JULIETT WAHLBERG
 |
| Cant Ignore Me |
- Jó reggelt! - köszönök Rosanak, aki a konyhapultnak lazán nekidőlve nézi a hűtő tetején pihenő tévét.
- Jó reggelt - köszön ő is, bár hangja közel sem hasonlít a megszokotthoz. Szemöldökömet ráncolva mérem fel a házvezetőnőt, miközben az ablakhoz sétálok, derekamat a kellemesen meleg radiátornak döntöm.
- Minden rendben? - kérdezem kíváncsian a nekem háttal álló nőt, miután már öt perce rám se hederítve áll a tűzhelynél. Rosa megáll egy pillanatra, egy jelentéktelen pontot néz a tűzhely fölött.
- Miért volt itt Harry az éjjel? - kérdezi anélkül, hogy rám nézne. Nagyot nyelek. Ha Rosa látta, akkor nincs kizárva, hogy Jason is belefutott.
- Találkozott Jasonnel? - kérdezek rá azonnal, mielőtt még reagálnék házvezetőnőnk kérdésére. Beletelik pár másodpercbe, de Rosa végül felém fordul.
- Igen - jelenti ki határozottan, mire ajkaim elválnak. - De azt mondtam, hogy akkor érkezett - teszi hozzá. Hatalmas kő esik le a szívemről, ugyanakkor így, hogy megtudtam mi Rosa viselkedésének az oka, kellemetlenül érzem magam.
- Rosa, én..
- Még mindig nem érted, Juliett - vág közbe, hirtelen felém fordulva. Szemeim kikerekednek, még soha nem beszélt velem ehhez hasonlóan sem. - Nem ok nélkül akarunk tőle távol tartani apáddal. Nem véletlenül látod ilyen keveset apádat. Próbál téged a lehető legjobban elszigetelni a munkájától, az őt körülvevő emberekről nem is beszélve. Nem ismered őket - mondja Rosa, mondandója végére elhalkulva. Bambán nézek a középkorú nőre, ugyanakkor egy hang sem jön ki a torkomon. Szeretnék ellenkezni. Elmondani neki, hogy annak ellenére, hogy azt hiszi; nem ismeri Harryt. De ott van az az apró tényező, hogy valamiért Jason is távol akar tőle tartani, márpedig nem biztos, hogy van olyan ember, aki nála jobban ismeri Harryt.
Nagyokat pislogok, némán figyelem, ahogy Rosa nekem hátat fordítva ismét a hűtő tetején pihenő készüléket kezdi figyelni. Pár percig csak állok egy helyben, próbálok magamhoz térni az imént történtektől. Bambaságomnak hála azt se hallom, ahogy valaki bejön a bejárati ajtón, így meglepetten kapom fel a fejem, mikor Jason csatlakozik hozzánk a konyhában.
- Ryant ma hazaengedik a kórházból - mondja, miközben a kocsikulcsot az étkezőasztalra dobja, s egy pillanatra rám néz. - Arra gondoltam, hogy majd én hazaviszem, hogy meggyőződjek róla, hogy boldogul arra a pár óra egyedül is, míg meg nem érkezik a bátyja.
- Ő fog gondoskodni róla? - kérdezi Rosa, aki meglepően szívén viselte a fiú sorsát az elmúlt időszakban.
- Igen, itt lesz egy ideig, amíg Ryannek még pihennie kell - mondja Jason lazán az egyik széken kényelembe helyezve magát. - Ha akartok jönni, akkor nagyjából három óra felé indulunk - teszi még hozzá.
- Én mindenképp megyek - reagál a házvezetőnő. Jason nem lepődik meg, barna szemeit rám emeli. Fejemet kissé lehajtva állok a radiátornak dőlve, gondolataim teljesen máshol járnak.
- Juliett? - kérdezi, mikor rá jön; magamtól nemigen akaródzik, hogy megszólaljak.
- Inkább maradnék - mondom halkan, mire Jason meglepő módon csak bólint egyet. Rosa azonban rám pillant, ajkaim elválnak attól a furcsa tekintettől, ahogyan rám néz. Ettől a nézéstől úgy érzem, mintha egy égbekiáltó bűnt követtem volna el; gyötör a bűntudat. Ugyanakkor bosszús is vagyok. Soha nem szerettem, ha valaki - függetlenül attól, ki az illető - beleakart szólni a dolgomba, ez máig sem változott. Mégis ott van bennem a kettős érzés, hogy vajon mi lehet az oka annak, amiért ennyire erőlködnek azon, hogy távol tartsanak Tőle?
Még csak négy óra múlt pár perce, kint mégis sötétedik, az utcai lámpák sárgás fénye már bevilágít az ablakon. A kanapé puha anyagába belesüppedve kapcsolgatom a falra függesztett tévét, kivételesen nem csupa unalmas dolgot vetítenek, így hamar megállapodok egy akciófilmen, ami épp akkor kezdődik, mikor odakapcsolok. Mostanában nem túlzottan vagyok vevő az akciófilmekre, épp elég akció van a mindennapjaimban ahhoz, hogy ebben ne szenvedjek hiányt. Most azonban egy olyan filmről van szó, amit régen sokat néztem, így ezúttal kivételt teszek.
Fel sem tűnik milyen gyorsan elrepült majdnem háromnegyed óra, egészen addig, míg egy halk kopogás ki nem zökkent a filmnézésből. Automatikusan az órára pillantok, szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy csekély az esélye, hogy Jason és Rosa ilyen hamar hazaérjenek. Az eddig magamhoz szorított díszpárnát a kanapéra dobva állok fel, s indulok el a nappali ablaka felé, hogy azon kinézve többet tudhassak meg a látogatóról. Ajkaim elválnak, mikor megismerem a ház előtt parkoló fekete autót, mély levegőt véve sétálok el a bejárati ajtóig.
- Jason nincs itthon. Rosaval elmentek, hogy hazavigyék Ryant a kórházból - mondom azonnal, ahogy kinyitom a bejárati ajtót. Harry szemeit kissé összeszűkítve méreget pár másodpercig, mielőtt szólásra nyitná ajkait.
- Mi a baj? - kérdezi, anélkül, hogy reagálna előbbi kijelentésemre.
- Mondd meg inkább te. Miért akar mindenki ennyire távol tartani tőled? Még te magad is - kérdezem kissé kétségbeesetten. Ezúttal nem csak a hangom kétségbeesett. Én magam is az vagyok, hiszen azt az embert, akit minden alkalommal egyre közelebb engedek magamhoz, valamilyen okból kifolyólag, mindenki elakar marni mellőlem. Harry csak bámul rám, zavartan túr bele hajába. Csak most van időm jobban megnézni az előttem álló fiút. A szállingózó hóesés ellenére rajta csak egy rövid ujjú és egy egyszerű farmer van, mégsem látszik rajta, hogy akár egy kicsit is fázna.
- Képzeld magad az ő helyükbe - szólal meg hirtelen, ezzel megszakítva megfigyelésemet. - Te mit tennél, ha a lányod, egy ilyen emberrel lenne, mint én?
Ajkaimat összepréselve gondolom végig amit Harry mondd. Nyilván nem tudok ésszerű választ adni; a válaszom teljesen más lenne, mint az, amit szükség esetén tényleg cselekednék.
- Mit értesz az alatt, hogy ilyen? - kérdezem halkan, kissé félve a választól.
- Nem vagyok jó ember, Juliett. Napi szinten bántok, sőt néha ölök embereket - mondja egyenesen a szemembe, hangját kissé felemelve. A levegő tüdőmben reked. Eddig is tisztában voltam ezzel, de így, hogy kimondta teljesen más hatással van rám. - Számomra senki nem fontos, nincsenek érzelmeim.
- Ez nem igaz - vágom rá azonnal, az utolsó mondatra reagálva. Nemlegesen kezdek bólogatni, miközben lassan hátrálok el Harrytől. Ő azonban jön felém, az előszoba fala az, ami végül megakadályoz a további hátrálásban. Harry is az előszobában van, alig pár centi választ el minket egymástól, hatalmas szemekkel néz le nála jóval alacsonyabb termetemre. - Ez hazugság - mondom halkan, még mindig az előbbire utalva.
- Miért lenne hazugság? - kérdezi halkan, mintha attól félne, hogy bárki meghallhat minket.
- Ha számodra senki nem fontos, és nincsenek érzelmeid, akkor miért vagy most itt? Akkor miért voltál itt előző éjjel? Akkor miért nem fordítasz most nekem hátat, és tűnsz el? - kérdezem az arcomat felszántó könnyektől remegő hangon. Soha nem szerettem mások előtt sírni, most azonban nem törődök ezzel, csak állom továbbra is Harry masszív pillantását. Állkapcsa megfeszül, ahogy farkasszemet nézünk, nyilván nem tetszik neki, amit az imént mondtam. Kínkeservesen lassan telik az a pár perc, amíg arra várok, hogy vajon mit fog lépni. Fogja magát és úgy tesz, ahogy mondtam? Szeretném azt hinni, hogy erre nem lenne képes, de ahogy most a szemébe nézek, semmit nem látok benne az ürességen kívül.
- Az lenne a legjobb, ha tényleg azt tenném - mondja halkan, két kezét a falnak nyomva támaszkodik meg rajtuk. Arca még közelebb kerül az enyémhez, szinte hallani lehet a szívem hangos dübörgését.
- Akkor miért nem teszed?
Harry pár másodpercig csak arcomat bámulja. Egyik kezét elvéve a falról emeli arcomhoz, s törli le róla az éppen végigfolyó könnycseppet.
- Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy hátat fordítsak neked. Pedig tudom, hogy az lenne a helyes - suttogja.
Hatalmas kő esik le a szívemről. A tudat, hogy nem hagy el határozottan megnyugtat. Kezemet az övére teszem, ami arcomon pihen. Végig rajtam tartja zöld szemeit, felém dőlve nyom még jobban oda a falhoz. Ajkait lassan érinti hozzá az enyéimhez, csókunk azonban nem tart sokáig; a nyitott bejárati ajtón beszökő hűvös szél libabőrt varázsol minden porcikámra.
- Menjünk be, megfázol - mondja halkan, tőlem kissé eltávolodva. Amíg becsukja az ajtót, egy pillanatra sem engedi el a kezem, végig szorosan fogja. Miután becsukja a mahagóni ajtót kezembe veszem az irányítást; összekulcsolt ujjainknál fogva kezdem el magam után húzni az emeltre, meg sem állva a szobámig.
- Nem lesz jó vége annak, ha Jason itt talál - szólal meg Harry, miután bezárva maga mögött a szobaajtót ismét felém fordul.
- Azt hittem, hogy te nem félsz semmitől és senkitől - csipkelődők pimasz mosollyal az arcomon, miközben hagyom, hogy ölelésébe vonjon.
- Nem az apádtól félek. Hanem attól, hogy elintézi, hogy ne tudjalak többet látni - mondja viccelődésem ellenére teljesen komolyan. Az én arcomról is eltűnik a mosoly. Tudom, hogy igaza. Jasonnek nem kerülne nagy erőfeszítésbe, hogy ezt elintézze. Ajkaim leheletnyit elválnak, miközben Harry halvány fényben megvilágított arcát nézem. Tarkójára csúsztatva kezemet húzom közelebb magamhoz, ajkaink azonnal egy húron pendülnek. Lábaimat átkulcsolom Harry derekán, mikor ölébe kapva sétál el velem az ágyig, majd arra óvatosan elfektetve mászik fölém. Csókunk eközben nem szakad meg; elképeszt az az óvatosság, amivel Harry hozzám ér. Két kezével fejem mellett támaszkodik, mellkasa épp csak súrolja az enyémet. Kezeimet tarkójáról derekára viszem, pólója alatt simogatom a hátát. Annak ellenére, hogy egy rövid ujjúban volt a hidegben, bőre meglehetősen meleg, szinte forró. Nem ellenkezek, mikor elhúzódva tőlem megragadja garbóm alját, és egy könnyed mozdulattal lehúzza rólam. Végig arcát figyelem, ahogy szemeivel végigpásztázza alatta fekvő testemet, amit még mindig egy melegítő és egy topp fed. Ennek ellenére határozottan kijelenthetem, hogy eddig senki nem nézett így rám.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi halkan, miközben kezét végighúzva oldalamon a nadrágom széléhez viszi.
- Ezt inkább magadtól kellene megkérdezned, hiszen te habozol - mondom szintén halkan, egyenesen szemébe nézve. Szája féloldalas mosolyra húzódik, melegítőmet határozott mozdulattal húzza le, és dobja a szőnyegre.
- Már régóta te vagy az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok - mondja, mikor már ismét csak centik választják el tőlem. Ezt a pár centit is hamar megszüntetjük, a szavak feleslegessé válnak.
Laposakat pislogva bambulok egy jelentéktelen pontot Harry mellkasán, ahogy féloldalasan mellém fekve simogatja arcomat. Érzem magamon pillantását, ahogy újra és újra végigméri arcomat. A hajam valószínűleg kócos, az arcom kipirult és zilált. Mégsem érzem magam kellemetlenül, a mellettem fekvő fiú érintése és jelenléte minden rossz érzést elvesz.
- Gondoltad volna, hogy egyszer az ágyadban fogok feküdni? - kérdezi halkan, arcán halvány mosollyal. Halkan kuncogni kezdek, miközben határozottan megrázom a fejem.
- A házban is nehezen tűrtelek meg. Szerinted gondoltam ilyenekre? - kérdezem mosolyogva a fölém magasodó fiútól. Göndör tincseinek egy része arcába hullik, ahogy lenéz rám, bőröm minden érintése után, amiket elvétve hagy testemen bizsereg.
- Szerintem minden alkalommal, mikor megláttál - reagál pimasz mosollyal, mire ismét felnevetek.
- Túl magabiztos vagy, nem gondolod? - kérdezem óvatosan mellkason ütve. Harry nemlegesen megrázza fejét, mosolya azonban eltűnik.
- Én nagyon hamar rájöttem, hogy távol kell tartanom magam tőled. Az már más kérdés, hogy hatalmas kudarcot vallottam ezzel kapcsolatban - mosolyodik el ismét.
- Nem akarom, hogy azt hidd, nekem az a jó, ha távol vagy tőlem - mondom határozottan. Harry bólint, ajkait az enyéimre nyomva húz magához még közelebb, s húzza ránk jobban a meleg takarót.
Nagyokat pislogok, némán figyelem, ahogy Rosa nekem hátat fordítva ismét a hűtő tetején pihenő készüléket kezdi figyelni. Pár percig csak állok egy helyben, próbálok magamhoz térni az imént történtektől. Bambaságomnak hála azt se hallom, ahogy valaki bejön a bejárati ajtón, így meglepetten kapom fel a fejem, mikor Jason csatlakozik hozzánk a konyhában.
- Ryant ma hazaengedik a kórházból - mondja, miközben a kocsikulcsot az étkezőasztalra dobja, s egy pillanatra rám néz. - Arra gondoltam, hogy majd én hazaviszem, hogy meggyőződjek róla, hogy boldogul arra a pár óra egyedül is, míg meg nem érkezik a bátyja.
- Ő fog gondoskodni róla? - kérdezi Rosa, aki meglepően szívén viselte a fiú sorsát az elmúlt időszakban.
- Igen, itt lesz egy ideig, amíg Ryannek még pihennie kell - mondja Jason lazán az egyik széken kényelembe helyezve magát. - Ha akartok jönni, akkor nagyjából három óra felé indulunk - teszi még hozzá.
- Én mindenképp megyek - reagál a házvezetőnő. Jason nem lepődik meg, barna szemeit rám emeli. Fejemet kissé lehajtva állok a radiátornak dőlve, gondolataim teljesen máshol járnak.
- Juliett? - kérdezi, mikor rá jön; magamtól nemigen akaródzik, hogy megszólaljak.
- Inkább maradnék - mondom halkan, mire Jason meglepő módon csak bólint egyet. Rosa azonban rám pillant, ajkaim elválnak attól a furcsa tekintettől, ahogyan rám néz. Ettől a nézéstől úgy érzem, mintha egy égbekiáltó bűnt követtem volna el; gyötör a bűntudat. Ugyanakkor bosszús is vagyok. Soha nem szerettem, ha valaki - függetlenül attól, ki az illető - beleakart szólni a dolgomba, ez máig sem változott. Mégis ott van bennem a kettős érzés, hogy vajon mi lehet az oka annak, amiért ennyire erőlködnek azon, hogy távol tartsanak Tőle?
Még csak négy óra múlt pár perce, kint mégis sötétedik, az utcai lámpák sárgás fénye már bevilágít az ablakon. A kanapé puha anyagába belesüppedve kapcsolgatom a falra függesztett tévét, kivételesen nem csupa unalmas dolgot vetítenek, így hamar megállapodok egy akciófilmen, ami épp akkor kezdődik, mikor odakapcsolok. Mostanában nem túlzottan vagyok vevő az akciófilmekre, épp elég akció van a mindennapjaimban ahhoz, hogy ebben ne szenvedjek hiányt. Most azonban egy olyan filmről van szó, amit régen sokat néztem, így ezúttal kivételt teszek.
Fel sem tűnik milyen gyorsan elrepült majdnem háromnegyed óra, egészen addig, míg egy halk kopogás ki nem zökkent a filmnézésből. Automatikusan az órára pillantok, szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy csekély az esélye, hogy Jason és Rosa ilyen hamar hazaérjenek. Az eddig magamhoz szorított díszpárnát a kanapéra dobva állok fel, s indulok el a nappali ablaka felé, hogy azon kinézve többet tudhassak meg a látogatóról. Ajkaim elválnak, mikor megismerem a ház előtt parkoló fekete autót, mély levegőt véve sétálok el a bejárati ajtóig.
- Jason nincs itthon. Rosaval elmentek, hogy hazavigyék Ryant a kórházból - mondom azonnal, ahogy kinyitom a bejárati ajtót. Harry szemeit kissé összeszűkítve méreget pár másodpercig, mielőtt szólásra nyitná ajkait.
- Mi a baj? - kérdezi, anélkül, hogy reagálna előbbi kijelentésemre.
- Mondd meg inkább te. Miért akar mindenki ennyire távol tartani tőled? Még te magad is - kérdezem kissé kétségbeesetten. Ezúttal nem csak a hangom kétségbeesett. Én magam is az vagyok, hiszen azt az embert, akit minden alkalommal egyre közelebb engedek magamhoz, valamilyen okból kifolyólag, mindenki elakar marni mellőlem. Harry csak bámul rám, zavartan túr bele hajába. Csak most van időm jobban megnézni az előttem álló fiút. A szállingózó hóesés ellenére rajta csak egy rövid ujjú és egy egyszerű farmer van, mégsem látszik rajta, hogy akár egy kicsit is fázna.
- Képzeld magad az ő helyükbe - szólal meg hirtelen, ezzel megszakítva megfigyelésemet. - Te mit tennél, ha a lányod, egy ilyen emberrel lenne, mint én?
Ajkaimat összepréselve gondolom végig amit Harry mondd. Nyilván nem tudok ésszerű választ adni; a válaszom teljesen más lenne, mint az, amit szükség esetén tényleg cselekednék.
- Mit értesz az alatt, hogy ilyen? - kérdezem halkan, kissé félve a választól.
- Nem vagyok jó ember, Juliett. Napi szinten bántok, sőt néha ölök embereket - mondja egyenesen a szemembe, hangját kissé felemelve. A levegő tüdőmben reked. Eddig is tisztában voltam ezzel, de így, hogy kimondta teljesen más hatással van rám. - Számomra senki nem fontos, nincsenek érzelmeim.
- Ez nem igaz - vágom rá azonnal, az utolsó mondatra reagálva. Nemlegesen kezdek bólogatni, miközben lassan hátrálok el Harrytől. Ő azonban jön felém, az előszoba fala az, ami végül megakadályoz a további hátrálásban. Harry is az előszobában van, alig pár centi választ el minket egymástól, hatalmas szemekkel néz le nála jóval alacsonyabb termetemre. - Ez hazugság - mondom halkan, még mindig az előbbire utalva.
- Miért lenne hazugság? - kérdezi halkan, mintha attól félne, hogy bárki meghallhat minket.
- Ha számodra senki nem fontos, és nincsenek érzelmeid, akkor miért vagy most itt? Akkor miért voltál itt előző éjjel? Akkor miért nem fordítasz most nekem hátat, és tűnsz el? - kérdezem az arcomat felszántó könnyektől remegő hangon. Soha nem szerettem mások előtt sírni, most azonban nem törődök ezzel, csak állom továbbra is Harry masszív pillantását. Állkapcsa megfeszül, ahogy farkasszemet nézünk, nyilván nem tetszik neki, amit az imént mondtam. Kínkeservesen lassan telik az a pár perc, amíg arra várok, hogy vajon mit fog lépni. Fogja magát és úgy tesz, ahogy mondtam? Szeretném azt hinni, hogy erre nem lenne képes, de ahogy most a szemébe nézek, semmit nem látok benne az ürességen kívül.
- Az lenne a legjobb, ha tényleg azt tenném - mondja halkan, két kezét a falnak nyomva támaszkodik meg rajtuk. Arca még közelebb kerül az enyémhez, szinte hallani lehet a szívem hangos dübörgését.
- Akkor miért nem teszed?
Harry pár másodpercig csak arcomat bámulja. Egyik kezét elvéve a falról emeli arcomhoz, s törli le róla az éppen végigfolyó könnycseppet.
- Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy hátat fordítsak neked. Pedig tudom, hogy az lenne a helyes - suttogja.
Hatalmas kő esik le a szívemről. A tudat, hogy nem hagy el határozottan megnyugtat. Kezemet az övére teszem, ami arcomon pihen. Végig rajtam tartja zöld szemeit, felém dőlve nyom még jobban oda a falhoz. Ajkait lassan érinti hozzá az enyéimhez, csókunk azonban nem tart sokáig; a nyitott bejárati ajtón beszökő hűvös szél libabőrt varázsol minden porcikámra.
- Menjünk be, megfázol - mondja halkan, tőlem kissé eltávolodva. Amíg becsukja az ajtót, egy pillanatra sem engedi el a kezem, végig szorosan fogja. Miután becsukja a mahagóni ajtót kezembe veszem az irányítást; összekulcsolt ujjainknál fogva kezdem el magam után húzni az emeltre, meg sem állva a szobámig.
- Nem lesz jó vége annak, ha Jason itt talál - szólal meg Harry, miután bezárva maga mögött a szobaajtót ismét felém fordul.
- Azt hittem, hogy te nem félsz semmitől és senkitől - csipkelődők pimasz mosollyal az arcomon, miközben hagyom, hogy ölelésébe vonjon.
- Nem az apádtól félek. Hanem attól, hogy elintézi, hogy ne tudjalak többet látni - mondja viccelődésem ellenére teljesen komolyan. Az én arcomról is eltűnik a mosoly. Tudom, hogy igaza. Jasonnek nem kerülne nagy erőfeszítésbe, hogy ezt elintézze. Ajkaim leheletnyit elválnak, miközben Harry halvány fényben megvilágított arcát nézem. Tarkójára csúsztatva kezemet húzom közelebb magamhoz, ajkaink azonnal egy húron pendülnek. Lábaimat átkulcsolom Harry derekán, mikor ölébe kapva sétál el velem az ágyig, majd arra óvatosan elfektetve mászik fölém. Csókunk eközben nem szakad meg; elképeszt az az óvatosság, amivel Harry hozzám ér. Két kezével fejem mellett támaszkodik, mellkasa épp csak súrolja az enyémet. Kezeimet tarkójáról derekára viszem, pólója alatt simogatom a hátát. Annak ellenére, hogy egy rövid ujjúban volt a hidegben, bőre meglehetősen meleg, szinte forró. Nem ellenkezek, mikor elhúzódva tőlem megragadja garbóm alját, és egy könnyed mozdulattal lehúzza rólam. Végig arcát figyelem, ahogy szemeivel végigpásztázza alatta fekvő testemet, amit még mindig egy melegítő és egy topp fed. Ennek ellenére határozottan kijelenthetem, hogy eddig senki nem nézett így rám.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi halkan, miközben kezét végighúzva oldalamon a nadrágom széléhez viszi.
- Ezt inkább magadtól kellene megkérdezned, hiszen te habozol - mondom szintén halkan, egyenesen szemébe nézve. Szája féloldalas mosolyra húzódik, melegítőmet határozott mozdulattal húzza le, és dobja a szőnyegre.
- Már régóta te vagy az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok - mondja, mikor már ismét csak centik választják el tőlem. Ezt a pár centit is hamar megszüntetjük, a szavak feleslegessé válnak.
Laposakat pislogva bambulok egy jelentéktelen pontot Harry mellkasán, ahogy féloldalasan mellém fekve simogatja arcomat. Érzem magamon pillantását, ahogy újra és újra végigméri arcomat. A hajam valószínűleg kócos, az arcom kipirult és zilált. Mégsem érzem magam kellemetlenül, a mellettem fekvő fiú érintése és jelenléte minden rossz érzést elvesz.
- Gondoltad volna, hogy egyszer az ágyadban fogok feküdni? - kérdezi halkan, arcán halvány mosollyal. Halkan kuncogni kezdek, miközben határozottan megrázom a fejem.
- A házban is nehezen tűrtelek meg. Szerinted gondoltam ilyenekre? - kérdezem mosolyogva a fölém magasodó fiútól. Göndör tincseinek egy része arcába hullik, ahogy lenéz rám, bőröm minden érintése után, amiket elvétve hagy testemen bizsereg.
- Szerintem minden alkalommal, mikor megláttál - reagál pimasz mosollyal, mire ismét felnevetek.
- Túl magabiztos vagy, nem gondolod? - kérdezem óvatosan mellkason ütve. Harry nemlegesen megrázza fejét, mosolya azonban eltűnik.
- Én nagyon hamar rájöttem, hogy távol kell tartanom magam tőled. Az már más kérdés, hogy hatalmas kudarcot vallottam ezzel kapcsolatban - mosolyodik el ismét.
- Nem akarom, hogy azt hidd, nekem az a jó, ha távol vagy tőlem - mondom határozottan. Harry bólint, ajkait az enyéimre nyomva húz magához még közelebb, s húzza ránk jobban a meleg takarót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése