JULIETT WAHLBERG
 |
| Life After You |
– Az messze nem ugyanolyan, mint az igazi Mr. Wahlberg – reagál a fa cipelésében segédkező férfi, miközben nyakát jócskán megnyújtva figyeli, hogy ne menjen neki semminek és ne verjen le semmit. A konyhai illatok egyvelege azonnal megcsapja az orromat, ahogy Rosa kilépve a helyiségből csatlakozik hozzánk.
– Ott jó lesz, ahol tavaly is volt – mondja Jason, majd a nappali hatalmas ablaka melletti sarok felé biccent, közvetlen a kandalló mellé. Meglep a tény, miszerint Jason az elmúlt karácsonyok alkalmával is állított karácsonyfát, noha meggyőződésem, hogy ezt Rosa rábeszélésére tette, nem pedig önszántából.
– Köszönöm, hogy az idén is nálunk vásárolt, Mr. Wahlberg – nyújt kezet az idegen férfi kesztyűjét levéve, miután a fenyőfát a helyére tették. Jason szintén megszabadul kesztyűjétől, majd egy halvány mosolyt ereszt a férfi felé, aki viszonozza azt. – Kellemes Ünnepeket! – mondja a férfi, majd odaint Rosanak és az ajtó felé indul.
– Önöknek is! Üdvözlöm a feleségét – mondja Rosa, még mielőtt a férfi kilépne az ajtón. Bár reakció nem érkezik Rosa kedvességére biztos, hogy a férfi még hallotta. – Minden évben az ő fakereskedésükből vesszük a fenyőfát – fordul felém Rosa, mikor Jason kikísérve a férfit szintén elhagyja a házat. Eddig kezemben szorongatott könyvemet becsukva a kanapéra teszem, majd követve Rosat a konyhába indulok.
– Hogyhogy nem a családoddal töltöd az ünnepeket? – érdeklődöm finoman, remélve, hogy kíváncsiságommal nem bántom meg a tűzhelynél álló nőt.
– Velük töltöm – válaszol nemes egyszerűséggel, miközben felém fordulva a márvány pultnak dönti csípőjét. Szemöldökömet ráncolva nézek rá, de nem kérdezek; várom, hogy magától magyarázza meg előbbi válaszát. – Már több, mint húsz éve minden karácsonyt apáddal töltök – válaszol a házvezetőnő halvány mosollyal az arcán. Reagálnék, ám a konyhába belépő Jason mindkettőnkbe belénk folytja a szót. Annak ellenére, hogy az elmúlt pár napban több időt töltött a ház falain belül és mindkettőnkkel több beszélgetést kezdeményezett, valószínűleg nem lenne ínyére egy megható párbeszéd végighallgatása arról, hogy Rosa már a családjának tekinti; noha nem hiszem, hogy meglepné.
– Mit szeretnél, fiam? – szól bele az eddig szüntelenül csöngő telefonba. Rosaval csendben hallgatjuk a telefonbeszélgetést, mindkettőnknek újdonság, hogy Jason nem vonul el telefonálni. Telefonját a vállához szorítva hallgatja a vonal másik végén lévő szavait, miközben megszabadul a kabátjától és az egyik asztal mellett álló székre helyezi azt. – Nem, Harry! Az ünnepekre semmi munka – összeszorul a torkom. – Végül is mégiscsak emberek vagyunk – teszi hozzá Jason szemöldökét halványan ráncolva. Torkomat megköszörülve állok fel az asztaltól, érzem magamon Rosa pillantását, miközben nekik hátat fordítva a konyhaablakhoz sétálok. Valószínűleg Jason is észrevette ösztönösen érkező reakciómat a telefonáló fiú neve hallatán, így alig telik el pár másodperc, hangját csupán már csak távolodva hallom. A hatalmas hópelyheket bámulom, ahogy őrjítő lassúsággal leesnek, hófehérbe öltöztetve ezzel mindent, amit lehetséges. – Még mindig nem szeretnél beszélni arról, ami történt? – szólal meg Rosa halkan, ügyelve arra, hogy Jason semmit ne hallhasson beszélgetésünkből.
Nagyot nyelek.
Jól esne kibeszélni magamból mindent, ami nyomaszt, de már egy jó ideje magamban rendezem le az ilyen jellegű gondjaimat. Anyával mindig mindent megbeszéltem. Mióta azonban erre nincs lehetőségem, az esetek jelentős részében kibeszélés helyett a magamba fojtás mellett döntök.
