JULIETT WAHLBERG
 |
| Two Is Better Than One |
Az utcán meglepően sokan vannak. Szülők a gyerekeikkel, akik pont ugyanannyira lelkesek a hóeséstől, mint amennyire én is az voltam gyerekként. Szánkón húzzák őket, hógolyóznak.
Egy hatalmas korcsolyapálya korlátjára dőlve kezdem figyelni a többtucatnyi embert, ahogy megfeledkezve mindenről korcsolyáznak. Van aki a párjával van, van aki a gyermekének tanítja a korcsolyázás apró trükkjeit. Akármennyire próbálok semleges maradni, én is emberből vagyok, így egy idő után feladom a próbálkozást, hogy megakadályozzam az emlékeim feltörését.
Nagyjából hét éves lehettem, mikor télen anyu elvitt a városközpontban lévő korcsolyapályára. A nagyszüleim a korlátnál állva figyeltek minket. Hófehér korcsolyát viseltünk mindketten, a sajátomat abban az évben kaptam a nagyiéktól. Mosoly terül el arcomon, mikor eszembe jut mennyit és mekkorát estem azon az egy délutánon, ugyanakkor mégis kellemes érzéssel tölt ahogy arra gondolok, anya mekkora törődéssel vigasztalt, és bátorított, hogy ne adjam fel, megfogom tanulni. A kezeimet már alig éreztem úgy átfagytak, még a meleg kesztyű ellenére is amit viseltem. Mégsem akartam hazamenni, én még aznap megakartam tanulni korcsolyázni.
Persze, szükség volt még pár ott töltött délutánra ahhoz, hogy elmondhassam magamról, hogy én bizony tudok korcsolyázni, de minden egyes perce megérte.
Fejemet megrázva akadályozom meg, hogy a szemeimben összegyűlt könnyek kiszökjenek. Ellökve magam a korláttól sétálok tovább, azt hiszem mára ennyi elég volt a nosztalgiázásból. Ha jobban belegondolok, mostanában alig volt nap, amikor engedtem volna a régi idők emlékeinek, hogy kísértsenek. Minden nap eszembe jut anya, mégis szabok egy határt. Nem gyengülök el, megtanultam szabályozni ezt az érzést, még úgy is, hogy ez sok más emberi érzést is kiölt belőlem.
Magam sem tudom, mennyi idő telt már el azóta, hogy sétálni indultam. Egy a biztos; gondolataim szépen lefoglaltak, az utcai lámpák fényei már égnek, lassan teljesen besötétedik. Egy közelben lévő padon foglalok helyet, megnyugtató a szabadban lenni és nem a négy fal között ülni a házban. Kezeimet zsebembe dugva óvom meg őket a hidegtől, szemöldökömet ráncolva kezdem tapogatni az összegyűrt papírt a jobb zsebembe. Kíváncsian húzom elő, hunyorítva próbálom kivenni mi lehet az. Ajkaim elválnak a vonatjegy láttán, amit végigolvasva rájövök, ez az a jegy, amivel ideutaztam. Úgy tűnik ma minden ellenem van, akárhol vagyok, akármit csinálok mindenről emlékek törnek fel bennem, amik bár jók; fájdalmasak.
Néma csöndben ülök a kórházi ágy melletti széken, aminek szokatlan kényelmetlenségét már-már teljesen megszoktam. Még lélegezni sem merek, attól félek, hogy talán azzal is felébreszteném az ágyban - látszólag nyugodtan - alvó nőt. Kint szürkület van, de azt nehezen tudnám megállapítani, hogy már túl vagyunk-e az éjszakán, vagy csak most fog majd jönni. Teljesen összefolynak a napok. Szemeimmel homályosan látok a könnyfátyol miatt, a könnyek mégsem jönnek már, talán elfogytak.
A néma csendet anya halk köhögése töri meg, mire automatikusan kiegyenesedek, várom, hátha szól hogy szüksége van valamire.
- Drágám, pihenned is kell - mondja anélkül, hogy szemeit kinyitná. Nincs szüksége rá, ahhoz hogy tudja; itt vagyok.
- Ittam egy kávét az előbb, jól vagyok - válaszolok neki, mire csak fáradtan hümmög egyet. Most már nehezen tudom megállapítani, hogy vajon ébren van-e, vagy elaludt; légzése mindig ugyanolyan halk. - Az orvos szerint erre a gyógyszerre sokkal jobban reagált a szervezeted. Ha minden jól alakul az ünnepekre hazajöhetsz - mondom halkan, ujjaimat tördelve. Szemeim ismét benedvesednek ha annak a másik felére gondolok, amit az orvos mondott, ugyanakkor ezt nem kívánom megosztani anyával is, noha majdnem csak teljesen biztos vagyok benne, hogy belül már ő is érzi.
- Az nagyszerű lenne - mondja halvány mosollyal arcán, ami bár őszintének tűnik, mégsem felhőtlenül boldog. Mindketten tudjuk mit jelent az, hogy jobban reagált a gyógyszerekre. Mindketten tudjuk már, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, csupán egyikünk sem fogadta még el a tényeket.
- Juliett, kincsem - az ismerős női hangra az ajtó felé fordulok, nagymamám halvány mosollyal az arcán áll az ajtóban. Halkan csukja be azt, néma csöndben sétál mellém. - Szeretném ha hazamennél, és legalább egy kicsit pihennél. Itt leszek, anya nem lesz egyedül - mondja, két kezébe fogva arcomat. Újra kislánynak érzem magam, talán olyankor próbált rám így hatni a nagyi. Automatikusan nemlegesen kezdek bólogatni, ugyanakkor már tudom, hogy ennek beleegyezés lesz a vége. Akármennyire nem szeretném, a testemnek pihenésre van szüksége. - Minden rendben lesz, angyalom.
Bólintok egyet, s bár abszolút nincs ínyemre, a táskámat felvéve a földről indulok el az ajtó felé. Még egyszer visszanézek az ajtóból, meggyőződök róla, hogy anya békésen alszik, majd pár másodpercnyi tanakodás után lenyomva a kilincset távozok a kórteremből.
A szemem sarkából észrevett, felém közelítő alak megugraszt. Körvonala szépen lassan kirajzolódik, ahogy felismerem ajkaim elválnak, kabátom ujjával hirtelen arcomhoz kapva törlöm le könnyeimet.
- Látszik, hogy nem sokszor jársz el otthonról. Még nem szoktad meg, hogy ha Jason lánya vagy, akkor még akkor is szólj neki, ha a sarki boltba mész, mert riasztja a fél alkalmazotti kört, ha nem talál a házban - rekedtes hangja megtöri a kellemes csöndet, ami eddig körülölelt. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hangja nem nyugtat meg.
- Mint azt te is látod; egyben vagyok - válaszolok szűkszavúan. Harry nem szól semmit, csak áll szótlanul, majd pár csöndes másodperc elteltével megindul, szótlanul foglal helyet mellettem. Cselekedetével meglep, ugyanakkor nem szólok semmit.
- Jól vagy? - kérdezi meglepően komoly hangnembe, aminek hála először fel sem fogom mit kérdez.
- Nem félsz? - válaszolok kérdéssel a kérdésre. Először nem érkezik válasz, nyilván nem tudja hova tenni kérdésemet.
- Mitől?
- A végén azt fogom gondolni, hogy törődsz velem - válaszolok halkan. Kicsit félek, hogy elutasító viselkedésemmel ismét elüldözöm a mellettem ülő fiút, ám ezúttal nem így történik. Halk nevetés hallatszik.
- Nagy hiba lenne, ha azt gondolnád - tudja le ennyivel a válaszadást. Hangja komolyan cseng, mégis van benne valami, ami miatt nem győződök meg arról, hogy tényleg úgy van, ahogy mondja.
- Mit keresel itt Harry? - kérdezem, fejemet felé fordítva emelem rá pillantásomat.
- Téged - válaszol nemes egyszerűséggel.
Az utcai lámpák sárgás fénye félig megvilágítja arcát, zöld szemeinek csillogása még így is tisztán látszik. - Haza kellene menned - mondja halkan, anélkül, hogy elszakítaná rólam a tekintetét.
- Tudod.. Ha lett volna választásom el se jöttem volna otthonról. Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek, és minden olyan lehessen, mint régen - hadarom azt, ami a lelkemet nyomja már azóta, hogy az első napot eltöltöttem itt. Érzem magamon Harry értetlen pillantását, kabátommal ismét könnyeket törlök le az arcomról. Szememmel követem mozdulatait, mikor feláll, nagyokat pislogok mikor kezét felém nyújtja.
- Akkor vissza viszlek - mondja mikor kérdő pillantással ránézek.
- Tessék?
- Mondd hová szeretnél menni, és én odaviszlek - mondja, mintha teljesen természetes lenne, hogy az ember isten tudja hány órakor nekiindul a nagyvilágnak. Hatalmas szemekkel pislogok rá, s noha nem vagyok benne teljesen biztos, hogy lelkiekben kész vagyok vissza menni, - még ha csak pár óráról van is szó - mellkasomat melegség önti el.
- Komolyan mondod? - kérdezem döbbenten, kissé félve attól, hogy ez az egész csak egy rossz vicc.
- A legkomolyabban - mondja Harry egyenesen rám nézve, még mindig kezét nyújtva felém. Bátortalanul nyúlok keze felé, figyelmen kívül hagyom, hogy mikor megfogom kezét ujjainkat összekulcsolva indul el.
Az utak ürességének hála, kevesebb mint egy óra autózás után már meg is pillantom a táblát, amire szülővárosom neve van felírva. Furcsa érzés kerít maga alá, kellemetlenül ugyanakkor kellemesen nyugodtnak érzem magam.
- Innentől navigálnod kell - mondja Harry, egy pillanatig felém fordulva. Rá nézek, tekintetem elidőzik a rengeteg tetoválással fedett karján, amiket látni enged a fekete rövid ujjú, amit visel.
- A következőnél fordulj balra, onnantól pedig végig egyenesen - mondom neki, hiszen oda felettébb könnyű eljutni, ahová mi épp tartunk. Harry csak biccent egyet, majd tekintetét szigorúan az úton tartva vezet tovább. Lassan kilenc óra lesz, az utcák már teljesen kihaltak.
- Ott meg tudsz állni - mutatok a murvás területre, ahová Harry fel is hajt, majd megállítja az autót. Mély levegőt veszek, mielőtt magamra véve kabátomat kiszállnék az autóból. Harry ugyanígy tesz, testem megfeszül megilletődött arcát látva. Arca komoly, hatalmas szemekkel fürkészi az elé táruló látványt, nyilván nem tudja, miért ide jöttünk.
- A temető?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése