38. Fejezet - Csak miattam jöttél?

HARRY STYLES

     

Wherever you will go

     - Szükségem lett volna rád - szökik ki belőle. Nyelek egyet, majd lassan felé fordulok. Hatalmas szemeivel az arcomat figyeli, esetlegesen valami válasz után kutatva. Semleges pillantással nézek végig majdnem csak remegő testén, teljesen megijedt attól, hogy ezt kiejtette a száján. Mégis mit kéne nekem erre válaszolnom? Sóhajtok egyet. Fejemet lehajtom, karomat pedig felé nyújtom. Elég nagy távolság van közöttünk, így ő először lassú léptekkel, majd szinte futva ugrik a testemnek, hogy megöleljen. Erősen átkarol és fejét a mellkasomba temeti. Megforgatom a szemeimet. Jól megcsináltad, Harry. Most soha nem fog elengedni. - Teljesen itt hagytál. Nem tudtam rólad semmit. 
- Fontos lett volna az, hogy bármit is tudj rólam? - nyögöm oda jelentéktelenül,  közben karjaimat összefonom a háta mögött, így ő még közelebb bújhatott.
- Nagyon is. -mondja morcosan, erősen megszorítja pólóm anyagát. Fejemet hátradöntöm. Megint mibe kevertem magam. Halkan szuszogunk mind a ketten, egyre jobban érzem parfümének illatát, ami eszembe juttatja a szobájának az illatát. 
    Mikor már kezd kellemetlenül sokáig tartani az ölelés, ő is mocorogni kezd így mindketten elengedjük egymást. Nem néz a szemembe, csak mellkasomat fürkészi, mint egy kislány aki valami rosszat tett. Tincsei arcába lógnak, amitől szeme egyáltalán nem csillog, csak feketén beleolvad az árnyékba. 
- Hé! - szólítom meg, mire felkapja a fejét. Szeme felcsillan a fényektől. Fogaimat össze kell szorítsam, egy újabb mély levegőt veszek, hogy kibírjam. Végül fürkésző tekintete szinte lyukat váj belém. Két kezemmel arca után kapok, eltűröm onnan az oda nem való haját, majd nekiesek. Kiéhezetten csókolom meg, mondhatni már szánalmas, de ő nem ellenkezik. Erőm nagyobbnak bizonyul az övénél, hisz egészen a fotelig tolom őt, így ő majdnem csak átesik annak a másik oldalára. Kissé belenevet a helyzetbe, majd visszahúzza magát és újult erővel kap rá a számra. Olyan finom és belegondolva kijárt ez már mindkettőnknek.
    Miközben a kezem már lassan a pólója alá vándorol, hirtelen meghallom a bejárati ajtó kilincsének mocorgását, amitől azonnal szinte ellököm magamtól a lányt, aki a fotelbe esik.
- Juliett! - Jason hangja átzengi az egész házat, de most nem idegességtől forr, inkább aggodalom hajtja. Ahogy főnököm befordul a nappaliba azonnal meglát engem és némiképp meglepődik. - Harry? - hirtelen azt se tudom mit válaszoljak. Számat szólásra nyitom, de egyszerűen nem tudom mit mondjak.
- Várj... nem te küldted? - szólal meg halkan helyettem is a lány mögöttem, aki elég kényelmetlen pózban, de épp próbál úgy tenni, mintha csak ücsörögne. Jason összerántja a szemöldökét és lányáról egyből rám szegezi a tekintetét. Gyerünk Harry most légy okos. Mély levegőt veszek, majd kezeimet zsebre dugom, hogy nyugodtnak tűnjek.
- Erre jártam, amikor megláttam kint a furgont. Gondoltam megnézem, minden rendben van-e. - szemem sarkából látom, hogy a lány rám néz és egy halvány mosolyt ejt meg az arcán, mikor rájön nem azért jöttem, mert ide küldtek.
- Igazad van. Jobb is, hogy benéztél. - mondja már nyugodtabban. Kabátját leveti magáról, majd közelebb jön hozzánk - én is azonnal rohantam, ahogy hívtál - pillant a lányra aki meglepetten néz vissza rá. Főnököm megfáradtan dől le az egyik ülőhelyre, majd hátrahajtja a fejét. Barna szemeit rám veti - Szóval hova is lett az a furgon? - szemeim kikerekednek, hisz fogalmam sincs mi lenne a válasz. Amikor bejöttem a kerítés kapuján, a furgon még ott állt és még csak meg sem mozdult. Nem tudom, hogy tűnhetett el ilyen gyorsan.
- Egyszerűen eltűnt. Gondolom megijedtek, amikor bejöttem. - dőlök neki lezserül a falnak. Juliett mondatom hallatán oldalra húzza száját és próbálja visszafogni a mosolygását, de miután Jason ránéz egyből lefagy a mosoly az arcáról. Ezután újra csöndesség járja át a házat, még az is hangossá válik, ahogyan levegőt veszünk.
     Már egy pár perce nem történik semmi. Jason csak térdeire támaszkodva bámul maga elé, rajta is egyre inkább látszik a fáradtság és az idegesség, amit nap, mint nap átél. Juliett ezt fel sem foghatja. Mikor rápillantok ő óvatosan néz rám szeme sarkából. Szemeiről a szájára ugrik tekintetem, és elég sokáig időzik ott. Állkapcsomat megfeszítem, mikor újraélem a fejemben milyen jó érzés volt, mikor azok az ajkak az enyémek voltak. Felejtsd el! Megrázom a fejem.
- Azt hiszem, én most már megyek, - mondom ellökve  magamat a faltól - pihenjetek. - Jason álmosan emeli fel fejét, majd hátrafordul, hogy kezét nyújtsa és megrázzam azt.
- Kikísérem! - ugrik egyből a lány.
    Épphogy becsukja maga mögött a bejárati ajtót elkapja kabátom hátsó részét így visszarántva engem. Megfordulok és ismét semleges arcot vágva érdeklődöm tettének oka iránt.
- Nem Jason küldött.
- Nem. - mondom nemes egyszerűséggel.
- Mért jöttél?
- Állt egy furgon a házatok előtt.
- Mégis mikor megmutattam, úgy tettél, mintha én lennék a hülye. - morcos arcot vág, de egyértelmű, hogy csak magyarázatot szeretne mindenre, ami odabent történt. - Csak miattam jöttél? -  Közelebb lépek hozzá, így a veranda falécei ropogni kezdenek, ami eszembe juttat egy nagyon régi és elfeledett emléket. Ajkaim elválnak, ahogy eszembe jutnak azok a képek, de mikor Juliett megérinti mellkasom, megrázom a fejem és a szörnyű emlékek elszállnak. A csúnya sötét dolgok helyett, most újra a lány gyönyörű angyali arcát látom, ami oly ártatlan és tiszta. Elszégyellem magam, amiért én ezekkel a kezekkel hozzá értem. Válasz nélkül kezdek el hátrálni, majd lekocogni a verandáról. Nem vonhatom bele ezekbe a sötét dolgokba. Nem keverhetek bele egy ilyen lányt.
- Harry!? - szól utánam hangosan és kicsit csípősen.
- Ryan azt mondta látogasd meg. - intek neki háttal. Nem birok visszafordulni, nem bírnám ki, hogy lássam azt az arcot. Még sétálok egy pár lépést, mikor hallom a bejárati ajtó hangos csapódását. Sóhajtok egyet. Neki jobb lesz így.