– Nincs miről beszélni – válaszolom végül, lassan felé fordulva. Arcán látszik, hogy esze ágában sincs hinni nekem, mégsem erőszakoskodik, és ezt becsülöm benne. Bólint, majd ismét a tűzhely felé fordul. Zavartan tördelem ujjaimat, valójában magam sem vagyok biztos abban, hogy a végtelenségig bírni fogom a mindent önmagamba fojtást, de egyenlőre ezt tartom a legjobb megoldásnak.
– Miért öt főre terítettél? – kérdezem szemöldökömet ráncolva, mikor a vacsorához kiválasztott ruhámba sétálok vissza a földszintre. A terítés mellett Rosanak is volt ideje átöltözni, egy meglepően csinos fehér ruhát vett fel, ami kihangsúlyozza korához képest jó alakját, és feltűnően hosszú lábait. Az általában lófarokba vagy kontyba fogott gesztenyebarna haját most hullámosan a vállára engedte. Eddig fel sem tűnt, Rosa valójában milyen szép, csinos nő. – Csinos vagy – közlöm vele megfigyelésemet, széles mosollyal az arcomon. – Köszönöm – válaszol halványan mosolyogva, miközben megigazítja az egyik szalvétát. Erről ismét eszembe jut a kérdés, amit még a megfigyelésem előtt tettem fel neki. Az, hogy kíváncsi vagyok enyhe kifejezés, hiszen eddig egyikük sem említette, hogy rajtunk kívül mások is részt vesznek a Karácsonyi vacsorán. – Apád egy régi barátja és annak felesége már évek óta velünk vacsorázik karácsonykor – válaszol Rosa anélkül, hogy rám nézne. Meglep, hogy ezt eddig senki nem említette, illetve, hogy eddig egyszer sem hallottam tőlük olyan barátokról, akikkel olyan közel állnak egymáshoz, hogy a karácsony estét is együtt töltsék. Reakció nélkül hagyom Rosa magyarázatát. Cipőm sarka hangosan kopog a parkettán, ahogy a nappali hatalmas ablakához sétálok, amely mellett a sarokban ott áll, a már feldíszített fa is. Arany és fehér díszek kerültek rá, ami egy keserű mosolyt varázsol az arcomra.
Anyával is mindig ilyen színekbe öltöztettük a fánkat, ez volt anya kedvenc színösszeállítása. Makacsul ragaszkodott ezekhez a színekhez, semmi pénzért nem volt hajlandó változtatni ezen. – Gyönyörű a fa, igaz? – lép mellém váratlanul Rosa, óvatosan megigazítva pár kacskán álló gömböt a fa egyes ágain. – Igen, tényleg az – válaszolok bambán, miközben próbálom elérzékenyülésem jeleit eltüntetni arcomról. – Tudod, miért pont arany és fehér? – kérdezi még mindig mosolyogva, mellkasa előtt összefonva karjait.
Nemlegesen megrázom a fejem.
– Mikor a szüleid megvették az első közös karácsonyfájukat egyszerűen nem tudtak közös nevezőre jutni azzal kapcsolatban, hogy milyen színű díszek legyenek rajta. Jason mindenáron kék és fehér díszeket akart, édesanyád viszont makacsul ragaszkodott a piros és arany összeállításhoz. Aztán jött a kompromisszumkötés. Azóta minden évben fehér és arany díszeket teszünk a fára.
Rosa rövid története mosolyt varázsol arcomra, ajkaimat összepréselem, mielőtt szólásra szánnám el magam.
– Anyával otthon is minden évben fehér és arany díszekkel díszítettünk. Semmi pénzért nem volt hajlandó mást választani – mondom mosolyogva, a házvezetőnő felé fordulva. Rosa szólásra nyitja száját, ám a dohányzóasztalon megcsörrenő telefonom belé folytja a szót. Kíváncsian lépek el mellőle. Szemöldökömet ráncolva lépek oda az asztalhoz, ajkaim elválnak, ahogy megpillantom az ismerős számot villogni a képernyőn. Bár a neve nem jelenik meg, már elégszer tárcsáztam a számot ahhoz, hogy tudjam fejből kié. – Igen? – szólok bele, mintha nem tudnám ki hív. Valójában magam sem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzá, ez az oka annak, hogy így fogadom a hívását. – Nem zavarlak? – szól bele rekedtes hangjával pár másodpercnyi csönd után. Ajkaim kiszáradnak, mikor meghallom a hangját.
Hiányzott.
Annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltam vele, hogy ő van a vonal másik oldalán tényleg meglepődök. Hangja ellenséges, ugyanakkor jó érzéssel tölt el, hogy őt ismerve biztos nyomós oka van annak, hogy felhívott. – Nem – válaszolok végül ugyanolyan rideg hangon, ahogy ő beleszólt a telefonba az előbb. – Igazából én sem tudom, miért hívtalak fel – vallja be, amitől szemöldököm az egekbe szökik. Látom magam előtt, ahogy zavartan tincsei közé túr, arcán azzal a kisfiús, mégis pimasz mosolyával. Nem tudom, mit kellene reagálnom erre a kijelentésére, éppen ezért hallgatok. – Szeretnélek látni – hadarja el végül. Meglepetten nézek körbe, mintha attól kellene félnem, hogy ezt a kijelentését bárki hallhatta rajtam kívül. A torkom elszorul, ajkaimat összepréselve fojtom magamba a szavakat, melyekkel egyértelműen tudatnám vele, hogy én is nagyon örülnék neki, ha láthatnám.
– Ne haragudj, nem tudom mit művelek – szólal meg ismét, mielőtt bármit mondhatnék. Zavartan toporgok egy helyben, kétségbeesetten próbálok szavakat formálni. Tekintetemmel a faliórára pillantok, nemrég múlt fél nyolc. Izgatottan alsó ajkamba harapok. – Találkozzunk tizenegykor az utca végén, a park bejárata előtt – mondom halkan, ügyelve arra, hogy Harryn kívül senki ne halljon. Ahogy mondandóm végére érek kinyomom a telefont, nem várok Harry reakciójára; talán így lesz a legjobb, hiszen ismerve őt valószínűleg előrukkolna egy kifogással, mert ismét rájönne, hogy helytelen, amit csinálunk.
A csípős hideg azonnal megcsapja arcomat, ahogy a lehető legcsendesebben kilépek a bejárati ajtón. A ház már teljes sötétségbe borult, még a vendégszobában sem ég már a villany, ahol Jason orosz barátja Jegor, és a felesége Nastia alszanak. A vacsora alatt volt alkalmam megismerni a kimondottan kedves házaspárt, sőt Jason és Rosa személyiségébe is több betekintést nyerhettem. Bár a vacsora és a beszélgetés igen elhúzódott, végül fél tizenegy előtt nem sokkal mindenki visszavonulót fújt. Mint kiderült Jegor és Nastia két napot maradnak, így nem vette rá őket a szükség arra, hogy az egész éjszakát átvirrasztva beszélgessenek a régi szép időkről, és arról mennyi minden változott az elmúlt évek alatt. Nem egyszer volt a vacsora alatt, hogy meglepődtem Jason egy-egy reakcióján, esetleg egy-egy olyan történeten, amit Jegor mesélt még régebbről. Jason hatalmas mosollyal az arcán reagált barátja nosztalgiázására, és bár arcán mindig észrevehető volt egy kis keserűség, tagadhatatlanul jól érezte magát.
Gondolataim közül kirángat a park bejáratától nem messze parkoló kocsi ajtajának csapódása. A sűrű hóesés ellenére is tisztán kiveszem Harry alakját, lazán az autónak dőlve figyeli, ahogy közeledek felé. Bár próbálok uralkodni magamon, lábaim erőteljes próbálkozásaim ellenére is futásnak erednek, Harry ellöki magát az autótól. Kevesebb, mint fél perc telik el, mielőtt nagy erővel Harry mellkasának csapódok. Először megijedek, hogy a lendülettől esetleg elesik, de ahogy érzem magam köré fonódni erős kezeit ez a minimális félelem is elmúlik.
Hiányzott, és ennek ő is pontosan tudatában van.
Eltelik pár perc, mielőtt ölelésünk végeztével eltávolodunk egymástól, de akkor is épp csak pár centi választ el minket. Eddig az autóban ült, így mikor meleg kezével végigsimít hideg arcomon mindenhol bizsergő érzést hagy maga után. Halvány mosoly terül el arcán, mikor ő is észreveszi a reakciót, amit kiváltott belőlem. – Gyere, menjünk – mondja halkan, miközben fejével az autó irányába biccent. Bólintok, majd hagyom, hogy kezemnél fogva közelebb húzzon az autóhoz. Az ajtót kinyitja előttem, könnyedén huppanok be a kényelmes bőrülésbe. A kellemes meleg azonnal simogatni kezdi arcomat. Sálamat letekerem a nyakam körül, kabátomból kibújok.
Az úton nem szólalunk meg, csupán a rádióból halkan kiszűrődő zene töri meg a közénk beálló csendet. Szótlanságunk ellenére Harry egy pillanatra sem engedi el a kezem, szeme sarkából néha felém pillant. Most egyáltalán nem zavar a szótlanság, hogy nincs köztünk szavakkal kifejezett kontakt. Közel érzem magamhoz Harryt, kezével szorosan fogja az enyémet, és érzem a jelenlétét. Jelen pillanatban ez az egy, ami számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése