Juliett Wahlberg
 |
| Pieces |
- Eszedbe ne jusson lejönni. Megértetted? - hangja határozottan, s szokatlanul szigorúan cseng, így csak egy bólintás telik tőlem. Bambán figyelem, ahogy futva megy el a lépcsőig, majd eltűnik a lépcsőfordulóban. Ujjaimmal idegesen túrok vállamra omló tincseimbe, alsó ajkamat fogaim közé véve próbálom rávenni magam, hogy eleget téve Harry utasításának itt maradjak, ugyanakkor akárhogy próbálkozom, a tudat, hogy odalent valaki megsérült, nem hagy nyugodni. Hamar futtatom át az agyamon, milyen következményei lehetnek annak, ha utána megyek és megnézem mi folyik odalent, ám még mielőtt tudatosulhatna bennem mindez, azon kapom magam, hogy már a lépcsőfordulót is elhagytam.
A földszintről semmit nem hallani, ami sokkal nyugtalanítóbb annál, mintha hangzavar lenne odalent. Ennek ellenére határozottan lépkedek le a lépcsőn, a nappaliba érve azonnal körbepillantok, hogy felmérjem mi történt.
A földszintről semmit nem hallani, ami sokkal nyugtalanítóbb annál, mintha hangzavar lenne odalent. Ennek ellenére határozottan lépkedek le a lépcsőn, a nappaliba érve azonnal körbepillantok, hogy felmérjem mi történt.
Szemeim kikerekednek, ajkaim elválnak, mikor megpillantom a fotel hátuljának nekidőlő ismerős arcot, amin most a szokásos mosoly helyett fájdalmas grimasz ül.
- Ryan - szaladok oda hozzá, nem törődve azzal, hogy a helyzet még koránt sem a legbiztonságosabb. Rögtön keresni a kezdem a területet, ami összevérezte a kezét, s alig egy fél perc elteltével meg is találom a lőtt sebet, ami fehér ingét is összemocskolta. - Tudok segíteni? - kérdezem remegő hangon, néha hátam mögé pillantva, hogy biztosan senki ne kerüljön mögém. Háttal a bejárati ajtónak igen merész húzás ilyen óvatlannak lenni, azonban az eset súlyosságát tekintve ez tűnik helyesnek.
- Menj vissza az emeletre, és zárkózz be - mondja, hangja gyengén cseng. Határozottan kezdem el rázni a fejem, kizárt dolog, hogy magára hagyjam. Ryan arca eltorzul, ahogy válaszra nyitja ajkait, ám egy hangos dörrenés belé folytja a szót. A hideg végigfut a hátamon a hangot hallva, szemeimbe könnyek gyűlnek, még mindig nem sikerült kikeverednem a helyzet okozta sokkból.
- Eszedbe ne jusson egyedül odamenni - szólal meg Ryan, mire lepillantok rá. Erőtlenül fekszik a padlón, kezét hasához szorítja.
- Minden rendben lesz - motyogom - Hívok segítséget - mondom, majd válaszra nem várva kezdek el az imént hallott hang irányába menni. Lépteim határozottak, azonban ahogy egyre közelebb érek az ajtóhoz, ami egyenesen a garázsba vezetnek a tempóm is lelassul. Szemeimet összeszorítom, miközben remegő kezemet a kilincsre helyezem, majd veszek egy mély levegőt, s lenyomom azt. A hűvösebb levegő azonnal megcsapja arcomat, a libabőr végigszalad a testemen. Az ajtót anélkül csukom be, hogy akár egy pillanatra is felé fordulnak, gyorsan kapkodom ide-oda a tekintetem, szabad kezemmel a villanykapcsolót keresve tapogatózok a falon. Amint a fény megtölti a teret, a garázsajtóhoz indulok, ám amint odaérek megtorpanok. Túl hamar cselekszem, de még magam sem tudom mit kellene tennem. Nem tudom mit tehetnék, ha már egyszer nem törődvén minden utasítással elhagytam az emeletet.
- Juliett. Mi a fenét keresel itt? - hallok meg hirtelen egy ismerős hangot, ami attól az ajtótól jön, amin az imént én is bejöttem. Rosa zihált arca értetlenül mered rám, hevesen kezdem rázni a fejem.
- Mentőt kell hívnunk Ryannek - közlöm, ezzel kikerülve a válasz adást kérdésére.
- Már hívtam a mentőket, nem sokára ideérnek - mondja, miközben végig úgy néz rám, mint akit azonnal megöl a szemeivel. Nem kell sokat gondolkodnom azon, miért néz rám így, valószínűleg ő is összefutott Harryvel, miközben ő lerohant a lépcsőn.
A mentők nagyjából öt perc elteltével hatalmas szirénázás közepette érkeznek meg, s bár megdöbbenten, mégis a legszakszerűbben látják el Ryant, s rakják be a mentőautóba.
- Elmehetnénk vele? - érdeklődik Rosa a fiatal mentőstől, aki egyértelmű válaszként bólint, majd beszáll Ryan mellé. Rosa gondolkodás nélkül követi, én azonban bizonytalanul figyelem az eseményeket.
- Én inkább itt maradnék - közlöm Rosaval, talán kissé határozatlanabbul, mint terveztem. Rosa rosszalló pillantást vet felém, ám mielőtt bármit mondhatna az egyik mentős mellém lépve megszólal:
- Jobb lenne, ha a kisasszony is velünk jönne - közli, majd a beleegyezésemre nem várva könnyedén tessékel fel Rosa mellé. A mentőautó szirénázva indul el, sietősen veszi be a kanyarokat a kórház felé.
- Eszedbe ne jusson egyedül odamenni - szólal meg Ryan, mire lepillantok rá. Erőtlenül fekszik a padlón, kezét hasához szorítja.
- Minden rendben lesz - motyogom - Hívok segítséget - mondom, majd válaszra nem várva kezdek el az imént hallott hang irányába menni. Lépteim határozottak, azonban ahogy egyre közelebb érek az ajtóhoz, ami egyenesen a garázsba vezetnek a tempóm is lelassul. Szemeimet összeszorítom, miközben remegő kezemet a kilincsre helyezem, majd veszek egy mély levegőt, s lenyomom azt. A hűvösebb levegő azonnal megcsapja arcomat, a libabőr végigszalad a testemen. Az ajtót anélkül csukom be, hogy akár egy pillanatra is felé fordulnak, gyorsan kapkodom ide-oda a tekintetem, szabad kezemmel a villanykapcsolót keresve tapogatózok a falon. Amint a fény megtölti a teret, a garázsajtóhoz indulok, ám amint odaérek megtorpanok. Túl hamar cselekszem, de még magam sem tudom mit kellene tennem. Nem tudom mit tehetnék, ha már egyszer nem törődvén minden utasítással elhagytam az emeletet.
- Juliett. Mi a fenét keresel itt? - hallok meg hirtelen egy ismerős hangot, ami attól az ajtótól jön, amin az imént én is bejöttem. Rosa zihált arca értetlenül mered rám, hevesen kezdem rázni a fejem.
- Mentőt kell hívnunk Ryannek - közlöm, ezzel kikerülve a válasz adást kérdésére.
- Már hívtam a mentőket, nem sokára ideérnek - mondja, miközben végig úgy néz rám, mint akit azonnal megöl a szemeivel. Nem kell sokat gondolkodnom azon, miért néz rám így, valószínűleg ő is összefutott Harryvel, miközben ő lerohant a lépcsőn.
A mentők nagyjából öt perc elteltével hatalmas szirénázás közepette érkeznek meg, s bár megdöbbenten, mégis a legszakszerűbben látják el Ryant, s rakják be a mentőautóba.
- Elmehetnénk vele? - érdeklődik Rosa a fiatal mentőstől, aki egyértelmű válaszként bólint, majd beszáll Ryan mellé. Rosa gondolkodás nélkül követi, én azonban bizonytalanul figyelem az eseményeket.
- Én inkább itt maradnék - közlöm Rosaval, talán kissé határozatlanabbul, mint terveztem. Rosa rosszalló pillantást vet felém, ám mielőtt bármit mondhatna az egyik mentős mellém lépve megszólal:
- Jobb lenne, ha a kisasszony is velünk jönne - közli, majd a beleegyezésemre nem várva könnyedén tessékel fel Rosa mellé. A mentőautó szirénázva indul el, sietősen veszi be a kanyarokat a kórház felé.
1 hónappal később...
Ha jellemeznem kellene az elmúlt egy hónapot, azt hiszem az lenne a legkönnyebb, ha azt mondanám; minden megváltozott. Jason azóta, hogy Ryant lelőtték még kevesebb időt tölt itthon, mint eddig, és az egyébként is nyögve-nyelős beszélgetéseink is lecsökkentek. A múlthéten egy szót nem váltottunk egymással, bár az igazat megvallva egyikünk sem erőltette túlzottan a beszélgetést. Az egyetlen, ami ugyanolyan maradt az Rosa. Még mindig ugyanolyan kedvesen és önzetlenül áll hozzánk, mint azelőtt, talán annyi különbséggel, hogy idejéből most sokat szán a kórházban fekvő Ryan látogatására. Érzek némi bűntudatot, hogy már több mint egy hónap telt el az eset óta, és még egyszer nem tartottam vele, hogy megnézzem Ryan hogy van, de erre is megvan a nyomós okom.
- Mi ez a hallgatás? - zökkent ki Rosa, miközben kontyából kiszökött tincseit füle mögé tűri. A tűzhely mellett áll, vacsorát főz. Én a szokott helyemen ülök az étkezőasztalnál, bambán bámulok ki a konyhaablakon, figyelve az óriási hópelyheket, melyek fehérbe öltöztetik az udvart.
- Csak elbambultam - válaszolok anélkül, hogy a nőre néznék. Érzem magamon pillantását, ennek ellenére én szigorúan csak az ablakot bámulom.
- Mond el, mi nyomja a lelked - kérlel, miközben közelebb sétálva kihúzza a mellettem lévő széket, és leül. Hallva felém intézett szavait ismét gondolkodni kezdek. Mit mondhatnék neki? Lehetetlennek találom összefoglalni egy monológba mindazt, ami bánt.
- Azt hiszem, soha nem fogok tudni megbarátkozni ezzel az új élettel - vallom be végül azt, ami már az első itt töltött nap után belém vésődött. Azt hiszem, ezzel a kijelentéssel őt se leptem meg, ha nem is volt biztos ebben, sejtette. - Elveszettnek érzem magam - nézek rá a házvezető nőre, aki hatalmas szemekkel pilláz rám. - Volt egy időszak, mikor azt hittem, ez változhat. Mikor úgy éreztem, hogy talán beletudok szokni ebbe, és lehet megint minden rendben. Lehetek megint boldog - mondom, a mondat végén ajkaimat összepréselve.
- Az ő hiánya pedig újra azt érezteti veled, hogy elvesztél - jelenti ki Rosa könnyedén. Szemeim kikerekednek, gombóc keletkezik a torkomban. Azonnal megjelenik előttem az illető arca, akiről Rosa beszél. A házvezetőnő határozottan állja pillantásom, fogalma sincs mit indított el bennem ezzel.
Harry.
Azóta, hogy láttam eltűnni a lépcsőfordulóban azt se tudom róla, hogy él-e vagy hal-e. Teljesen eltűnt a föld színéről, bár minden jel arra utal, hogy csak előlem. Az első pár napban még bizakodó voltam. Reméltem, hogy ez csak egy következménye annak ami történt, de ahogy teltek a napok ez a reményem kezdett köddé válni. Teltek a napok, és Harry amilyen váratlanul belépett az "életembe" úgy tűnik olyan hamar távozott is.
- Ostobaság. Harry csak még elviselhetetlenebbé tette a napjaimat - motyogom orrom alatt, ostorozva magam azért, amiért ilyet mondok, még ha csak hazugság is. Meglep Rosa pillantása, ajkai meglehetősen pimasz mosolyra húzódnak, miközben megigazítja az asztalterítőt, s feláll.
- Én egy szóval nem mondtam, kire gondolok - mosolyog rám, ezzel rádöbbentve engem; saját magamat árultam el. Szemeimet lehunyom, ajkaim megremegnek, mikor tudatosul bennem; Rosanak igaza van.
Megrázom magam.
- Ő csak egy tévhit volt. Valami, amiben jobban kapaszkodtam, mint kellett volna - mondom magam elé bámulva, miközben próbálok nem törődni Rosa aggodalmas pillantásával, s azzal, hogy talán még soha nem hazudtam ekkorát még magamnak sem...
- Mi ez a hallgatás? - zökkent ki Rosa, miközben kontyából kiszökött tincseit füle mögé tűri. A tűzhely mellett áll, vacsorát főz. Én a szokott helyemen ülök az étkezőasztalnál, bambán bámulok ki a konyhaablakon, figyelve az óriási hópelyheket, melyek fehérbe öltöztetik az udvart.
- Csak elbambultam - válaszolok anélkül, hogy a nőre néznék. Érzem magamon pillantását, ennek ellenére én szigorúan csak az ablakot bámulom.
- Mond el, mi nyomja a lelked - kérlel, miközben közelebb sétálva kihúzza a mellettem lévő széket, és leül. Hallva felém intézett szavait ismét gondolkodni kezdek. Mit mondhatnék neki? Lehetetlennek találom összefoglalni egy monológba mindazt, ami bánt.
- Azt hiszem, soha nem fogok tudni megbarátkozni ezzel az új élettel - vallom be végül azt, ami már az első itt töltött nap után belém vésődött. Azt hiszem, ezzel a kijelentéssel őt se leptem meg, ha nem is volt biztos ebben, sejtette. - Elveszettnek érzem magam - nézek rá a házvezető nőre, aki hatalmas szemekkel pilláz rám. - Volt egy időszak, mikor azt hittem, ez változhat. Mikor úgy éreztem, hogy talán beletudok szokni ebbe, és lehet megint minden rendben. Lehetek megint boldog - mondom, a mondat végén ajkaimat összepréselve.
- Az ő hiánya pedig újra azt érezteti veled, hogy elvesztél - jelenti ki Rosa könnyedén. Szemeim kikerekednek, gombóc keletkezik a torkomban. Azonnal megjelenik előttem az illető arca, akiről Rosa beszél. A házvezetőnő határozottan állja pillantásom, fogalma sincs mit indított el bennem ezzel.
Harry.
Azóta, hogy láttam eltűnni a lépcsőfordulóban azt se tudom róla, hogy él-e vagy hal-e. Teljesen eltűnt a föld színéről, bár minden jel arra utal, hogy csak előlem. Az első pár napban még bizakodó voltam. Reméltem, hogy ez csak egy következménye annak ami történt, de ahogy teltek a napok ez a reményem kezdett köddé válni. Teltek a napok, és Harry amilyen váratlanul belépett az "életembe" úgy tűnik olyan hamar távozott is.
- Ostobaság. Harry csak még elviselhetetlenebbé tette a napjaimat - motyogom orrom alatt, ostorozva magam azért, amiért ilyet mondok, még ha csak hazugság is. Meglep Rosa pillantása, ajkai meglehetősen pimasz mosolyra húzódnak, miközben megigazítja az asztalterítőt, s feláll.
- Én egy szóval nem mondtam, kire gondolok - mosolyog rám, ezzel rádöbbentve engem; saját magamat árultam el. Szemeimet lehunyom, ajkaim megremegnek, mikor tudatosul bennem; Rosanak igaza van.
Megrázom magam.
- Ő csak egy tévhit volt. Valami, amiben jobban kapaszkodtam, mint kellett volna - mondom magam elé bámulva, miközben próbálok nem törődni Rosa aggodalmas pillantásával, s azzal, hogy talán még soha nem hazudtam ekkorát még magamnak sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése