2015. szeptember 26., szombat

34. Fejezet - Megőrülni



HARRY STYLES

Till it's gone



   Ajkaim közül haloványan jelenik meg leheletem. Picit megremegek, ahogy a bent ülő embereket figyelem. Idekint nagyjából 1-2°C lehet, odabent viszont mindenki rövid ujjú pólóban ül egy vékony nadrággal. Lábaimra tekintek melyek azóta remegnek mióta megálltam az ablaknál. Talán nem kéne ennyire paranoiásnak lennem, de mivel mindhárman a házban tartózkodnak félő, hogy valamit tervez az ellenség. Jason túlságosan felhőtlen, mintha oda sem figyelne arra, hogy egy háború küszöbén állunk. Nem elég óvatos. 
     Muszáj volt eljönnöm hozzájuk. Tudnom kellett, hogy biztonságban vannak, de most, hogy látom mekkora mosollyal társalog Juliett az édesapjával és Ryannel a vacsora közben, ideje lenne hazamennem. Összedörzsölöm tenyerem, majd meleg levegőt lehelek rájuk. Míg egy pillanatra behunyom a szeme, hogy élvezzem a meleget valami zaj üti meg a fülem. Oldalra kapom a fejem. A kert felől jön. A falhoz lapulok, hogy ha tényleg ott van valaki ne vehessen észre. Lassú léptekkel indulok el a kert felé, hogy a ház oldalát megkerülve kideríthessem, hogy mi vagy ki tartózkodik idekint rajtam kívül.
    A ház sarkához érve óvatosan tekintek ki, de meglepetésemre senki nincs itt. Kifújom a levegőt. A kert nagyon csendes, csak a fák üresedő ágait fújja meg a szél, amitől ismét kiráz a hideg. Igazán itt lenne az ideje, hogy hazamenjek. 
    Talán csak azért jöttem el, mert nem tudtam elfogadni, hogy Jason szünetet rendelt el nekem, és ezzel szinte a családjából tiltott ki. Mérges vagyok Ryanre, mert azon a helyen régen én ültem, én voltam ott mellette, nekem kellett vigyáznom arra a lányra, de persze erről az újonc nem tehet. Én rontottam el, viselnem kell a következményeit. Kezeimet zsebre dugva lépdelek fel a hátsó kert verandájára. Óvatosan kukkantok be az ajtón, a konyhából kiszűrődő fény megvilágítja a folyosót, de rám már semmi világosság nem vetül. Árnyékba borultam immár. Talán a felejtés martalékává fogok válni hamarosan. Állkapcsomat megfeszítem. 
     Hirtelen újabb hangot hallok. Mintha a felettem lévő terasz ajtó csapódna. Szemöldökömet összevonom. Gyorsan cselekszem, így a verandára kirakott székre ugorva épp elkapom a terasz korlátjának szépen megmunkált vas rácsait. Erővel húzom fel magam,  először csak felkönyökölök, idekint senki nincs. Kezdenék megőrülni?! Testemet felhúzva mászok át a korláton, így felérve Jason cigarettázó szentélyébe. Ritkán jártam itt, mivel ez a rész Jason szobájából nyílik. Épp ezért olyan fura, hogy innen hallottam hangokat, ő lent vacsorázik épp.
    Kicsit félve, de végül határozottan nyitom ki az ajtót. A meleg ami kiárad teljesen magába kerít. Azonnal belépek, érzem, ahogy végtagjaim kezdenek kiolvadni. November létére rettentő hideg van. Hatalmas szemekkel nézek körbe a szobában, rajtam kívül ismét nem tartózkodik itt senki. Kezdem kellemetlenül érezni magam, a végén én leszek a betolakodó, nem pedig az akit "követek".
    Lassú léptekkel sétálok el a hatalmas ágy mellett, mely gondosan be van vetve. A szekrénye félig kinyitva, az öltönyök, ingek sorra felakasztgatva, alattuk a nadrágok katonás sorrendben. Harry! Szedd össze magad! Tudd, hogy miért vagy itt. Megrázom a fejem. Ki kell derítenem, hogy tényleg csak képzeletem játszadozik velem, vagy tényleg hallottam valakit bejönni ide. Félig letérdelve nézek be az ágy alá, majd a szobából nyíló fürdőszobába, végül feladva a dolgot, az ajtóhoz sétálok. Nem kéne tovább mennem, de mi van ha az illető a folyosón rejtőzik?
    Halkan lépek ki a közlekedőbe, lentről a fény valamennyire felvilágít, így ha valaki lenne idefent, az árnyékát biztosan meglátom.A konyhából férfi beszélgetés hallatszik. Juliett nem-igen kapcsolódik be a beszélgetésükbe, ami némiképp megnyugtat, hisz nem érzi olyan jól magát, mint mikor velem van. Ám bármennyire, is megnyugtat ez a tény, még mindig aggaszt, hogy a folyosón senki nem tartózkodik, így az egyetlen ok arra, hogy itt vagyok az az, hogy megőrültem.
- Harry? - kérdi mögöttem halkan egy hang. Hirtelen fordulok meg, kezemmel letapasztom a száját és a folyosó falának nyomom. Nyöszörögni akar, de végül megnyugszik, mikor homlokomat az övének nyomom.
- Shhh. - csitítom a fülébe súgva. Fülelek, hogy talán meghallották-e a lány kérdő hangját, de a két férfi tovább folytatja a diskurzust. Elveszem a kezem, a lány pedig azonnal a saját ajtajának kilincse után nyúl.
     Ahogy belépünk a szobába, becsukja mögöttünk a bejáratot. Kérdő tekintettel bámul rám, egyik kezével erősen megfogja kabátom mellrészét. 
- Hogy kerülsz ide? - hangja még mindig halk marad, ő is tudja, hogy nem lenne szerencsés, hogyha kiderülne, hogy itt vagyok. 
- Nem vagytok biztonságban. - ujjaimat hajába csúsztatom, így közelebb húzva magamhoz. Értetlen tekintete oda-vissza cikázik két szemem között. Érintéséből érzem, hogy kezd elbizonytalanodni. Elengedi kabátom, és kicsit hátrébb húzódik.
- Ezt meg hogy érted?
- Nem tudom. - simítok végig az arcomon. - Lehet, hogy csak paranoia, de biztosra akartam menni. 
- És, hogy jutottál fel? - arcára némi mosoly és meglepettség ül ki. Számat féloldalas mosolyra húzom. 
- Felmásztam. - rántom meg a vállam.
- Miattunk felmásztál az emeletre, csak, hogy tudd, hogy biztonságban vagyunk? - nevet némiképp kínosan. Elkapom csuklóját, és újra közel húzom. Ujjaimat erőszakosan tolom hajába, hogy fejét felemelhessem. Lehajolok hozzá, szemeit behunyja, szánk majdnem érintkezik.
- Miattad. - ajkaink erőszakosan fonódnak egymásba, de nem sokáig, mert egy pár másodperc múlva pisztolydördülés hangja ráz meg mindkettőnket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése