JULIETT WAHLBERG
 |
| Space Bound |
- Minden rendben? - kérdezi Harry suttogva, mintha legalább annyira félne tőle, hogy valaki meghall minket, mint amennyire én félek ettől. - Remegsz - állapítja meg végig rajtam tartva szemeit. Bambán pislogok fel rá, magam sem tudom, miért lettem hirtelen ilyen nyugtalan, talán most kezdem felfogni mit is csináltam az elmúlt pár órában. Harry arcomat két kezébe helyezi, egy halvány mosolyt ereszt felém, amivel minden bizonnyal bátorítani akar. A következő pillanatban kezeit a derekamra téve fordít az ajtó irányában, apró léptekkel indulok el.
- Harry? Ti vagytok? - érkezik az ismerős férfihang az emeletről. Mielőtt válaszolhatnánk már fel is tűnik a hang tulajdonosa a lépcsőfordulóban, csak ekkor tűnik fel, hogy Harry már el is lépett mögülem. - Minden rendben? Jól vagy? - Jason kérdését felém irányítja, meglepően nyugodt hangsúllyal.
- Persze, jól vagyok - válaszolok halvány, ugyanakkor kissé erőltetett mosollyal arcomon. Jason pár másodpercig még arcomat pásztázza, ennyi idő kell neki hogy rájöjjön, még nem ismer annyira, hogy az arcomról is letudja olvasni, mikor mondok igazat.
- Kösz, hogy hazahoztad Harry - fordul a lezserül falnak dőlő fiúhoz, aki mintha semmiség lenne bólint egyet, eközben végig engem nézve. - Reméljük többször nem lesz erre szükség - teszi még hozzá Jason, mire mélyet bólintok.
- Késő van, indulok - szólal meg fél perccel később a velem szemben álló fiú, amire főnöke egy bólintással reagál. Némán a kanapénak dőlve figyelem, ahogy a bejárati ajtó felé indulnak mindketten. - Jó éjt, Juliett - fordul még vissza Harry.
- Jó éjszakát - mondom halkan. Ahogy eltűnnek az előszobában az emelet felé indulok, bambán teszem meg az utat a szobámig, amibe belépve egy mélyről jövő sóhajt engedek szabadjára. A pizsamámat magamhoz véve indulok el a fürdőbe, most már nem vágyok másra, csak egy forró zuhanyra, és hogy elmerülhessek a meleg takarók és párnák között.
Az elmúlt pár óra eseményeitől még mindig tombolnak bennem az érzelmek, könnyeim arcomat áztatják miközben engedem magamra a forró vizet. Szemeimet lehunyom, újra magam előtt látok mindent, amiért bármit megtennék, hogy visszakapjam. Hatalmas gőzfelhőt engedek szabadjára magam mögött, mikor a törölközőmet magam köré tekerve kiszállok a zuhany alól, majd pizsamámat magamra húzva hagyom el a fürdőszobát. A szobába érve a tévé kapcsolójáért nyúlok, azt hiszem mióta itt vagyok talán egyszer volt bekapcsolva a készülék, most mégis megnyugtatna, ha nem lenne néma csönd körülöttem. A sarokban pihenő állólámpa halvány fénnyel borítja a szobát, a tévé halkan szól, ezzel kiűzve belőlem azt az aggasztó érzést, hogy egyedül vagyok.
Az ablakhoz sétálok, a függönyt kissé félrehúzva bámulom a hatalmas hópelyheket, ilyenkor már minden kihalt. Kopogás hangja üti meg a fülem, mire azonban megfordulok és szólásra nyitom a számat, már egy ismerős arc néz be a résnyire kinyitott ajtón.
- Bejöhetek? - Jason barna szemeivel arcomat firtatja, néhány másodpercig gondolkodok, végül azonban egy biccentéssel jelzem neki, hogy jöjjön nyugodtan. Az ajtót behajtja maga után, kezeit lezserül zsebébe dugva jön beljebb. Az ágyhoz sétálok, törökülésben foglalok rajta helyet, kíváncsian várom, mi lesz a kimenetele ennek a váratlan látogatásnak.
- Harry mondta, hogy voltatok a temetőben - mondja nyugodt, - halk hangnemben. Ajkaim leheletnyit elválnak, meglep a tájékozottsága, ugyanakkor az még inkább, mennyire nyugodtan kezeli a dolgot.
- Ne rá haragudj, csak nekem akart jót - mondom fejemet megrázva, ölembe ejtett kezeimet figyelve.
- Miért nem nekem szóltál, hogy elakarsz oda menni?
Kérdését hallva szemeim kikerekednek, kérdőn pillantok fel rá. Arca most először igazán fáradtnak, - nyúzottnak tűnik.
- Voltál már ott valaha egyáltalán? - kérdezem, remélve, hogy hangnemem nem volt bántó. Nem bántásnak szántam a kérdést, pusztán kíváncsi vagyok, volt-e már valaha is anyánál.
- Többször, mint te azt gondolnád. A temetésen is ott voltam - mondja, mire hirtelen ránézek. Arcát bámulom, akármennyire koncentrálok, egyszerűen nem ugrik be, hogy láttam volna akár a fogadáson, akár a temetőben.
- Nem láttalak - állapítom meg észrevételem, mire Jason ajkait leheletnyit elhúzva fájdalmas mosolyt enged kiülni arcára.
- Nem véletlenül. Nem akartam, hogy találkozzunk. De én azonnal megismertelek, ahogy megláttalak - mondja, hunyorítva vizsgálja meg arcomat. Bambán pislogok felé, képtelen vagyok egy szót is kinyögni pedig nagyon szeretnék. Annyi kérdésem lenne, amit mindig is felakartam tenni neki. Most itt lenne az alkalom, mégsem vagyok képes rá. Ami meglep, hogy nem érzem magam mérgesnek. Zaklatott vagyok, de korántsem mérges. Csak bámulok az előttem álló férfira, és minél több ideig nézem, annál több olyan vonást fedezek fel benne, ami bennem is megvan. Hosszú percekig csak némán nézzük egymást, végül Jason az aki megtöri ezt a csöndes pillanatot, egy halvány mosoly és egy alig hallható Aludj jól megejtése után elhagyja a szobát, az ajtót halkan csukja be maga mögött.
Jó pár perc eltelik, mire észhez kapok. Kezeimet mellkasom előtt összefonva sétálok ismét az ablakhoz, figyelem a sötét utcát, derekamat a forró radiátornak nyomom. Vajon mennyi minden alakult volna másképp, ha Jason annak idején úgy dönt, velünk marad?
Ijedten ülök fel az ágyban, érzem szívem heves dobogását, miközben végignézve a félhomályban pihenő szobában megnyugtatom magam; egyedül vagyok. Ritka, ugyanakkor megesik, hogy rémálmok kísértenek mostanában. Cifrábbnál cifrább dolgok kísértenek ilyenkor, mikor megtörtént, mikor csak képzeletem által szült eseményekről álmodok. A fürdőbe sétálok, arcomat többször is megmosom hideg vízzel, hogy legalább egy kicsit észhez térítsen. A szobába visszasétálva a halkan duruzsoló tévé feletti órára pillantok, nem rég múlt fél egy. Homlokomat ráncolva fordulok az ablak felé, a függönyön beszűrődő fény forrására kíváncsian sétálok el odáig. Szemöldököm ráncolom, mikor rájövök; a mozgásérzékelő lámpa fénye világít be. Jason autója a ház előtt áll, tudtommal sehova nem ment el, így kétlem, hogy ő jött volna meg most. Próbálom nyugtatni magam; talán csak egy macska. Megnyugodni azonban nem tudok, idegesen tördelem ujjaimat, végül egy mély levegőt véve indulok el az ajtó felé. Kilépve a szoba biztonságából azonnal a sötét folyosón találom magam. Csupán az elmúlt pár hónap alatt kialakult ismeretségemnek köszönhetem, hogy épségben eljutok a lépcsőig, amit már némileg megvilágítanak a nappaliba beszűrődő fények.
- Jason? - suttogom halkan, alig remegő hangon egyenesen bele a sötétbe. Ajkaim megremegnek mikor a lépcső megreccsen a hátam mögött, nem tudom eldönteni mi lenne a jobb döntés. Megfordulni és szembe találni magam egy egyenlőre ismeretlen alakkal, esetleg neki háttal várni, mi fog történni. Testem megfeszül, mikor hátamhoz hozzáér a hátam mögött álló mellkasa, amikor azonban mély levegőt veszek olyan illat szökik az orromba, amit először el sem akarok hinni. Hirtelen fordulok meg, mivel a férfi feljebb áll a lépcsőn így még magasabb, mint egyébként alapból.
Szemeim kikerekednek, a rossz fényviszonyok ellenére is pontosan ki tudom venni, ki magasodik fölém, azonban mielőtt mielőtt bármit is mondhatnék kezét a számra tapasztja, halkan jelzi, hogy maradjak csendben.
- Mit keresel itt? - kérdezem suttogva, mikor leemeli kezét a számról.
- Volt egy kis dolgom errefelé, gondoltam beugrok - mondja nemes egyszerűséggel, mintha ez természetes lenne.
- Az éjszaka közepén? - nevetek fel halkan, mire Harry arcán is mosoly terül el. - Megijesztettél - mondom kissé megkomolyodva, továbbra is tartva a köztünk kialakult szemkontaktust. Egyik kezével végigsimítja arcomat, keze hideg érintésétől végigfut rajtam a hideg.
- Folyton azt teszem. Próbállak elijeszteni magamtól - beszél egyenesen szemembe nézve.
- Most mégis itt vagy - állapítom meg halkan. Harry állkapcsa megfeszül, szinte látom magam előtt milyen harcokat vív le magában, úgy hogy arról senki ne vegyen tudomást. Kezét hajam alá csúsztatja, nyakamnál fogva finoman húz közelebb magához, mielőtt azonban ajkaink összeérnének ismét megáll. Hosszú perceknek tűnő másodpercek telnek el csöndben, amíg mi csak nézzük egymást, mozdulatlanul. Végül én vagyok az aki ezt megtöri. Harry nyakamon pihenő kezéért nyúlok, ujjaimat összefűzve az övével ejtem kezünket magam mellé, majd kezdem annál fogva magam után húzni egyenesen fel az emeletre.
- Nem félsz? - kérdezi Harry, miután becsukva maga mögött a szobaajtót lazán nekidől. Kezeit fekete farmerjának zsebeibe mélyeszti, komoly, már-már szigorú pillantással néz rajtam végig.
- Mitől kellene? - kérdezek vissza hatalmas szemekkel bámulva a velem szemben álló srácra. Kíváncsi vagyok miért kérdez tőlem ilyet, mi az oka annak, amiért azt gondolja van okom félni.
- Tőlem - jelenti ki nemes egyszerűséggel, mintha eddig tett volna bármi olyat, amivel megijesztett. Akár egyszer is.
- Ha itt valakinek félnie kell, az te vagy - mondom halvány féloldalas mosollyal arcomon, amivel egyértelműen összezavarom az eddig szemmel láthatóan magabiztos fiút. Ez a zavarodottság azonban nem tart sokáig; kiegyenesedik, ellökve magát az ajtótól indul el felém. Minél közelebb jön, annál inkább hátrálok, egészen addig, míg az ágytámla már nem enged távolabb menni tőle. Közvetlen előttem áll meg, mellkasa súrolja az enyémet.
- Nem hiszem, hogy pont te lennél az, aki tudna nekem ártani - suttogja, mintha félne attól, hogy bárki meghall minket. Arcán mosoly pihen, ebből tudom, hogy játszadozik velem.
- Nem tudhatod. Ne becsülj alá - válaszolok határozottan, végig tartva a szemkontaktust. Harry mosolya kiszélesedik, kezeivel az ágytámlának dől, ezzel megakadályozva, hogy ha esetleg arrébb akarnék lépni, akkor megtudjam tenni. Ismét közel kerül hozzám, ezúttal azonban nem vár sokáig, ajkait alig pár másodpercen belül megérzem az enyéimen, kezeimmel azonnal körülölelve nyakát húzom magamhoz még közelebb.
- Késő van, indulok - szólal meg fél perccel később a velem szemben álló fiú, amire főnöke egy bólintással reagál. Némán a kanapénak dőlve figyelem, ahogy a bejárati ajtó felé indulnak mindketten. - Jó éjt, Juliett - fordul még vissza Harry.
- Jó éjszakát - mondom halkan. Ahogy eltűnnek az előszobában az emelet felé indulok, bambán teszem meg az utat a szobámig, amibe belépve egy mélyről jövő sóhajt engedek szabadjára. A pizsamámat magamhoz véve indulok el a fürdőbe, most már nem vágyok másra, csak egy forró zuhanyra, és hogy elmerülhessek a meleg takarók és párnák között.
Az elmúlt pár óra eseményeitől még mindig tombolnak bennem az érzelmek, könnyeim arcomat áztatják miközben engedem magamra a forró vizet. Szemeimet lehunyom, újra magam előtt látok mindent, amiért bármit megtennék, hogy visszakapjam. Hatalmas gőzfelhőt engedek szabadjára magam mögött, mikor a törölközőmet magam köré tekerve kiszállok a zuhany alól, majd pizsamámat magamra húzva hagyom el a fürdőszobát. A szobába érve a tévé kapcsolójáért nyúlok, azt hiszem mióta itt vagyok talán egyszer volt bekapcsolva a készülék, most mégis megnyugtatna, ha nem lenne néma csönd körülöttem. A sarokban pihenő állólámpa halvány fénnyel borítja a szobát, a tévé halkan szól, ezzel kiűzve belőlem azt az aggasztó érzést, hogy egyedül vagyok.
Az ablakhoz sétálok, a függönyt kissé félrehúzva bámulom a hatalmas hópelyheket, ilyenkor már minden kihalt. Kopogás hangja üti meg a fülem, mire azonban megfordulok és szólásra nyitom a számat, már egy ismerős arc néz be a résnyire kinyitott ajtón.
- Bejöhetek? - Jason barna szemeivel arcomat firtatja, néhány másodpercig gondolkodok, végül azonban egy biccentéssel jelzem neki, hogy jöjjön nyugodtan. Az ajtót behajtja maga után, kezeit lezserül zsebébe dugva jön beljebb. Az ágyhoz sétálok, törökülésben foglalok rajta helyet, kíváncsian várom, mi lesz a kimenetele ennek a váratlan látogatásnak.
- Harry mondta, hogy voltatok a temetőben - mondja nyugodt, - halk hangnemben. Ajkaim leheletnyit elválnak, meglep a tájékozottsága, ugyanakkor az még inkább, mennyire nyugodtan kezeli a dolgot.
- Ne rá haragudj, csak nekem akart jót - mondom fejemet megrázva, ölembe ejtett kezeimet figyelve.
- Miért nem nekem szóltál, hogy elakarsz oda menni?
Kérdését hallva szemeim kikerekednek, kérdőn pillantok fel rá. Arca most először igazán fáradtnak, - nyúzottnak tűnik.
- Voltál már ott valaha egyáltalán? - kérdezem, remélve, hogy hangnemem nem volt bántó. Nem bántásnak szántam a kérdést, pusztán kíváncsi vagyok, volt-e már valaha is anyánál.
- Többször, mint te azt gondolnád. A temetésen is ott voltam - mondja, mire hirtelen ránézek. Arcát bámulom, akármennyire koncentrálok, egyszerűen nem ugrik be, hogy láttam volna akár a fogadáson, akár a temetőben.
- Nem láttalak - állapítom meg észrevételem, mire Jason ajkait leheletnyit elhúzva fájdalmas mosolyt enged kiülni arcára.
- Nem véletlenül. Nem akartam, hogy találkozzunk. De én azonnal megismertelek, ahogy megláttalak - mondja, hunyorítva vizsgálja meg arcomat. Bambán pislogok felé, képtelen vagyok egy szót is kinyögni pedig nagyon szeretnék. Annyi kérdésem lenne, amit mindig is felakartam tenni neki. Most itt lenne az alkalom, mégsem vagyok képes rá. Ami meglep, hogy nem érzem magam mérgesnek. Zaklatott vagyok, de korántsem mérges. Csak bámulok az előttem álló férfira, és minél több ideig nézem, annál több olyan vonást fedezek fel benne, ami bennem is megvan. Hosszú percekig csak némán nézzük egymást, végül Jason az aki megtöri ezt a csöndes pillanatot, egy halvány mosoly és egy alig hallható Aludj jól megejtése után elhagyja a szobát, az ajtót halkan csukja be maga mögött.
Jó pár perc eltelik, mire észhez kapok. Kezeimet mellkasom előtt összefonva sétálok ismét az ablakhoz, figyelem a sötét utcát, derekamat a forró radiátornak nyomom. Vajon mennyi minden alakult volna másképp, ha Jason annak idején úgy dönt, velünk marad?
Ijedten ülök fel az ágyban, érzem szívem heves dobogását, miközben végignézve a félhomályban pihenő szobában megnyugtatom magam; egyedül vagyok. Ritka, ugyanakkor megesik, hogy rémálmok kísértenek mostanában. Cifrábbnál cifrább dolgok kísértenek ilyenkor, mikor megtörtént, mikor csak képzeletem által szült eseményekről álmodok. A fürdőbe sétálok, arcomat többször is megmosom hideg vízzel, hogy legalább egy kicsit észhez térítsen. A szobába visszasétálva a halkan duruzsoló tévé feletti órára pillantok, nem rég múlt fél egy. Homlokomat ráncolva fordulok az ablak felé, a függönyön beszűrődő fény forrására kíváncsian sétálok el odáig. Szemöldököm ráncolom, mikor rájövök; a mozgásérzékelő lámpa fénye világít be. Jason autója a ház előtt áll, tudtommal sehova nem ment el, így kétlem, hogy ő jött volna meg most. Próbálom nyugtatni magam; talán csak egy macska. Megnyugodni azonban nem tudok, idegesen tördelem ujjaimat, végül egy mély levegőt véve indulok el az ajtó felé. Kilépve a szoba biztonságából azonnal a sötét folyosón találom magam. Csupán az elmúlt pár hónap alatt kialakult ismeretségemnek köszönhetem, hogy épségben eljutok a lépcsőig, amit már némileg megvilágítanak a nappaliba beszűrődő fények.
- Jason? - suttogom halkan, alig remegő hangon egyenesen bele a sötétbe. Ajkaim megremegnek mikor a lépcső megreccsen a hátam mögött, nem tudom eldönteni mi lenne a jobb döntés. Megfordulni és szembe találni magam egy egyenlőre ismeretlen alakkal, esetleg neki háttal várni, mi fog történni. Testem megfeszül, mikor hátamhoz hozzáér a hátam mögött álló mellkasa, amikor azonban mély levegőt veszek olyan illat szökik az orromba, amit először el sem akarok hinni. Hirtelen fordulok meg, mivel a férfi feljebb áll a lépcsőn így még magasabb, mint egyébként alapból.
Szemeim kikerekednek, a rossz fényviszonyok ellenére is pontosan ki tudom venni, ki magasodik fölém, azonban mielőtt mielőtt bármit is mondhatnék kezét a számra tapasztja, halkan jelzi, hogy maradjak csendben.
- Mit keresel itt? - kérdezem suttogva, mikor leemeli kezét a számról.
- Volt egy kis dolgom errefelé, gondoltam beugrok - mondja nemes egyszerűséggel, mintha ez természetes lenne.
- Az éjszaka közepén? - nevetek fel halkan, mire Harry arcán is mosoly terül el. - Megijesztettél - mondom kissé megkomolyodva, továbbra is tartva a köztünk kialakult szemkontaktust. Egyik kezével végigsimítja arcomat, keze hideg érintésétől végigfut rajtam a hideg.
- Folyton azt teszem. Próbállak elijeszteni magamtól - beszél egyenesen szemembe nézve.
- Most mégis itt vagy - állapítom meg halkan. Harry állkapcsa megfeszül, szinte látom magam előtt milyen harcokat vív le magában, úgy hogy arról senki ne vegyen tudomást. Kezét hajam alá csúsztatja, nyakamnál fogva finoman húz közelebb magához, mielőtt azonban ajkaink összeérnének ismét megáll. Hosszú perceknek tűnő másodpercek telnek el csöndben, amíg mi csak nézzük egymást, mozdulatlanul. Végül én vagyok az aki ezt megtöri. Harry nyakamon pihenő kezéért nyúlok, ujjaimat összefűzve az övével ejtem kezünket magam mellé, majd kezdem annál fogva magam után húzni egyenesen fel az emeletre.
- Nem félsz? - kérdezi Harry, miután becsukva maga mögött a szobaajtót lazán nekidől. Kezeit fekete farmerjának zsebeibe mélyeszti, komoly, már-már szigorú pillantással néz rajtam végig.
- Mitől kellene? - kérdezek vissza hatalmas szemekkel bámulva a velem szemben álló srácra. Kíváncsi vagyok miért kérdez tőlem ilyet, mi az oka annak, amiért azt gondolja van okom félni.
- Tőlem - jelenti ki nemes egyszerűséggel, mintha eddig tett volna bármi olyat, amivel megijesztett. Akár egyszer is.
- Ha itt valakinek félnie kell, az te vagy - mondom halvány féloldalas mosollyal arcomon, amivel egyértelműen összezavarom az eddig szemmel láthatóan magabiztos fiút. Ez a zavarodottság azonban nem tart sokáig; kiegyenesedik, ellökve magát az ajtótól indul el felém. Minél közelebb jön, annál inkább hátrálok, egészen addig, míg az ágytámla már nem enged távolabb menni tőle. Közvetlen előttem áll meg, mellkasa súrolja az enyémet.
- Nem hiszem, hogy pont te lennél az, aki tudna nekem ártani - suttogja, mintha félne attól, hogy bárki meghall minket. Arcán mosoly pihen, ebből tudom, hogy játszadozik velem.
- Nem tudhatod. Ne becsülj alá - válaszolok határozottan, végig tartva a szemkontaktust. Harry mosolya kiszélesedik, kezeivel az ágytámlának dől, ezzel megakadályozva, hogy ha esetleg arrébb akarnék lépni, akkor megtudjam tenni. Ismét közel kerül hozzám, ezúttal azonban nem vár sokáig, ajkait alig pár másodpercen belül megérzem az enyéimen, kezeimmel azonnal körülölelve nyakát húzom magamhoz még közelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése