 |
| Fragile |
HARRY STYLES
Ő már bőven a kocsi előtt lépked ide-oda, amikor én még csak meglepetten szállok ki a kocsiból. Halkan csukom be az ajtót, mintha félnék, hogy felriasztok valakit. Cipőm kissé belesüllyed a murvába, ami kissé undort vált ki belőlem, de mikor szemem sarkából meglátom, hogy Juliett rám pillant, inkább visszanyelem az érzést.
- Nem bánod, hogy idejöttünk? - kérdi minimális félelemmel az arcán, hogy esetleg csak szánalomból hoztam ide.
-Dehogy. - kezeimet zsebre dugom, majd mellé lépek. A lány biccent egyet, majd tincsei arcába esnek, talán okkal, hogy ne lássam az arcát. Lépteimmel az ő lépte nyomát követem. A csúszós talaj miatt néha meginog, ilyenkor kezemmel utána nyúlnék, de mindig korrigálja magát, nincs szüksége segítségre.
Pár hatalmas mohás kőtábla mellett elhaladva, a sorok között bóklászva egyszer csak Juliett tétován megáll, majd szembefordul a sírral. A kő még egész szép tiszta, csak a talapzatán látszik egy kis kosz, amelynek az esőzésektől felcsapódott sár az okozója. A lány félénken lesöpör pár levelet a tetejéről és rám pillant jelezve, hogy menjek egy kicsit közelebb. Szembe kerülve a sírtáblával meglepve olvasom el a rávésett nevet. Mrs. Mariah Walhberg . Walhberg? Mind ezidáig úgy gondoltam, Jason és Juliett édesanyja elváltak. Megköszörülöm a torkom, mire a lány rám néz.
- Szeretnél mondani valamit? - kérdem kicsit illetlenül. Megszeppenve tér ki ő is gondolataiból, majd mosolyogva megrázza a fejét.
- Anya nagyon jól tudja, mire gondolok. Sosem kellettek szavak. - sóhajt - Én voltam a mindene. - szívem összeszorul látva a lány remegő tartását. Próbálja keménynek mutatni magát, úgy tűnik nincs szüksége arra, hogy támogassam.
A sírkő előtt állva azon gondolkozom, hogy vajon Jason hányszor járhatott itt. Vajon szerették egyáltalán egymást? Gondolataimban elmerülve, hirtelen ugraszt vissza a valóságba telefonom rezgése, mely a kabátom belső zsebébe dugva ráz fel. Hirtelen kirántom onnan és ki is nyomom. Illetlenség lenne itt telefonálni, bár mikor meglátom Jason nevét kicsit megbánom a dolgot. Valószínűleg sokba fog ez nekem még kerülni, de mikor szemem sarkából meglátom, hogy Juliett felém sandít elnyomom a magamban előtörő gondolatokat.
- Felveheted. - jegyzi meg halkan - Én is mindjárt megyek. - guggol le a sírkő mellé és egyik kezét a durva kőre helyezi.
Pár méterre arrébb sétálva elindulok felfelé a csúszós murván. Mikor tárcsázni kezdek úgy érzem mintha ezer szellem fojtogatna illetlenségem miatt. Végül minderről megfeledkezem, mikor a telefon másik oldalán megszólal Főnököm.
- Hol vagytok? - hangja nyugtalan, egyértelműen azt várta, hogy azonnal hazavigyem. Fejemben egy csomó lehetőség merült fel, kezdve azzal, hogy nem találtam meg Juliettet, és még jelenleg is őt keresem. Inkább úgy döntök, jobb ha elmondom az igazat.
- Egy temetőben, elég messze a várostól. Az édes lányodnak utazni támadt kedve. - jegyzem meg mogorván, bár ezek nem az igazi érzéseim. Egy ideig nem érkezik válasz csak halk sóhaj.
- Azonnal hozd haza, Harry. - mondja egész halkan, szinte alig hallom.
- Rendben. - zárom le ennyivel, majd ki is nyomom, hisz lépteket hallok magam mögül. Megpördülök a sárban és unott arccal pislogok a lányra. Fehérnek tűnik, majdnem hogy rosszul van, de nem szól csak a földet bámulja. Óvatosan kikerül, hogy el ne essen, majd a kocsi ráeső oldalához lép. Lehunyom a szemem, majd összeszorított fogakkal megkérdezem azt, ami teljesen ellenkezik azzal amit tennem kéne. - Következő úti cél?
Mivel Juliett is érezte, hogy nem szabadna nagy kirándulást tartanunk, így csak megrázta a fejét és beült az anyósülésre.
A lány egy szót sem szólt az út alatt, így kicsit nehézkes volt a tájékozódás, hiszen még életemben nem jártam ezen a környéken. Az utcák mind ugyanúgy néznek ki és az utcanevek sem mondanak számomra semmit. Kissé kezdek aggódni, mikor már a sokadik utcán hajtok végig, de még mindig nem keveredtünk ki arra az útra, amely visszavisz a városba.
- Hé! - szólal fel Juliett, ami kicsit megriaszt. Belassítok, hogy arcomat felé fordíthassam, de ő nem néz rám csak az utcákat kémleli. - Hogy kerültünk ide? - megforgatom a szemeim.
- Őfelsége nem tájékoztatott, hogy merre kell menni. Én meg nem vagyok egy élő GPS, oké? - mondom gúnyosan, mikor egy újabb kereszteződésen hajtok át.
- Állj meg! - utasít a lány, aki már a kilincset fogva majdnem kinyitja az ajtót, miközben az autó még mozog.
- Hé, nyugalom! - rántom vissza az ülésre, majd leparkolok az út szélére. A motort még le sem állítottam, a lány azonnal kipattan a járműből és egy fehér kerítéses ház kapujához rohan.
Jómagam is kiszállok az autóból és összevont szemöldökkel nézem, ahogy a lány kinyitva a bejáratot a birtokra lép. Körülnézek, hogy az utcán vajon ki figyel, de szerencsére egy lélek sem jár erre, így követem a lányt, aki anélkül, hogy megvárna már fel is szalad a ház verandájára.
A ház kétszintes, de szélességre nem túl nagy. Mindössze három ablak néz üresen az utcára. A második szinten lévő teraszt tartó oszlopokon valamiféle virágok futottak fel egykoron, de most már csak szirmok és levelek összessége lapul alatta. Az egykor fehér falak már kissé besárgultak, néhol már le is kopott róluk a szín. A veranda lépcsőjén felsétálva szinte minden fokon megreccsen az elkorhadt fa.
A lány a bejárati ajtó előtt áll, meg sem mozdulva, teljesen ledermedve.
- Minden oké? - lépek mellé, könyökömmel kicsit meglökve őt. Elmosolyodik, majd leguggol, hogy a lábtörlőt arrébb hajtva egy kulcsot vegyen ki a veranda fa lécei közül. Ekkor jövök rá, mi is ez a hely.
A kulcsot a zárba dugva, az kattogva nyitja ki a bejárati ajtót, ami talán a legszebb része ennek a háznak, hisz gyönyörű fehér üveg négyzetek díszítik minden részét. Juliett remegő kézzel markol rá a kilincsre, de abban a pillanatban el is veszi a kezét és felém fordul amolyan kis kutya pillantással.
- Inkább vigyél haza...
- Na nem! - vágok vissza, majd kíváncsiságból hajtva kinyitom az ajtót. Mindkettőnket kemény hideg csap meg és szörnyű csend. Csak az ajtó nyikorgása ad egy ijesztő hangulatot az egésznek. Juliett látva az én bátorságomat belép a házba a fehér kövekre. Egy folyosóra jutunk. Oldalra pillantva az ajtó mellett még számtalan cipő sorakozik, mind ugyanabban a méretben, de különböző stílusokban.
- Anya cipői. - jegyzi meg a lány, pedig felém sem néz csak halad tovább a a folyosón, ekkor tűnik fel az a hatalmas nappali, mely csak egy pulttal van elválasztva a folyosótól, a végén egy újabb ajtó, mellette pedig egy fából készült lépcső vezet fel az emeletre. Csodálkozva nézek körül a koszos fehér színű falakon, melyekkel remekül harmonizáló fekete lécek adnak egy kis keretet.
Juliett célirányosan a nappaliba megy és a végében nyugvó kétszemélyes fotelbe huppan. Elnézve cselekedetét látom, ahogy a por száll a levegőben a régen használt bútorokról. Követem őt és kisebb lendülettel, de leülök mellé.
- Anya mindig ezen az oldalon ült, mert innen mindig látta, ha jött valaki. - mosolyodik el a lány miközben végig simít a kanapén. A szoba másik oldalán egy kis Tv pihent egy hosszú szekrénysoron. A polcok tele voltak fakeretekbe helyezett képekkel, főként Juliettről.
- Nagyon hiányzik, ugye? - teszem fel a kérdést, amin már régóta gondolkozok.
- Mindennél jobban. - pillant rám a lány, szemében látom az összes érzelmet, ami most benne kering. - Annyi emlék fűz ide. - neveti el a mondat végét. Nyilván lejátszódik a fejében, az a sok esemény ami itt történt. - Tudtad, hogy ezt az egészet Jason építette? - jegyzi meg hirtelen.
- Tessék? - az állam szinte leesik, ahogy körülnézek a szobában. - Jason?
- Igen, - dől hátra a fekete bőr kanapén - anya mesélte. - szemem előtt szinte látom, ahogy főnököm kalapál, fúr farag, hogy mindezt megépíthesse. - Azt mondta nagyon büszke volt rá.
A kanapéról felkelve úgy döntök megnézem a képeket, amelyek ott sorakoznak. Legtöbbjén olyan boldognak látszanak és ami még inkább meglep, hogy egy még ismerősebb arcot is látok. Egy esküvői kép Jasonről és Juliett édesanyjáról. A férfi arcán borostás mosoly pihen, miközben átöleli újdonsült feleségét. Csak ekkor tűnik fel, hogy mennyire megegyeznek arcuknak vonásai.
- Nagyon hasonlítasz Anyukádra. - jegyzem meg, majd hallom is, ahogy ő is felkel és odasétál hozzám.
- Komolyan? - kérdez vissza mosolyogva. Biztosan jó érzés lehet, hogy valaki látja benne az édesanyját. Pedig mintha csak őt látnám menyasszonyi ruhában.
- Gyönyörű.
Teljesen belefeledkezünk a viccesebbnél viccesebb képek nézegetésébe, mikor kabátom zsebében újra megrezzen a telefon, ami már tudom, hogy mit jelent. Rápillantok a lányra, aki szintén biccent, így miután kimentünk a házból és bezártuk a bejárati ajtót azonnal beszállunk a kocsiba. Elindítom a motort, ami halkan berregni kezd. Az anyósülésen ülő lány, még mindig a házat vizsgálja, mintha félne, hogy soha többé nem láthatja. Profilja alapján arca szomorkás, csalódott. Ajkai lefelé görbülnek.
- Hé! - keltem fel magamra a figyelmet, meglepett tekintettel pislog rám. Ölébe ejtett keze után nyúlok, összefűzöm ujjainkat. - Csak szólj és bármikor elhozlak. - nyugtatom meg egy féloldalas mosollyal, ami az ő arcára is féloldalas mosolyt csal. Tekintetét a váltóra irányítja, nem mer a szemembe nézni, én ennek ellenére közeledni kezdek felé, addig míg köztünk csak pár centi lesz a különbség. Akkor már nem bírja ki, hogy ne nézzen rám, ajkai elválnak, majd ő az aki megteszi azt a pár centit és félénken puszit nyomva a számra. Miután kicsit eltávolodik tőlem elmosolyodom, végül én esek neki, így magamévá téve az ajkait. Nyög egyet két csók között, majd erősebben szorítja meg kezem, ekkor ébredek rá a dolgokra. Harry , gondolkodj! Lassan eltávolodok tőle, így még látom ahogy ő vágyakozva nyújtózkodik felém, majd ajkait megnyalva visszadől a székébe.
- Induljunk. - mosolyodik el szégyenlősen és az eddig kezemben tartott kezével füle mögé tűri haját. Én sem bírom ki, hogy arcomon ne terüljön el egy mosoly, bár mindezek mögött tudom, hogy nem szabadna, így mikor eszembe jut Jason és a többi dolog rögtön lefagy az arcom.
- Nem bánod, hogy idejöttünk? - kérdi minimális félelemmel az arcán, hogy esetleg csak szánalomból hoztam ide.
-Dehogy. - kezeimet zsebre dugom, majd mellé lépek. A lány biccent egyet, majd tincsei arcába esnek, talán okkal, hogy ne lássam az arcát. Lépteimmel az ő lépte nyomát követem. A csúszós talaj miatt néha meginog, ilyenkor kezemmel utána nyúlnék, de mindig korrigálja magát, nincs szüksége segítségre.
Pár hatalmas mohás kőtábla mellett elhaladva, a sorok között bóklászva egyszer csak Juliett tétován megáll, majd szembefordul a sírral. A kő még egész szép tiszta, csak a talapzatán látszik egy kis kosz, amelynek az esőzésektől felcsapódott sár az okozója. A lány félénken lesöpör pár levelet a tetejéről és rám pillant jelezve, hogy menjek egy kicsit közelebb. Szembe kerülve a sírtáblával meglepve olvasom el a rávésett nevet. Mrs. Mariah Walhberg . Walhberg? Mind ezidáig úgy gondoltam, Jason és Juliett édesanyja elváltak. Megköszörülöm a torkom, mire a lány rám néz.
- Szeretnél mondani valamit? - kérdem kicsit illetlenül. Megszeppenve tér ki ő is gondolataiból, majd mosolyogva megrázza a fejét.
- Anya nagyon jól tudja, mire gondolok. Sosem kellettek szavak. - sóhajt - Én voltam a mindene. - szívem összeszorul látva a lány remegő tartását. Próbálja keménynek mutatni magát, úgy tűnik nincs szüksége arra, hogy támogassam.
A sírkő előtt állva azon gondolkozom, hogy vajon Jason hányszor járhatott itt. Vajon szerették egyáltalán egymást? Gondolataimban elmerülve, hirtelen ugraszt vissza a valóságba telefonom rezgése, mely a kabátom belső zsebébe dugva ráz fel. Hirtelen kirántom onnan és ki is nyomom. Illetlenség lenne itt telefonálni, bár mikor meglátom Jason nevét kicsit megbánom a dolgot. Valószínűleg sokba fog ez nekem még kerülni, de mikor szemem sarkából meglátom, hogy Juliett felém sandít elnyomom a magamban előtörő gondolatokat.
- Felveheted. - jegyzi meg halkan - Én is mindjárt megyek. - guggol le a sírkő mellé és egyik kezét a durva kőre helyezi.
Pár méterre arrébb sétálva elindulok felfelé a csúszós murván. Mikor tárcsázni kezdek úgy érzem mintha ezer szellem fojtogatna illetlenségem miatt. Végül minderről megfeledkezem, mikor a telefon másik oldalán megszólal Főnököm.
- Hol vagytok? - hangja nyugtalan, egyértelműen azt várta, hogy azonnal hazavigyem. Fejemben egy csomó lehetőség merült fel, kezdve azzal, hogy nem találtam meg Juliettet, és még jelenleg is őt keresem. Inkább úgy döntök, jobb ha elmondom az igazat.
- Egy temetőben, elég messze a várostól. Az édes lányodnak utazni támadt kedve. - jegyzem meg mogorván, bár ezek nem az igazi érzéseim. Egy ideig nem érkezik válasz csak halk sóhaj.
- Azonnal hozd haza, Harry. - mondja egész halkan, szinte alig hallom.
- Rendben. - zárom le ennyivel, majd ki is nyomom, hisz lépteket hallok magam mögül. Megpördülök a sárban és unott arccal pislogok a lányra. Fehérnek tűnik, majdnem hogy rosszul van, de nem szól csak a földet bámulja. Óvatosan kikerül, hogy el ne essen, majd a kocsi ráeső oldalához lép. Lehunyom a szemem, majd összeszorított fogakkal megkérdezem azt, ami teljesen ellenkezik azzal amit tennem kéne. - Következő úti cél?
Mivel Juliett is érezte, hogy nem szabadna nagy kirándulást tartanunk, így csak megrázta a fejét és beült az anyósülésre.
A lány egy szót sem szólt az út alatt, így kicsit nehézkes volt a tájékozódás, hiszen még életemben nem jártam ezen a környéken. Az utcák mind ugyanúgy néznek ki és az utcanevek sem mondanak számomra semmit. Kissé kezdek aggódni, mikor már a sokadik utcán hajtok végig, de még mindig nem keveredtünk ki arra az útra, amely visszavisz a városba.
- Hé! - szólal fel Juliett, ami kicsit megriaszt. Belassítok, hogy arcomat felé fordíthassam, de ő nem néz rám csak az utcákat kémleli. - Hogy kerültünk ide? - megforgatom a szemeim.
- Őfelsége nem tájékoztatott, hogy merre kell menni. Én meg nem vagyok egy élő GPS, oké? - mondom gúnyosan, mikor egy újabb kereszteződésen hajtok át.
- Állj meg! - utasít a lány, aki már a kilincset fogva majdnem kinyitja az ajtót, miközben az autó még mozog.
- Hé, nyugalom! - rántom vissza az ülésre, majd leparkolok az út szélére. A motort még le sem állítottam, a lány azonnal kipattan a járműből és egy fehér kerítéses ház kapujához rohan.
Jómagam is kiszállok az autóból és összevont szemöldökkel nézem, ahogy a lány kinyitva a bejáratot a birtokra lép. Körülnézek, hogy az utcán vajon ki figyel, de szerencsére egy lélek sem jár erre, így követem a lányt, aki anélkül, hogy megvárna már fel is szalad a ház verandájára.
A ház kétszintes, de szélességre nem túl nagy. Mindössze három ablak néz üresen az utcára. A második szinten lévő teraszt tartó oszlopokon valamiféle virágok futottak fel egykoron, de most már csak szirmok és levelek összessége lapul alatta. Az egykor fehér falak már kissé besárgultak, néhol már le is kopott róluk a szín. A veranda lépcsőjén felsétálva szinte minden fokon megreccsen az elkorhadt fa.
A lány a bejárati ajtó előtt áll, meg sem mozdulva, teljesen ledermedve.
- Minden oké? - lépek mellé, könyökömmel kicsit meglökve őt. Elmosolyodik, majd leguggol, hogy a lábtörlőt arrébb hajtva egy kulcsot vegyen ki a veranda fa lécei közül. Ekkor jövök rá, mi is ez a hely.
A kulcsot a zárba dugva, az kattogva nyitja ki a bejárati ajtót, ami talán a legszebb része ennek a háznak, hisz gyönyörű fehér üveg négyzetek díszítik minden részét. Juliett remegő kézzel markol rá a kilincsre, de abban a pillanatban el is veszi a kezét és felém fordul amolyan kis kutya pillantással.
- Inkább vigyél haza...
- Na nem! - vágok vissza, majd kíváncsiságból hajtva kinyitom az ajtót. Mindkettőnket kemény hideg csap meg és szörnyű csend. Csak az ajtó nyikorgása ad egy ijesztő hangulatot az egésznek. Juliett látva az én bátorságomat belép a házba a fehér kövekre. Egy folyosóra jutunk. Oldalra pillantva az ajtó mellett még számtalan cipő sorakozik, mind ugyanabban a méretben, de különböző stílusokban.
- Anya cipői. - jegyzi meg a lány, pedig felém sem néz csak halad tovább a a folyosón, ekkor tűnik fel az a hatalmas nappali, mely csak egy pulttal van elválasztva a folyosótól, a végén egy újabb ajtó, mellette pedig egy fából készült lépcső vezet fel az emeletre. Csodálkozva nézek körül a koszos fehér színű falakon, melyekkel remekül harmonizáló fekete lécek adnak egy kis keretet.
Juliett célirányosan a nappaliba megy és a végében nyugvó kétszemélyes fotelbe huppan. Elnézve cselekedetét látom, ahogy a por száll a levegőben a régen használt bútorokról. Követem őt és kisebb lendülettel, de leülök mellé.
- Anya mindig ezen az oldalon ült, mert innen mindig látta, ha jött valaki. - mosolyodik el a lány miközben végig simít a kanapén. A szoba másik oldalán egy kis Tv pihent egy hosszú szekrénysoron. A polcok tele voltak fakeretekbe helyezett képekkel, főként Juliettről.
- Nagyon hiányzik, ugye? - teszem fel a kérdést, amin már régóta gondolkozok.
- Mindennél jobban. - pillant rám a lány, szemében látom az összes érzelmet, ami most benne kering. - Annyi emlék fűz ide. - neveti el a mondat végét. Nyilván lejátszódik a fejében, az a sok esemény ami itt történt. - Tudtad, hogy ezt az egészet Jason építette? - jegyzi meg hirtelen.
- Tessék? - az állam szinte leesik, ahogy körülnézek a szobában. - Jason?
- Igen, - dől hátra a fekete bőr kanapén - anya mesélte. - szemem előtt szinte látom, ahogy főnököm kalapál, fúr farag, hogy mindezt megépíthesse. - Azt mondta nagyon büszke volt rá.
A kanapéról felkelve úgy döntök megnézem a képeket, amelyek ott sorakoznak. Legtöbbjén olyan boldognak látszanak és ami még inkább meglep, hogy egy még ismerősebb arcot is látok. Egy esküvői kép Jasonről és Juliett édesanyjáról. A férfi arcán borostás mosoly pihen, miközben átöleli újdonsült feleségét. Csak ekkor tűnik fel, hogy mennyire megegyeznek arcuknak vonásai.
- Nagyon hasonlítasz Anyukádra. - jegyzem meg, majd hallom is, ahogy ő is felkel és odasétál hozzám.
- Komolyan? - kérdez vissza mosolyogva. Biztosan jó érzés lehet, hogy valaki látja benne az édesanyját. Pedig mintha csak őt látnám menyasszonyi ruhában.
- Gyönyörű.
Teljesen belefeledkezünk a viccesebbnél viccesebb képek nézegetésébe, mikor kabátom zsebében újra megrezzen a telefon, ami már tudom, hogy mit jelent. Rápillantok a lányra, aki szintén biccent, így miután kimentünk a házból és bezártuk a bejárati ajtót azonnal beszállunk a kocsiba. Elindítom a motort, ami halkan berregni kezd. Az anyósülésen ülő lány, még mindig a házat vizsgálja, mintha félne, hogy soha többé nem láthatja. Profilja alapján arca szomorkás, csalódott. Ajkai lefelé görbülnek.
- Hé! - keltem fel magamra a figyelmet, meglepett tekintettel pislog rám. Ölébe ejtett keze után nyúlok, összefűzöm ujjainkat. - Csak szólj és bármikor elhozlak. - nyugtatom meg egy féloldalas mosollyal, ami az ő arcára is féloldalas mosolyt csal. Tekintetét a váltóra irányítja, nem mer a szemembe nézni, én ennek ellenére közeledni kezdek felé, addig míg köztünk csak pár centi lesz a különbség. Akkor már nem bírja ki, hogy ne nézzen rám, ajkai elválnak, majd ő az aki megteszi azt a pár centit és félénken puszit nyomva a számra. Miután kicsit eltávolodik tőlem elmosolyodom, végül én esek neki, így magamévá téve az ajkait. Nyög egyet két csók között, majd erősebben szorítja meg kezem, ekkor ébredek rá a dolgokra. Harry , gondolkodj! Lassan eltávolodok tőle, így még látom ahogy ő vágyakozva nyújtózkodik felém, majd ajkait megnyalva visszadől a székébe.
- Induljunk. - mosolyodik el szégyenlősen és az eddig kezemben tartott kezével füle mögé tűri haját. Én sem bírom ki, hogy arcomon ne terüljön el egy mosoly, bár mindezek mögött tudom, hogy nem szabadna, így mikor eszembe jut Jason és a többi dolog rögtön lefagy az arcom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése