Juliett Wahlberg
 |
| Beutiful |
Szemöldökömet ráncolva kezdek fülelni, mikor ismerős férfihangot hallok vélek felfedezni a bejárati ajtó felől. Jobban összehúzom magam, semmi szükség rá, hogy Jason rájöjjön, én is a nappaliban vagyok.
- Harry, komolyan beszéltem. Egy órád van kideríteni, hogy ki volt és mit akart itt. Nem akarom, hogy bárki még egyszer a házam körül ólálkodjon - utasítja a vonal másik felén lévőt, Harryt. Alsó ajkam megremeg a neve hallatán, de ez korántsem foglal le annyira, mint a mondandója többi része. Röpke egy pillanat elég volt, hogy rájöjjek, még mindig nem tudok megbirkózni az ilyen jellegű információkkal, így torkomat hangosan megköszörülve adom Jason tudtára, hogy nincs egyedül. Szinte érzem magamon meglepett pillantását, ezután rögtön bontja is a vonalat.
- Hát te? Hogyhogy itthon?
- Nem sok más lehetőség van, ahol lehetnék - válaszolok hidegen, félvállról. Mélyen legbelül már elfogadtam, hogy én és Jason talán soha nem fogunk egymással egy normális apa-lánya kapcsolatot kialakítani, s bár ezt nehezebb elfogadni mint sejtettem, muszáj lesz.
- Azt hittem, hogy elmész Rosaval a kórházba - mondja, mintha nem tudná, mennyire utálom a kórházakat. Bár, mégis honnan tudhatná... Nem ő töltötte ott az elmúlt egy évét, majdnem csak szüntelenül. Erre a megnyilvánulására nem reagálok, bambán bámulom a kandallóban pattogó tüzet. Jason hangosan megköszörüli a torkát, nem igazán értem, miért van még mindig itt. A tény, hogy többet beszéltünk az elmúlt két percben mint az elmúlt egy hónapban, igencsak meglep.
- El kell mennem, úgyhogy örülnék, ha bezárnád az ajtót. Rosanak van kulcsa, én pedig későn jövök - mondja, miközben a tv kikapcsolt képernyőjében látom, hogy a telefonját nyomkodja.
- Menj csak - mondom kissé cinikusan, ám ezzel legkevésbé sem törődve. Nem fordulok hátra, továbbra is feszülten figyelek magam elé.
- Vigyázz magadra.
Jason óvó szavait hallva ajkaim leheletnyit elválnak egymástól, még soha nem mondott nekem ilyet. Az, hogy arra kér vigyázzak magamra a jelenlegi helyzet ellenére is jól esik, noha a kettőnk közt fennálló helyzeten cseppet sem változtat. Nem tudom eldönteni, erre reagáljak-e valamit, de mielőtt még megtehetném a bejárati ajtó csukódása tudtomra adja, hogy ismét egyedül maradtam. Az ölemben pihenő könyvbe egy halk sóhaj megejtése közben helyezem be a könyvjelzőt, majd becsukva azt magam mellé helyezem a kanapéra.
Az egyetlen ok, amiért örülök Jason előbbi megjelenésének nem más, mint az, hogy legalább már biztosan tudom; Harry csak számomra szűnt meg létezni, a többiek számára továbbra is él, és virul. Mélyen legbelül ezzel eddig is tisztában voltam, de most, hogy már biztos lehetek benne, sokkal rosszabb érzéssel tölt el, mint az eddigi bizonytalanság.
Bosszant.
Bosszant, hogy ennyire nem érdekli, mi van velem. Bosszant, hogy ilyen könnyű neki kimaradni a mindennapjaimból, bár ez valószínűleg csak nekem meglepő; számára nagy eséllyel semmit nem jelentett az, hogy egyre inkább kezdett fontos szerepet betölteni az életembe. Amíg napi szinten láttam, biztonságban éreztem magam, függetlenül attól, hogy éppen akkor milyen volt a kapcsolatunk. Lehettünk viszonylag jóban, haragban, akár fel is pofozhattam: ha Őt láttam, tudtam, hogy biztonságban vagyok. Halk sóhaj szökik ki ajkaimon. Fejemet megrázva veszem tudomásul, mennyire nevetségesen kislányos gondolatok keringenek a fejemben, miközben nagy eséllyel Harrynek anélkül telnek el a napjai, hogy akárcsak egyszer is eszébe jutnék.
A csengő éles hangja villámcsapásként ér, hirtelen ragad ki a gondolataimból. Szemöldökömet ráncolva kelek fel a kanapéról, kicsit félve sétálok el az ajtóig, aminek kukucskálóján kilesve mérem fel az ajtó túloldalán állót.
- Segíthetek? - nyitom ki értetlenül az ajtót.
- A pizzát hoztam - néz rám értetlenül a fiatal lány, lófarokba kötött hajából kilóg pár tincs.
- Szerintem eltévesztetted a házszámot - közlöm vele barátságosan, tekintettel arra, hogy én teljességgel kizárt, hogy pizzát rendeltem volna. A fiatal futár nagyokat pislog, a pizzás dobozra tűzött cetlit maga felé fordítva olvassa el a rá írtakat.
- Juliett Wahlberg? - olvassa fel a nevemet a cetliről, mire értetlenül ráncolom össze a szemöldökömet.
- Igen - bólintok zavartan, mire a lány elégedett mosollyal az arcán felém nyújtja a dobozt.
- Egy pillanat, hozom az árát - mondom még mindig kábán, teljesen értetlenül.
- Ó, már kifizették - mondja. - Jó étvágyat! - mosolyog, majd kezembe nyomva a még meleg dobozt fordít hátat, s szökdel le a lépcsőn. A dobozzal a kezemben, lefagyva állok a bejárati ajtóban, ám bambaságom hamar elillanni tűnik, mikor szemem sarkából egy fekete, sötétített ablakos terepjárót veszek észre. Nem törődök vele, hogy a benne ülő illető talán észreveszi, hogy bámulom, erőteljesen fókuszálok, hátha kitudom szűrni, ki ül a vezetőülésen. Hiába. A libabőr azonnal végigszalad a kezemen, rossz érzés kerít maga alá. Az ajtót hatalmas lendülettel csukom be, a pizzás dobozt majdnem csak dobva helyezem el a dohányzóasztalon, rögtön telefonomért nyúlok. Más helyzetben eszembe se jutna Jasont hívni, a mostani helyzet azonban más. Tudom, hogy ha nem csak képzelődöm, és valaki tényleg figyel, akkor az vagy az ő utasítására teszi, vagy ha nem, akkor csak az ő segítségével lehet majd eltüntetni innen.
Türelmesen dobolok a lábammal, a telefon monoton csöngése megbolondít.
- Juliett? - szól bele az ismerős hang, tisztán hallhatóan meglepetten. Nyilván őt is meglepte, hogy én keresem, ha egyáltalán meg van neki a telefonszámom. Talán csak ráhibázott, hogy én keresem..
- Küldtél ide valakit, hogy figyeljen? - vágok rögtön a dolgok közepébe, nem látom értelmét köntörfalazni. Nem érkezik azonnal válasz, csak onnan tudom, hogy még vonalban vagyunk, hogy hallom Jason halk szuszogását a vonal végén.
- Nem - érkezik a válasz, hangja feszült. - Van ott valaki? - kérdezi azonnal.
- A háztól pár méterre áll egy fekete terepjáró. Nem tudom te hogy vagy vele, talán túlreagálom, de ez elég nyugtalanító - hadarom.
- Zárd be a bejárati ajtót, azonnal megyek - mondja határozottan, s már bontja is a vonalat. A telefonomat a kanapéra dobva megyek a bejárati ajtóhoz, miután alaposan bezárom a nappali hatalmas ablakához sétálok. A hófehér függöny takar ugyan a kint lévők elől, én mégis tisztán látom a fekete autót. A vezetőülésen helyet foglaló férfit nem tudom kivenni, az azonban egyértelmű, hogy árgus szemekkel figyeli a házat.
A csengő hangjára kapom fel a fejem, zavartan kezdem ráncolni a szemöldököm mikor megállapítom, hogy alig öt perc telt el azóta, hogy beszéltem Jasonnel. Az ajtóhoz sétálok, lábujjhegyre emelkedve ismét a kukucskálót használom segítségül. Ajkaim kiszáradnak, s leheletnyit elválnak, mikor megpillantom a túlságosan is ismerős arcot az ajtó másik oldalán toporogni.
- Mit keresel itt? - kérdezem anélkül, hogy kinyitnám az ajtót. Egy pillanatra sem szakítom el a tekintetem a kukucskálóról, pislogás nélkül bámulom. Arca megfeszül, valószínűleg gondolkodik mit is kellene válaszolnia.
- Apád küldött - válaszol lezserül, jellegzetes nemtörődöm stílusában.
- Nincs szükségem rá, hogy vigyázz rám - vágom rá makacsul, határozott hangsúllyal. Akármennyire ijeszt meg a tudat, hogy kint valaki leskelődik, annyira nem vagyok kétségbeesve, hogy ez miatt egy légtérben akarjak lenni Harryvel.
- Hát.. Jason nem ezt mondta - válaszol, ajkain pimasz, - féloldalas mosoly terül el. Ellépek az ajtótól, annak hátat fordítva dőlök neki a hideg mahagóninak.
- Menj el, Harry - mondom halkan. Magam sem tudom eldönteni, hogy minek örülnék jobban; annak, ha hallotta volna azt, amit mondtam, vagy annak, ha nem.
- Tisztázzunk valamit, angyalom. Nem azért vagyok itt, mert nincs jobb dolgom. Jason küldött, ami annyit tesz, hogy ez nem egy eldöntendő dolog volt. Jöttem, mert jönnöm kellett.
Válasza szíven üt, ugyanakkor több dologban is kérdéseket vet fel bennem. Vajon igazat mondd? Tényleg csak azért jött ide, mert muszáj volt neki? Egyáltalán nem keresett volna, ha Jason nem küldi ide?
Mély levegőt veszek, homlokomat az ajtónak döntve fordítom el a kulcsot a zárban. Ezt minden bizonnyal ő is hallotta, mielőtt kinyithatnám az ajtót kezével lenyomva a kilincset jön be a házba.
- Hogy értél ide ilyen hamar? - kérdezem, mikor a nappaliba érve a falióra ismét eszembe juttatja, milyen rövid idő telt el Jasonnel való telefonálásom óta.
- A közelben volt dolgom, mikor Jason hívott. Hol van a rejtélyes megfigyelő? - kérdezi szemöldökét felhúzva, miközben az ablakhoz sétálva elhúzza a függönyt.
- Az út túloldalán, a fekete.. - szavam elakad, mikor Harry mellé lépve megállapítom, hogy a fekete terepjárónak nyoma sincs. - Ott volt - motyogom bambán.
- Talán csak képzelődtél - gúnyolódik Harry, cinikus hangon - Eleget alszol mostanában? - kérdezi, kérdése végén halkan felnevetve.
- Tényleg ott volt, Harry - mondom komolyan, felnézve magas alakjára. Egész közel állunk egymáshoz, mellkasunk összeér, ahogy levegőt veszünk. - Tudom mit láttam - mondom, egyenes szemébe nézve. Ajkai leheletnyit elválnak, ahogy hatalmas zöld szemeivel lenéz rám.
Hatalmasakat pislogok, mikor váratlanul - megszakítva a köztünk kialakult kontaktust ellép mellőlem. Figyelem magas alakját, fekete bőrdzsekijén keresztül is látom kidolgozott alkatát. Fekete farmere tökéletesen feszül a lábára, tornacipőjéből az egyik fűző félig kilóg.
Fejemet lehajtva fonom keresztbe mellkasom előtt a kezeimet, magam sem értem a szememben összegyűlt könnyeket. Egyszerűen megjelentek, elviselhetetlenül szúrják a szemem, kikívánkoznak.
- Szükségem lett volna rád - szökik ki belőlem, mielőtt még gátat szabtam volna szavaimnak. Szemeim kikerekednek, mikor rájövök mit mondtam, félve pillantok fel Harryre. Nekem háttal áll, lassan fordul felém. Arcáról semmit nem tudok leolvasni, csak áll és néz rám, mintha soha semmi köze nem lett volna hozzám. Mintha semmit nem jelentenék neki, és mintha soha nem is jelentettem volna semmit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése