HARRY STYLES
 |
| Who you are |
Fáradtan nyitom ki szemeim. Nyögök egyet, miközben másik oldalamra fordulok, szerencsémre a sötét függönyöknek hála a Nap nem vakítja el látásom, így még megpróbálhatok egy picit visszaaludni. Mélyen a párnámba kapaszkodok és nagyot sóhajtva próbálnék álomba merülni, de valami nem hagy. Ugyanez történt az éjjel is. Egyszerűen nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam, agyaltam a dolgokon. Ezúttal is ugyanaz a téma kerít hatalmába. Vajon Jason tudja a dolgokat?Valamely szinten úgy gondolom mindez az én hibám, hisz nekem nem szabadott volna áthívnom ide azt a lányt. Nem is tudom mit képzeltem. Teljesen elgyengültem azután az eset után, ami a gyárban történt. A legfurcsább dolog, hogy még csak eszembe sem jutott felhívni Jasont, hogy esetleg tőle kérjek segítséget.
Gondolataimból azonban egy vékony csipogó hang kelt ki, telefonom az éjjeli szekrényen zizegve próbálja tudatni velem, hogy már fél kilenc. Felvont szemöldökkel nyomom ki a készülék képernyőjén villogó ébresztőt. Fura, mindig be van állítva, hogy fél kilenckor ébresszen, mert nem szeretek túl későn kelni, viszont általában már éber állapotomban szoktam kikapcsolni a jelzést, mivel ilyenkor már Jason rég felhív és kiadja a legújabb munkát. Elterülve az ágyamon gondolkozok, hogy vajon eddig miért nem hívott, de végül úgy döntök nem foglalkozom vele.
Nagy levegőt véve ülök fel az ágyban, karjaimmal megtámasztom magam. A szoba közepén egy erősen világító fény csík kúszik végig, az az egyetlen pont ahol a két függöny nem éri egymást. Kikelek az ágyból és az ablakhoz sétálok. Ketté húzom a függönyöket, hunyorognom kell a kinti világosság miatt. A Nap egyenesen a szemembe néz, így én inkább hátat fordítva neki a fürdőszoba felé indulok. Lépteim könnyedek, ahogy végig suhanok a meleg parkettán, majd befordulok a sarkon. A fürdőszobában épp csak egy kis halvány fény jut be, hiszen csak egyetlen apró ablaka van a helységnek. A csapnak nyomom csípőmet és mélyen a tükörbe nézek. Karikás szemek pislognak vissza rám, amit azonnal vízzel próbálok felfrissíteni. Arcélemen több vízcsepp versenyt fut, míg az összes a csapban landol. Megtörlöm az arcom a mosógépre dobott törölközővel, majd inkább otthagyom hasonmásomat a fürdőszobában. Mikor kilépek onnan, újra a hálószobába sétálok a telefonomat keresve, hisz Jason már biztos keresett azóta. De végül csalódottan nyomom ki a képernyőt, mikor kiderül, hogy pont az ellenkezője történt.
Megkavarom az újonnan főzött forró kávémat, majd belekortyolok egyet. Kicsit felszisszenek, mikor az csaknem leégeti a torkom. Tanulságként inkább hagyom hűlni, így a pultra rakom, én magam pedig a nappaliba megyek, hogy múlassam az időt a tévé kapcsolgatásával. Már sokadjára lapozom végig a csatornákat, mikor végre megcsörren a mobilom.
- Jól van kölyök. - nevet Jason miközben kezei közt forgatja az általam megszerzett pénzt. Én öklömet sajnálva simogatom azt, hisz nem gyenge munkával kellett kicsikarnom az áldozatomból ezt a vagyont, hisz beletelt két napba is. Áldozatom nem adta túl könnyen magát, ráadásul információk hiányában magamnak kellett felkeresnem az illetőt. Gyakran csodálkozom, hogy vajon mennyi embernek adhatott Jason ugyanígy kölcsönt, amit nekem kamatostól kell visszaszereznem. - Büszke vagyok rád. - némi jól eső érzés fut végig rajtam, mindig így érzek amikor elismeri a munkámat. A pénz egy részét az asztalomra helyezi, majd megveregeti a vállam. - Benned mindig bízhatok. - oldalra húzom a szám. Ez vajon tényleg igaz?
Főnököm felkel a fotelemből és farzsebéből előhúzza slusszkulcsát. Én is felpattanok és egészen az ajtóig kísérem őt. Az ajtót kinyitva a folyosó szinte korom sötét már.
- Oh még valami kölyök! - fordul még vissza Jason még mielőtt elindulna. Hatalmas szemekkel bámulok rá, félek, hogy pont azt akarja mondani amivel kapcsolatban nem akarok beszélni. - Juliett, - pont beletalált - nem szeretném, hogy közötök legyen egymáshoz. - hangja nyugodt marad, arca ugyanolyan boldog mint eddig volt - de azt hiszem ezt te jobban megérted, mint ő.
- Persze főnök. De nem az én hibám, hogy mindig rám akaszkodik. - húzom oldalra a számat.
- Tudom, tudom. - sóhajt egyet, kezét homlokára emeli, így úgy néz ki, mint valami panaszkodó nő - Tiszta anyja a lány, mindig a bajt keresi. - biccentek egyet mosolyogva, úgy teszek, mintha magam előtt látnám Juliett édesanyját, bár Jason nem sokat mesélt róla.
Még egyszer összebiccentünk, majd Jason eltűnik a komor sötétségben, már csak cipőjének csattogását hallom a lépcsőházban. Becsukom magam mögött az ajtót, neki támaszkodom és letörlöm a homlokom. Igazán elfáradtam. Ez az ügy ezúttal hosszabbra sikeredett, mint terveztem. Sóhajtok egyet és lassú léptekkel sétálok a nappaliig, ahol a fotelbe dőlve hunyom le szemeim, hogy pihenhessek kicsit. Még mielőtt elaludnék újra és újra eszembe jut ez a dolog Juliettel. Mióta itt járt még csak nem is hallottam róla. Nem keresett telefonon, én pedig végképp nem fogom. Talán jobb is ez így, nem hiányzik az a sok probléma az életembe.
Mikor következőre kinyitom a szemem, a digitális óra, ami a tévé alatti polcon pihen már jócskán többet mutat, mint kellene. Már bőven elmúlt éjfél, ideje az ágyamba helyeznem magam. Zombiként kelek fel a fotelből és csoszogva megyek át a hálószobába. Fekete pólómat leráncigálom magamról, majd a földre dobom. Szinte csukott szemmel találok el az ágy lábáig, onnan már csak rádőlök a puha szivacsra. Kezeimmel a párnámat keresem, amit magam alá húzok és erősen belekapaszkodok. Erőm már annyira nem futja, hogy a nadrágomat levegyem, nem történhet baj, ha ezúttal abban alszom el.
Már épp elnyomna az álom, mikor hirtelen csengő szó zavarja meg romantikus kapcsolatomat az ággyal. Szidom az eget és azt, aki még mindig a bejárati ajtóm előtt áll. Mivel úgy tűnik, hogy nem adja fel - mivel a csengő még mindig cseng -, így vállalom, hogy felkelek és megverem azt aki keres. Elindulok, de az az idegesítő dallam még mindig nem múlik.
- Megyek már! - üvöltök és hangosan ütöm talpam a padlóhoz, hogy a kinti személy is megtudja, hogy már úton vagyok. Az ajtót hirtelen rántom ki a helyéből, a düh erőt ad még akkor is, ha a fáradtságtól már összeesnék, de végül, mikor meglátom ki áll az ajtó másik oldalán szemeimet hatalmasra nyitom.
- Szia. - suttog, pedig senki nincs a folyosón. Egy tincset a füle mögé tűr és egy apró mosolyt varázsol az arcára. Talán maga sem tudja mit keres itt.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezek vissza gorombán, majd kikukkantok a folyosóra, ahol még mindig korom sötét van, és egy lelket nem látni.
- Beszélni szerettem volna veled. - Juliett egyenesen a szemembe néz, ami annyira szíven üt, mintha hasba vágtak volna. Egy picit hátrébb lépek, hogy ezzel beinvesztáljam. A lány biccent egyet, majd lehajtott fejjel jön beljebb, ám úgy tűnik mégsem hagytam elég helyet, hisz válla surolja a mellkasomat, amitől én is és ő is megborzongunk. Pislog párat zavartan, de nem áll meg csak megy tovább a nappaliba. Ledermedve próbálom felfogni, hogy mégis mit kereshet itt. Becsukom a bejárati ajtót és egy pillanatnyi várakozás után és is követem a lányt. Csend honol a szobában és ő a teljes sötétségben próbál meg sem mozdulni míg oda nem érek. Kuncogok egyet tétovaságán, majd felkapcsolom a villanyt ami élesen belesüt mindkettőnk szemébe. Egyből magabiztosabbá válik, de akkor sem mozdul meg. Kezemet óvatosan a vállára helyezem, mire ő rám emeli ijedten a tekintetét.
- Tehát, miről szerettél volna beszélni?
Gondolataimból azonban egy vékony csipogó hang kelt ki, telefonom az éjjeli szekrényen zizegve próbálja tudatni velem, hogy már fél kilenc. Felvont szemöldökkel nyomom ki a készülék képernyőjén villogó ébresztőt. Fura, mindig be van állítva, hogy fél kilenckor ébresszen, mert nem szeretek túl későn kelni, viszont általában már éber állapotomban szoktam kikapcsolni a jelzést, mivel ilyenkor már Jason rég felhív és kiadja a legújabb munkát. Elterülve az ágyamon gondolkozok, hogy vajon eddig miért nem hívott, de végül úgy döntök nem foglalkozom vele.
Nagy levegőt véve ülök fel az ágyban, karjaimmal megtámasztom magam. A szoba közepén egy erősen világító fény csík kúszik végig, az az egyetlen pont ahol a két függöny nem éri egymást. Kikelek az ágyból és az ablakhoz sétálok. Ketté húzom a függönyöket, hunyorognom kell a kinti világosság miatt. A Nap egyenesen a szemembe néz, így én inkább hátat fordítva neki a fürdőszoba felé indulok. Lépteim könnyedek, ahogy végig suhanok a meleg parkettán, majd befordulok a sarkon. A fürdőszobában épp csak egy kis halvány fény jut be, hiszen csak egyetlen apró ablaka van a helységnek. A csapnak nyomom csípőmet és mélyen a tükörbe nézek. Karikás szemek pislognak vissza rám, amit azonnal vízzel próbálok felfrissíteni. Arcélemen több vízcsepp versenyt fut, míg az összes a csapban landol. Megtörlöm az arcom a mosógépre dobott törölközővel, majd inkább otthagyom hasonmásomat a fürdőszobában. Mikor kilépek onnan, újra a hálószobába sétálok a telefonomat keresve, hisz Jason már biztos keresett azóta. De végül csalódottan nyomom ki a képernyőt, mikor kiderül, hogy pont az ellenkezője történt.
Megkavarom az újonnan főzött forró kávémat, majd belekortyolok egyet. Kicsit felszisszenek, mikor az csaknem leégeti a torkom. Tanulságként inkább hagyom hűlni, így a pultra rakom, én magam pedig a nappaliba megyek, hogy múlassam az időt a tévé kapcsolgatásával. Már sokadjára lapozom végig a csatornákat, mikor végre megcsörren a mobilom.
2 nappal később
- Jól van kölyök. - nevet Jason miközben kezei közt forgatja az általam megszerzett pénzt. Én öklömet sajnálva simogatom azt, hisz nem gyenge munkával kellett kicsikarnom az áldozatomból ezt a vagyont, hisz beletelt két napba is. Áldozatom nem adta túl könnyen magát, ráadásul információk hiányában magamnak kellett felkeresnem az illetőt. Gyakran csodálkozom, hogy vajon mennyi embernek adhatott Jason ugyanígy kölcsönt, amit nekem kamatostól kell visszaszereznem. - Büszke vagyok rád. - némi jól eső érzés fut végig rajtam, mindig így érzek amikor elismeri a munkámat. A pénz egy részét az asztalomra helyezi, majd megveregeti a vállam. - Benned mindig bízhatok. - oldalra húzom a szám. Ez vajon tényleg igaz?
Főnököm felkel a fotelemből és farzsebéből előhúzza slusszkulcsát. Én is felpattanok és egészen az ajtóig kísérem őt. Az ajtót kinyitva a folyosó szinte korom sötét már.
- Oh még valami kölyök! - fordul még vissza Jason még mielőtt elindulna. Hatalmas szemekkel bámulok rá, félek, hogy pont azt akarja mondani amivel kapcsolatban nem akarok beszélni. - Juliett, - pont beletalált - nem szeretném, hogy közötök legyen egymáshoz. - hangja nyugodt marad, arca ugyanolyan boldog mint eddig volt - de azt hiszem ezt te jobban megérted, mint ő.
- Persze főnök. De nem az én hibám, hogy mindig rám akaszkodik. - húzom oldalra a számat.
- Tudom, tudom. - sóhajt egyet, kezét homlokára emeli, így úgy néz ki, mint valami panaszkodó nő - Tiszta anyja a lány, mindig a bajt keresi. - biccentek egyet mosolyogva, úgy teszek, mintha magam előtt látnám Juliett édesanyját, bár Jason nem sokat mesélt róla.
Még egyszer összebiccentünk, majd Jason eltűnik a komor sötétségben, már csak cipőjének csattogását hallom a lépcsőházban. Becsukom magam mögött az ajtót, neki támaszkodom és letörlöm a homlokom. Igazán elfáradtam. Ez az ügy ezúttal hosszabbra sikeredett, mint terveztem. Sóhajtok egyet és lassú léptekkel sétálok a nappaliig, ahol a fotelbe dőlve hunyom le szemeim, hogy pihenhessek kicsit. Még mielőtt elaludnék újra és újra eszembe jut ez a dolog Juliettel. Mióta itt járt még csak nem is hallottam róla. Nem keresett telefonon, én pedig végképp nem fogom. Talán jobb is ez így, nem hiányzik az a sok probléma az életembe.
Mikor következőre kinyitom a szemem, a digitális óra, ami a tévé alatti polcon pihen már jócskán többet mutat, mint kellene. Már bőven elmúlt éjfél, ideje az ágyamba helyeznem magam. Zombiként kelek fel a fotelből és csoszogva megyek át a hálószobába. Fekete pólómat leráncigálom magamról, majd a földre dobom. Szinte csukott szemmel találok el az ágy lábáig, onnan már csak rádőlök a puha szivacsra. Kezeimmel a párnámat keresem, amit magam alá húzok és erősen belekapaszkodok. Erőm már annyira nem futja, hogy a nadrágomat levegyem, nem történhet baj, ha ezúttal abban alszom el.
Már épp elnyomna az álom, mikor hirtelen csengő szó zavarja meg romantikus kapcsolatomat az ággyal. Szidom az eget és azt, aki még mindig a bejárati ajtóm előtt áll. Mivel úgy tűnik, hogy nem adja fel - mivel a csengő még mindig cseng -, így vállalom, hogy felkelek és megverem azt aki keres. Elindulok, de az az idegesítő dallam még mindig nem múlik.
- Megyek már! - üvöltök és hangosan ütöm talpam a padlóhoz, hogy a kinti személy is megtudja, hogy már úton vagyok. Az ajtót hirtelen rántom ki a helyéből, a düh erőt ad még akkor is, ha a fáradtságtól már összeesnék, de végül, mikor meglátom ki áll az ajtó másik oldalán szemeimet hatalmasra nyitom.
- Szia. - suttog, pedig senki nincs a folyosón. Egy tincset a füle mögé tűr és egy apró mosolyt varázsol az arcára. Talán maga sem tudja mit keres itt.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezek vissza gorombán, majd kikukkantok a folyosóra, ahol még mindig korom sötét van, és egy lelket nem látni.
- Beszélni szerettem volna veled. - Juliett egyenesen a szemembe néz, ami annyira szíven üt, mintha hasba vágtak volna. Egy picit hátrébb lépek, hogy ezzel beinvesztáljam. A lány biccent egyet, majd lehajtott fejjel jön beljebb, ám úgy tűnik mégsem hagytam elég helyet, hisz válla surolja a mellkasomat, amitől én is és ő is megborzongunk. Pislog párat zavartan, de nem áll meg csak megy tovább a nappaliba. Ledermedve próbálom felfogni, hogy mégis mit kereshet itt. Becsukom a bejárati ajtót és egy pillanatnyi várakozás után és is követem a lányt. Csend honol a szobában és ő a teljes sötétségben próbál meg sem mozdulni míg oda nem érek. Kuncogok egyet tétovaságán, majd felkapcsolom a villanyt ami élesen belesüt mindkettőnk szemébe. Egyből magabiztosabbá válik, de akkor sem mozdul meg. Kezemet óvatosan a vállára helyezem, mire ő rám emeli ijedten a tekintetét.
- Tehát, miről szerettél volna beszélni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése