36. Fejezet - Egyedül jöttél?

Small bump

HARRY STYLES

   

     Nagyot ásítok. Lapos szemekkel nézek az ablak felé, amin a hangosan kopogó esőcseppek versenyt futnak. Kint elég zord az idő, mintha a hangulatomat ábrázolná. A szürke megannyi színe keveredik az égen emellett szerepet vállal még a képen a kórház magas tölgyfája, amelynek ágai feketén ölelik körbe a színeket. Akárcsak egy festmény. Megnyugtat, hogy a gép, mely Ryan mellett pittyeg ütemesen, az én szívdobbanásaimhoz hasonlóan szólalnak meg. Tulajdonképpen kellemes itt lenni. 

     A héten harmadjára vagyok itt, pedig még csak kedd van. Nem tudom, miért járok ilyen gyakran. Bűntudat? Talán... Egyszerűen a szívembe mar, ha ránézek az előttem fekvő fiúra, aki lélegeztető gépre van kötve, testének különböző részeiből csövek lógnak ki. Borzalmas. Igen, ez biztosan bűntudat. Nagyon jól tudtam, hogy van valaki akkor a házban, mégis Juliettel foglalkoztam. Hatalmas hiba, soha nem szabadott volna közel engednem magamhoz.

     -Khm... Mr. ... - nyit be a kórterembe egy idősebb kreol bőrű nő, és halkan a nevem után érdeklődik. Fejemet felé kapom. Agytekervényeim gyorsan mozognak, míg eszembe jut Ryan vezetékneve.

- McCarthy, a testvére vagyok. - hazudom, kedves mosollyal az arcomon és reménykedem, hogy mikor én voltam sebesült, akkor nem ő ápolt és nem jegyezte meg a nevem. De mikor arcára lágy mosoly csúszik megnyugszok.

- Tehát, akkor ezért látogatja ennyiszer. - letesz az asztalra egy lepedőt és egy vastagabb takarót. - az ápolónők néha emlegetik, hogy ez milyen kedves öntől. Mióta is van itt? -  kérdezi miközben neki kéne jobban tudnia.

- Már egy hónapja. - húzom oldalra a szám és feljebb ülök a széken.

- Istenem, szegény. - vékony kezét arcára helyezi szörnyülködésében. Mindketten az illetőre nézünk, aki lehunyt szemekkel fekszik, nem mozdul. Akárcsak egy halott, csak épp mozog a mellkasa. - Esetleg szeretne beszélni egy orvossal az állapotáról? - érdeklődik, szemöldökét sajnálva húzza össze.

- Nem kell köszönöm. - köszörülöm meg a végén a torkom. Nem hiányzik, hogy bárki is tudjon rólam. Így is elég nagy hiba, hogy a nővérek figyelnek engem. A hölgy biccent egyet, majd még egyszer a fiúra pillant, mielőtt elhagyja a szobát.

     Nagyot sóhajt, majd óvatosan megmozgatja lábait.

- Elment? - kérdi, de szavát alig hallani a lélegeztető maszk miatt. Szemeit halványan kinyitja, épp csak, hogy lásson engem. Biccentek mellkasom előtt összefont karokkal. Lehunyja pilláit. Ő is megnyugodott.

- Hozott takarót. - jegyzem meg mellékesen, hátha esetleg kérné.

- Rám ne add azt a vackot. Így is meggyulladok. - nyögi beteges hangon, ami megmosolyogtat. Lassan oldalra fordítja fejét, hogy a mellette levő gépre pillantson. Az elmúlt pár héten semmit nem változott, ugyanúgy pittyeg. Őt nyilván idegesíti már. Sajnálom, hogy itt kell lennie, és ezt hallgatnia. - Egyedül jöttél? - ismét biccentek - Juliett? - gyomrom görcsbe ugrik, ahogy meghallom azt a nevet. Vállat vonok, mintha mit sem tudnék róla.

     Mikor lefutottam az emeletről, emlékszem már késő volt. Ryan a földön feküdt, segíteni akartam, de ő azt mondta nem kell. Kibírja, egy karcolás. Hallottam, a lépteit az emeleten, nem bírta ki, hogy ne jöjjön utánam. Megnyugtatom Ryant, majd otthagyom. Nadrágom hátsó részéből előhúzom fegyverem, majd elindulok a konyha felé, amerre zajokat hallok. A garázsba lépve meglátom Rosát. 

- Merre? - a házvezetőnő kezében egy revolverrel a garázs nyitott bejárata felé int. Ő is ki van fulladva, nyilván futott az illető után, de lehagyta. Jason még minden bizonyára üldözi. Biccentek, majd én is elindulok a sötét éjszakába. Futok az utcára, de alig látok valamit, jobb lesz ha autóba ülök. Nagy nehezen elindítom a járművet, majd nagy gázzal elindulok az utca egyik irányába, amerre alakokat látok. Bekapcsolom a fényszórót, akkor látom csak meg Jason fáradtan futó alakját. Belassítok mellette, és kinyitom a felőle lévő ajtót. Ő tétovázás nélkül beugrik, majd egy irányba mutat. A kocsi kerekei majd kicsúsznak olyan gyorsan veszem be a kanyart. Nem tudom mi a hangosabb, a mi szívdobogásunk, vagy a kocsi motorja. De végül annyi sietség után...nem találtuk meg.

     Újra és újra lejátszódik előttem az a jelenet, ahogy Ryan fekszik előttem és otthagyom. Ezt nevezik igazi bűntudatnak. 

     - Egyszer sem jött még be hozzám. - mondja halkan, majd köhög egyet. Egyik szemöldökömet felvonom, mintha nem tudnám. Pontosan tudom hol tartózkodik, mikor mit tesz, így azt is nagyon jól tudom, hogy szándékában sincs meglátogatni őt. - Tudsz róla valamit?

- Nem. - vágom rá határozottan. - Azóta nem találkoztunk. - Tulajdonképpen nem hazudok. Juliett egyszer sem látott. 

- Figyelned kéne rá. - nyögi halkan.

- Figyel ő magára.

- De szeret téged. 

- Az engem teljesen hidegen hagy. - mosolygok lelkesen. Ő is megereszt egy halvány mosolyt, amelyet még a kissé homályos lélegeztető maszk mögött is látok. Megforgatja a szemeit. Valamit még mondani akar, de azt inkább magában tartja. 

     Kinézek újra az ablakon, egyre sötétebb lesz odakint. Lassan hét óra, ami egyet jelent az én távozásommal. Az ablak sarkaiban az előbb futkározó esőcseppek megfagynak, amiről eszembe jut a lány ablaka felett lógó apró jégcsapok képződménye. Ma is figyelni fogom, mint minden este. Ez talán beteges szokásnak tűnik, pedig egyszerűen csak a biztonságát biztosítom, de erről neki nem szabad tudnia.

- Szoktál beszélni Rosával? - szólal meg ismét a beteg.

- Persze, mindennap. - az már más kérdés, hogy miről, illetve kiről szoktam beszélni vele.

- Megmondanád neki, hogy küldje be Juliettet? 

- Minek? - vonom össze a szemöldököm és előrébb dőlök a székemben. Csak lassan pislog, egyre álmosabbnak tűnik. 

- Ha belegondolsz, itt biztonságosabb, mint otthon. Több időt kellene máshol töltenie. Hacsak nem tudsz jobb helyet, otthon nem maradhat egyedül Rosával. - fejembe beugrik egy ötlet, egy hely mely biztonságosnak tűnhet, de aztán gyorsan el is hessegetem. Nem fedhetem fel a saját lakhelyem mások előtt. ... de az mégis biztonságos.

- Be fogom küldeni ide. - mondom határozottan neki és főként magamnak is, hogy lebeszéljem magam a hülyeségekről. - Szeretnél még valamit? - kérdem miközben felkelek helyemről és a fogasra akasztott bőrkabátomért nyúlok. Lassan megrázza a fejét.

     Míg felöltözök, ő behunyja a szemét, elég sokat beszéltettem ma, jobb lesz, ha visszaalszik. Mielőtt kilépnék az ajtón, még egyszer végig nézek rajta.

- Vigyázz rájuk, Harry! - dünnyögi már majdnem alvó állapotban.

- Rendben.