2016. július 12., kedd

47. Fejezet - Deja Vu

Juliett Wahlberg

She Will Be Loved
Harry hatalmas szemekkel néz le nála jóval alacsonyabb termetemre, miközben valószínűleg majd megöli a kíváncsiság, hogy tudja; miért vagyok itt. Kezeimet idegesen fonom össze mellkasom előtt, próbálom összeszedni a gondolataimat. 
– Kérsz egy teát? Rendesen átfagyhattál – töri meg a köztünk beállt csendet az eddig a falnak lazán nekidőlő fiú. Bátortalanul bólintok, kissé még örülök is, hogy ezzel is húzhatom az időt. Követem Harryt végig az előszobai folyosón, át a nappalin, egészen a konyháig. Egy könnyed mozdulattal kapcsolja fel a villanyt, ami megvilágítja a kakaó színűre festett falakat. Szótlanul figyelem a pultnál ténykedő fiú mozdulatait, végig azon kattogok, hogy mégis hogyan kellene belekezdenem abba, amiért idejöttem. Halványan mosolygok rá Harryre, mikor pár perc elteltével elém teszi a még gőzőlgő teát, majd intve, hogy kövessem sétál vissza a nappaliba. Majdnem vele szemben foglalok helyet, a kanapé puha anyaga besüpped, ahogy óvatosan leülök. Tudom, hogy tovább már nem húzhatom az időt, így bögrémet a dohányzóasztalra téve nézek rá Harryre. 
– Napok óta nem hallok rólad – jegyzem meg halkan, mire a fotelben ülő fiú ökölbe szorított kezén kezdi simogatni az ujjperceket. 
– Sok volt a munkánk, nem volt időm mással foglalkozni – válaszol anélkül, hogy rám nézne. Továbbra is ökölbe szorított kezét bámulja, egy pillanatnyi figyelmet se szentel nekem. 
– Harry, nézd.. 
– Miért jöttél ide Juliett? Biztos vagyok benne, hogy Jason nem csak nekem mondta el, hogy nem szeretné, ha nekünk bármi közünk lenne egymáshoz – szakít félbe Harry, ezúttal egyenesen szemembe nézve. Nagyokat pislogok, meglep hirtelen haragja. Állkapcsa megfeszül, miközben szótlanül ülünk egymással szemben. 
– Eddig is tudtuk, hogy nem helyesli – válaszolok értetlenül. Valójában pont ez az, ami miatt idejöttem. Teljesen biztos voltam benne, hogy Jason nem csak nekem tartotta meg a kiselőadást arról, hogy köztem és Harry közt mi a megengedett, – pontosabban, mi a nem megengedett. Ugyanakkor bíztam benne, hogy ahogy engem sem, úgy Harryt sem tántorította el ennyi attól, hogy velem legyen. 
– Ezért felesleges volt idejönnöd, Juliett – reagál Harry nemtörődöm stílusban, ami ismételten elbizonytalanít. 
– Nem hiszem el, hogy te képes vagy csak úgy félvállról venni ezt az egészet – mondom bambán a fiút bámulva, aki csak mered maga elé. 
– Jobb lenne, ha elmennél – Harry rekedt hangjától végigfut rajtam a libabőr, nagyokat pislogva szabok gátat a szememben összegyűlt könnyeknek. Nem néz rám, egy pillanatra se szakítja el pillantását a parkettáról. Habozva állok fel a kanapéről, lábaim remegve indulnak el a bejáratiajtó irányába. Hallom magam mögött Harry lépteit, közvetlen mögöttem halad. 
– Jelentett neked bármit is ez az egész, ami volt köztünk? – fordulok vissza már az ajtóból, egyenesen a fölém magasodó fiú szemébe nézek. Érzelemmentes arccal néz le rám, zöld szemei cikáznak arcomon. 
– Nem – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire ajkaim elválnak. Nem vár a reakciómra, a lépcsőház teljesen elsötétedik, ahogy Harry becsukva az ajtót elveszi azt a minimális fényforrást is, ami eddig félhomályban tartotta a hideg lépcsőházat. Zaklatottan rohanok le a lépcsőn, a hatalmas lépcsőházajtón kilépve mélyet szippantok a friss levegőből. Hullámosan vállamra omló tincseimben hamar gyűlni kezdenek a fehér hópelyhek, kezeimet kabátom zsebébe mélyesztve indulok el hazafelé. 

Nagyjából már egy órája annak, hogy egy melegebb takaróval helyet foglaltam a verandán elhelyezett székek egyikén. Csak nézem a hóesést, ahogy hatalmas pelyhekben hullik le, s fed be mindent fehérre. Nem próbálok tenni az engem emésztő gondolatok ellen, ez most furcsamód jóleső érzéssel tölt el. 
Igazuk volt. Rosanak, Jasonnek. Hallgatnom kellett volna rájuk, mikor azt mondták a Harryhez hasonló embereknek nincsenek érzéseik, számukra senki nem fontos. Naív gondolat volt azt hinni, hogy majd pont én leszek az, aki változtat ezen a tévhiten. Nem volt tévhit. A múlt éjjel Harrynel tett látogatásom tökéletes alkalom volt arra, hogy ismét tanulhassak valamit a saját hibáimból, ugyanakkor ezúttal kissé drága volt a tanulópénz. 
– Nem fagytál még meg? – Rosa halványan rám mosolyog, mikor kérdését hallva felé fordulok. Akármennyire szeretném, ezúttal egy gyatra műmosolyora sem futtya, válasz nélkül fordulok ismét a kert felé.  – Nem szeretnéd elmondani, hogy mi bánt? – kérdezi, miközben leül a mellettem pihenő székre. Nemlegesen bólintok. Érzem magamon a házvezetőnő tekintetét, már várom, hogy mikor nyitja szólásra a száját. Ez azonban nem következik be, mindkettőnk figyelmét leköti a ház előtt épp leparkoló fehér autó, ami bár ismerős, nem tudnám megmondani, kié. Szemeim elkerekednek, mikor az autóból egy számomra jól ismert nő száll ki. Válláig érő szőke haj tökéletesen áll, mint mindig. Öltözéke elegáns, olyan mintha egy napot nem öregedett volna azóta, hogy utoljára láttam; ami bár nem volt régen, épp elég idő telt el ahhoz, hogy kellőképpen hiányozzon. 
– Nagyi – szólok oda neki, mire felém pillant. Arcára kedves mosoly húzódik, rögtön a kapu felé indul. Nem várom meg, míg felér a verandára, már az út felénél elé rohanva borulok a nyakába. Jó újra érezni az illatát, ami mióta az eszemet tudom, mindig ugyanolyan kellemes és finom, – pont, mint anyáé volt. Szorosan ölelem, percekbe telik, mire egyáltalán felfogom, hogy tényleg itt van. – Mit keresel itt? – kérdezem tőle kíváncsian, mikor végül elválunk egymástól. Hátamat simogatva indulunk el a veranda felé, amin Rosa vár minket, szintén mosollyal az arcán. 
– El kellett intéznem pár dolgot a nagyapádnak, úgyhogy gondoltam beköszönök – válaszol még mindig kedvesen mosolyogva. Válasza enyhén fogalmazva is meglep, soha nem gondoltam volna, hogy akár köszönőviszonyban lennének Jasonnel. 
– Jó újra látni, Emma – mosolyog Rosa, miközben nagymamám odalépve hozzá két puszit ad neki. 
– Téged is, Rosa. Meglep, hogy még mindig bírod Jason mellett – jegyzi meg a nagyi, mire mindketten halkan felnevetnek. 
– Főzzek egy kávét? – Rosa a bejárati ajtó felé mutat, ezzel jelezve, hogy akár be is mehetenénk a hidegről. 
– Az jól esne, köszönöm – bólint a nagyi, és már indul is befelé, engem is magával húzva. – Gyere drágám, beszélgessünk – mondja, miiközben hátamat simogatja. 

– Mesélj, hogy érzed itt magad? – kérdezi a nagyi, miközben kávésbögréjét kezében szorongatva ül le mellém a kanapéra. Rosa a fotelben foglal helyet,  valószínűleg ő is kíváncsi arra, hogy erre a kérdésre milyen választ fogok adni. 
– Jól, minden rendben van – válaszolok egy mosoly kíséretében, ami bár nem a legmeggyőzőbb, a semminél több. Se a nagyitól, se Rosatól nem érkezik reakció, amit az igazat megvallva nem bánok. 
– Arra gondoltam, hogy az ünnepek alatt meglátogathatnál minket. A nagyapád is örülne neki, ráadásul sok rokon ott lesz, akikkel rég találkoztál – szólal meg a nagyi, pár másodperccel később. 
– Szerintem ez egy nagyszerű ötlet. Jason is biztos helyeselni fogja – mondja Rosa, majd óvatosan kortyol bögréje tartalmából. Bambán bólintok, magamban rögtön azon kezdek gondolkodni, vajon lesz-e bennem annyi erő, hogy mosolyogva üljem végig az ünnepi vacsorát és kedvesen viselkedjek a többi jelenlévővel. Ez lesz az első karácsony Anya nélkül. Az ünnepeket mindig együtt töltöttük. Többnyire a nagyiéknál vacsoráztunk, utána pedig ketten néztük a már milliószor levetített karácsonyi filmeket, amiket mindketten nagyon szerettünk; attól függetlenül, hogy már betéve tudtuk a forgatókönyvet. 
A bejárati ajtó csapódása rángat ki gondolataim közül, valószínűleg mindenki tudja, hogy ki érkezett. 
– Sziasztok – lép be Jason a nappaliba, egy erőtlen köszönést megejtve. Szemei azonban hamar kikerekednek, nyilvánvalóan őt is meglepte a váratlan vendég a nappaliban. – Emma – mondja nagymamám nevét halkan, szemöldökét ráncolva. A nagyi felkelve mellőlem indul el Jason felé, feszülten figyelem, hogyan fognak viszonyulni egymáshoz. Két puszival és egy öleléssel üdvözlik egymást, ami ismét eszembe juttatja azt, hogy milyen ügyesen hallgattak eddig arról, hogy milyen a kapcsolatuk. A nagyi kimérten méri fel Jasont tetőtől–talpig, már mindannyian várjuk, hogy mit állapít meg róla a láttotak alapján, hiszen mind ismerjük a nagyit; tudjuk, hogy semmi fölött nem siklik el megjegyzés nélkül. 
– Úgy látszik tényleg van olyan, akin nem fognak az évek – jelenti ki a nagyi halvány mosollyal arcán. – Hogy vagy Jason? 
– Lassan kezdek újra helyrerázódni – válaszol Jason, miközben újra megfeszítve állkapcsát kerüli ki a nagyit. A nagyi nem tűnik meglepettnek, valószínűleg sejtette, hogy kérdésével ilyen reakciót fog kiváltani. Nem nehéz kitalálni, hogy a nagyi az Anyával történtekre gondol, azt azonban nem tudhattam, hogy ez Jasonból milyen reakciót fog kiváltani. 

– Nagyon örülök, hogy láttalak drágám. Jó látni, hogy kezdesz te is a régi lenni – mondja a nagyi arcomat végigsimítva, már az autó előtt állva. Az utca már teljesen sötét, csupán az utcai lámpák és a verandán lévő lámpa fénye világít meg minket. 
– Soha nem leszek olyan, mint régen – jelentem ki határozottan, végig a nagyi szemébe nézve. Pár másodpercig csak néz rám, végül némán bólint; tudja, hogy igazam van. 
– Rosa mesélt nekem valamit, amitől olyan deja vu érzésem lett – szólal meg ismét, miközben kinyitva az autót táskáját az anyósülésre teszi. Kérdőn nézek a nagyira, azt hiszem arcomról is leolvasható, hogy nem igazán értem miről beszél. – Egy fiúról – teszi hozzá halvány mosollyal az arcán. Ajkaim elválnak. Szólni szeretnék, de nem tudom mit mondhatnék. 
– Nincs semmilyen fiú – mondom végül, mikor rájövök az lesz a legjobb válasz. Így talán rövidre tudjuk zárni. 
– Persze, mert apád eltiltott tőle – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire döbbenten nézek rá. A nagyi mosolya kiszélesedik arcomat látva, ismét szólásra nyitja száját. – Akármilyen meglepő; apádnak kevés olyan dolga van, amit nem oszt meg Rosaval. Azokat is okkal nem osztja meg vele, de ezt gondolom nem kell részleteznem. 
Nemlegesen megrázom a fejem, pontosan tudom, hogy mire gondol. Az azonban meglep, amit mond. Gondolhattam volna, hogy az elmúlt évek alatt Rosa és Jason között szoros kapcsolat alakult ki, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen szinten megbeszélik egymással a dolgokat. Főleg a Harryvel kapcsolatos dolgokat; habár abban biztos, hogy határozottan egyezik a véleményük. 
– Ez már nem azon múlt, hogy Jason eltiltott–e tőle, vagy nem – mondom a betont bámulva. Érzem magamon a nagyi tekintetét, és az igazat megvallva tűkön ülve várom, hogy mondjon valami bíztatót. Valamit, ami segít átvészelni. 
– Hidd el, drágám. Pontosan tudom, hogy apád milyen nehéz helyzetben van most. Ő ismeri azt a fiút, te viszont nem. Ennek ellenére ragaszkodsz hozzá, és vonzz mindaz, ami körülveszi őt. Ezúttal is kiderült valami, amiben ugyanolyan vagy, mint édesanyád. 
– Csak az a különbség, hogy apa nem csak játszott anyával – mondom kínos mosollyal az arcomon, miközben mély levegőt véve fogom fel, hogy apát mondtam. 
– Ha csak játszana, akkor azt nem a főnöke lányával tenné. Ennyire bátor ő sem lehet – mosolyog rám sejtelmesen nagymamám, miközben pár tincset a fülem mögé tűr. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése