kisebb veszekedést a távolban egy parkolóhely miatt. Egy jóleső levegőt véve nyugtázom, hogy sokkal jobban tettem, hogy gyalog jöttem. Semmi kedvem nem lenne beszélgetésbe, illetve vitába keveredni, elég nekem a munkahelyi stressz.
Mikor végül betérek a boltba hatalmas meglepetés fogad. Az emberek tömegével sorakoznak a kasszánál, nem is beszélve a bolt sorairól. Undorítóan felcicomázott polcok, a plafonról zöld és piros színekben pompázó díszek lógnak. Az emberek szintén ugyanilyen színekbe öltözve, fejükön bohókás mikulás sapkák. Arcomra mérhetetlen undor ül ki. Én semleges fekete kabátommal célirányosan húzok el az örömködő családok mellett, akik boldogan vizsgálgatják, hogy mégis melyik ajándék lenne a legmegfelelőbb. Épp csak leveszek pár dolgot a polcról, amire létfontosságú szükségem lesz, majd rohanva megyek a kasszához.
Már percek óta csak állok a sorban, ami szinte sehova nem halad. Az előttem álló család mellett elnézve látom, hogy a pénztárnál egy fiatal lány ücsörög és hatalmas vigyorral beszélget egy férfivel, aki szépen lassan pakolja bele holmijait a táskájába. Nem haladhatnánk?! De mintha mindez csak nekem tűnne fel, a körülöttem lévő mosolyogva trécselnek, a szavak csak úgy fröcsögnek a szájukból. Erről az jut eszembe, amikor valakit vallatok.
Sikeresen végre én kerülök sorra. Hátsó zsebemből előhúzom tárcámat, majd az előttem ülő lányra nézek aki épp akkor húzza le az utolsó tételt.
- Esetleg lesz még valami? - ajkaim elválnak, mikor jobban megvizsgálom őt. Ragyogó arccal mellett, nem az az egyetlen feltűnő dolog rajta. Két hatalmas manó fület vett fel magára, így a lehető legidiótább kinézete legyen.
- Egy Jack Daniels-t! - mondom sóhajtva. Nem bírom ezt a világot. A lány ügyetlen feláll helyéről és a mögötte lévő hatalmas ital szekrénybe nyúl. Kissé ügyetlenkedve leveszi onnan a kért üveget, majd azt is lehúzza. Az összeget a pultra dobom és sietve egy zacskóba dobom a dolgokat amiket az imént vettem.
- Köszönjük a vásárlást! - szól még utánam a lány - És Boldog Karácsonyt! - szemeim megforgatom és ahogy eltávozom a pulttól a zacskóval és az italommal a kezemben nehézkesen ügyetlenkedve, de kibontom üdítőmet és nagyot kortyolok belőle.
Hál' istennek, mikor beérek az épületünkbe, mintha megszűnne a karácsony, és az összes ezzel járó undorító szokás. A lépcsőház teljesen üres és kihalt. Szürke falak. Pont ugyanolyan szürke, mint a benne lakók élete.
Pillanatok alatt felérek szintemre, hisz már nem ellenfél ez a táv, viszont arra nem számítok ami odafent vár. A folyosón elindulva meglátom, hogy egy kis dobozka pihen az ajtóm előtt ok nélkül. Szemöldökömet összehúzva közelítem meg a tárgyat, majd pontosan előtte megállok. Körülnézek a folyosón, talán rossz helyen raktál le, ennek ellenére lelkesen veszem fel a helyéről. Betámolyogva az ajtón a zacskót és az italomat, amit hazafelé kortyolgattam az előszobában lévő kis szekrényre rakom, a dobozt pedig izgatottan a nappali asztalára helyezem. A konyhába rohanok, onnan pedig egy szikével térek vissza. Lehuppanok a kanapéra, majd alaposabban megvizsgálom a doboz címzettjét. Tényleg nekem akarták címezni. ujjaimat halványan végigsimítom a fedelén, közben elgondolkozom, hogy mégis kitől jöhetett, hisz a címző nincs feltüntetve. Vállat vonva kapom elő a szikét és felvágom a tetejét. Rengeteg felesleges és összegyűrt újságpapír. Ez minden? Ez valami játék? Egyik szemöldökömet felvonom, jobb kezemmel túrni kezdek a dobozban, míg mutató ujjam meg nem akad valami keményben. Óvatosan nyúlok a tárgy alá, amit aztán ki is emelek. Amilyen lendülettel vettem ki, olyan lendülettel vissza is ejtem azt, mikor meglátom mi is az. Felkelek a kanapéról, idegesen a hajamba túrva sétálok el az ablakig majd vissza. Hatalmas levegőket kell vegyek, hogy észnél tudjak maradni. Ajkamba harapok. Harry, nyugodj le! Ismét leülök a doboz elé és óvatosan kihalászom az újságpapírok közül a képet. Gyönyörű fekete mintás keretbe foglalva két ismerős arc pislog rám. Az egyik roppant fiatalos és kedves mosollyal hízeleg a kamerának, barna hullámos haja a másik vállára omlik, ahogy hátulról átöleli az öregebbiket, aki sokkal visszafogottabban, de teljesen szívből varázsol kanyart szájára. A ráncok kissé szomorkássá teszik arcát, de ahogy megérinti védelmezően a mögötte álló húgom karját, mindent elárul. Édesanyám haja őszes kontyba fogva, de még így is jóval sötétebb haja, mint az kortársainál megszokott. Egyszerűen eláll a lélegzetem őket bámulva.
A képet egyik kezemből a másikba helyezve hirtelen egy apró papírocska esik a földre. Meglepetten nyúlok utána, csak miután megfogom, akkor tűnik fel, hogy egy összehajtogatott levél lehet. A fényképet az asztalra helyezem, a levelet pedig precízen kihajtogatva veszem szemügyre.
Drága Harry! Lám, lassan már három éve lesz, hogy miután Chris-t elítélték, te is eltűntél az életünkből. Jól tudjuk, hogy mindezt csak a pénz miatt csináltad, és mi minden egyes alkalommal mikor pénzt küldtél reménykedtünk, hogy ezúttal te magad adod át nekünk. Sőt, Harry! A pénz egyáltalán nem számít. Nagyon szeretnénk, ha végre hazajönnél. Anya is és én is. Elképesztő módon hiányzol öcskös. Kérlek, amint tudsz, látogass meg minket, És Boldog Karácsonyt! Szeretettel drága húgod: Alice
A papír oldalait gyűrögetve idegesen szorítom össze fogaimat. Torkomban hatalmas gombóc rekedt. Szemeimet lehunyom, és méreggel telítve összegyűröm a papírt amit a többi újságpapír közé dobok. Felpattanok a helyemről és zavarodottan kezdek el járkálni a szobában. Hogy mondhatja, hogy menjek haza? Csak azért jöttem el, hogy Anyának és neki biztonságot nyújtsak. Nem nézhettem tétlenül, ahogy Anya tönkremegy. Nem maradhattam otthon. Talán így nem volt jó életük? Nem volt elég az a pénz, amit mindig küldtem? És mért pont most? Hirtelen rengeteg emlék ugrik be, ahogy a szomszédtól kölcsönkapott fűtőtesttel melegítjük fel a legkisebb szobánkat, ott pedig a húgommal betakarózva az Anya által készített íztelen teát iszogatjuk, ami szinte leégette a torkunkat. A karácsony hangulata mindössze csak abban jelenik meg, hogy az utca másik felén lévő fenyőfa sor illata beszivárgott a rosszul szigetelt ablakaink miatt.
Beszélnem kell velük. Előkapom kabátzsebemből a telefonom, mivel még annyi időm sem volt, hogy levetkőzzek. Megnyitom a névlistát, ahol majdnem csak első helyen szerepel Alice neve. Hüvelykujjam elidőzik neve felett. Beszélnem kell valakivel. Hirtelen ujjam felpörgeti a listát. Csak a magány beszél belőlem, de ahogy meglátom a nevét, arra gondolok, hogy most vele kell beszélnem. Vele elterelhetem a gondolataimat. Hüvelykujjam azonnal rábök Juliett nevére, ami már tárcsáz is.
Miután a hűtőt kinyitva megbizonyosodtam róla, hogy tényleg csak egy már régen lejárt joghurt és két vizes palack volt benne, amik már ki tudja mikor kerültek oda, úgy döntöttem ideje kimozdulnom. A szokásosnál melegebb öltözéket felvéve lépem át az ajtó küszöbét. Dzsekim cipzárját egészen mellkasomig felhúzom, nyakamat pedig egy a szekrényben mélyen elrejtett sál védi a hidegtől. Amikor kilépek a főbejáraton rájövök, hogy nagyon jól tettem, hogy vastagon öltöztem, hiszen a hőmérséklet jóval nulla fok alatt van. A hó teljesen elfedte már a járdát, az úttesten pedig latyakos koszos hó nehezíti meg a járművel közlekedők életét. Úgy döntök ezúttal inkább a gyalogos utat választom.
A pár sarokkal arrébb álló kis bolt előtt az autók szinte alig elférve parkolnak egymás mellett. Szemöldökömet felvonom mikor meghallok egy kisebb veszekedést a távolban egy parkolóhely miatt. Egy jóleső levegőt véve nyugtázom, hogy sokkal jobban tettem, hogy gyalog jöttem. Semmi kedvem nem lenne beszélgetésbe, illetve vitába keveredni, elég nekem a munkahelyi stressz.
Mikor végül betérek a boltba hatalmas meglepetés fogad. Az emberek tömegével sorakoznak a kasszánál, nem is beszélve a bolt sorairól. Undorítóan felcicomázott polcok, a plafonról zöld és piros színekben pompázó díszek lógnak. Az emberek szintén ugyanilyen színekbe öltözve, fejükön bohókás mikulás sapkák. Arcomra mérhetetlen undor ül ki. Én semleges fekete kabátommal célirányosan húzok el az örömködő családok mellett, akik boldogan vizsgálgatják, hogy mégis melyik ajándék lenne a legmegfelelőbb. Épp csak leveszek pár dolgot a polcról, amire létfontosságú szükségem lesz, majd rohanva megyek a kasszához.
Már percek óta csak állok a sorban, ami szinte sehova nem halad. Az előttem álló család mellett elnézve látom, hogy a pénztárnál egy fiatal lány ücsörög és hatalmas vigyorral beszélget egy férfivel, aki szépen lassan pakolja bele holmijait a táskájába. Nem haladhatnánk?! De mintha mindez csak nekem tűnne fel, a körülöttem lévő mosolyogva trécselnek, a szavak csak úgy fröcsögnek a szájukból. Erről az jut eszembe, amikor valakit vallatok.
Sikeresen végre én kerülök sorra. Hátsó zsebemből előhúzom tárcámat, majd az előttem ülő lányra nézek aki épp akkor húzza le az utolsó tételt.
- Esetleg lesz még valami? - ajkaim elválnak, mikor jobban megvizsgálom őt. Ragyogó arccal mellett, nem az az egyetlen feltűnő dolog rajta. Két hatalmas manó fület vett fel magára, így a lehető legidiótább kinézete legyen.
- Egy Jack Daniels-t! - mondom sóhajtva. Nem bírom ezt a világot. A lány ügyetlen feláll helyéről és a mögötte lévő hatalmas ital szekrénybe nyúl. Kissé ügyetlenkedve leveszi onnan a kért üveget, majd azt is lehúzza. Az összeget a pultra dobom és sietve egy zacskóba dobom a dolgokat amiket az imént vettem.
- Köszönjük a vásárlást! - szól még utánam a lány - És Boldog Karácsonyt! - szemeim megforgatom és ahogy eltávozom a pulttól a zacskóval és az italommal a kezemben nehézkesen ügyetlenkedve, de kibontom üdítőmet és nagyot kortyolok belőle.
Hál' istennek, mikor beérek az épületünkbe, mintha megszűnne a karácsony, és az összes ezzel járó undorító szokás. A lépcsőház teljesen üres és kihalt. Szürke falak. Pont ugyanolyan szürke, mint a benne lakók élete.
Pillanatok alatt felérek szintemre, hisz már nem ellenfél ez a táv, viszont arra nem számítok ami odafent vár. A folyosón elindulva meglátom, hogy egy kis dobozka pihen az ajtóm előtt ok nélkül. Szemöldökömet összehúzva közelítem meg a tárgyat, majd pontosan előtte megállok. Körülnézek a folyosón, talán rossz helyen raktál le, ennek ellenére lelkesen veszem fel a helyéről. Betámolyogva az ajtón a zacskót és az italomat, amit hazafelé kortyolgattam az előszobában lévő kis szekrényre rakom, a dobozt pedig izgatottan a nappali asztalára helyezem. A konyhába rohanok, onnan pedig egy szikével térek vissza. Lehuppanok a kanapéra, majd alaposabban megvizsgálom a doboz címzettjét. Tényleg nekem akarták címezni. ujjaimat halványan végigsimítom a fedelén, közben elgondolkozom, hogy mégis kitől jöhetett, hisz a címző nincs feltüntetve. Vállat vonva kapom elő a szikét és felvágom a tetejét. Rengeteg felesleges és összegyűrt újságpapír. Ez minden? Ez valami játék? Egyik szemöldökömet felvonom, jobb kezemmel túrni kezdek a dobozban, míg mutató ujjam meg nem akad valami keményben. Óvatosan nyúlok a tárgy alá, amit aztán ki is emelek. Amilyen lendülettel vettem ki, olyan lendülettel vissza is ejtem azt, mikor meglátom mi is az. Felkelek a kanapéról, idegesen a hajamba túrva sétálok el az ablakig majd vissza. Hatalmas levegőket kell vegyek, hogy észnél tudjak maradni. Ajkamba harapok. Harry, nyugodj le! Ismét leülök a doboz elé és óvatosan kihalászom az újságpapírok közül a képet. Gyönyörű fekete mintás keretbe foglalva két ismerős arc pislog rám. Az egyik roppant fiatalos és kedves mosollyal hízeleg a kamerának, barna hullámos haja a másik vállára omlik, ahogy hátulról átöleli az öregebbiket, aki sokkal visszafogottabban, de teljesen szívből varázsol kanyart szájára. A ráncok kissé szomorkássá teszik arcát, de ahogy megérinti védelmezően a mögötte álló húgom karját, mindent elárul. Édesanyám haja őszes kontyba fogva, de még így is jóval sötétebb haja, mint az kortársainál megszokott. Egyszerűen eláll a lélegzetem őket bámulva.
A képet egyik kezemből a másikba helyezve hirtelen egy apró papírocska esik a földre. Meglepetten nyúlok utána, csak miután megfogom, akkor tűnik fel, hogy egy összehajtogatott levél lehet. A fényképet az asztalra helyezem, a levelet pedig precízen kihajtogatva veszem szemügyre.
Drága Harry! Lám, lassan már három éve lesz, hogy miután Chris-t elítélték, te is eltűntél az életünkből. Jól tudjuk, hogy mindezt csak a pénz miatt csináltad, és mi minden egyes alkalommal mikor pénzt küldtél reménykedtünk, hogy ezúttal te magad adod át nekünk. Sőt, Harry! A pénz egyáltalán nem számít. Nagyon szeretnénk, ha végre hazajönnél. Anya is és én is. Elképesztő módon hiányzol öcskös. Kérlek, amint tudsz, látogass meg minket, És Boldog Karácsonyt! Szeretettel drága húgod: Alice
A papír oldalait gyűrögetve idegesen szorítom össze fogaimat. Torkomban hatalmas gombóc rekedt. Szemeimet lehunyom, és méreggel telítve összegyűröm a papírt amit a többi újságpapír közé dobok. Felpattanok a helyemről és zavarodottan kezdek el járkálni a szobában. Hogy mondhatja, hogy menjek haza? Csak azért jöttem el, hogy Anyának és neki biztonságot nyújtsak. Nem nézhettem tétlenül, ahogy Anya tönkremegy. Nem maradhattam otthon. Talán így nem volt jó életük? Nem volt elég az a pénz, amit mindig küldtem? És mért pont most? Hirtelen rengeteg emlék ugrik be, ahogy a szomszédtól kölcsönkapott fűtőtesttel melegítjük fel a legkisebb szobánkat, ott pedig a húgommal betakarózva az Anya által készített íztelen teát iszogatjuk, ami szinte leégette a torkunkat. A karácsony hangulata mindössze csak abban jelenik meg, hogy az utca másik felén lévő fenyőfa sor illata beszivárgott a rosszul szigetelt ablakaink miatt.
Beszélnem kell velük. Előkapom kabátzsebemből a telefonom, mivel még annyi időm sem volt, hogy levetkőzzek. Megnyitom a névlistát, ahol majdnem csak első helyen szerepel Alice neve. Hüvelykujjam elidőzik neve felett. Beszélnem kell valakivel. Hirtelen ujjam felpörgeti a listát. Csak a magány beszél belőlem, de ahogy meglátom a nevét, arra gondolok, hogy most vele kell beszélnem. Vele elterelhetem a gondolataimat. Hüvelykujjam azonnal rábök Juliett nevére, ami már tárcsáz is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése