Juliett Wahlberg
 |
| The Reason |
A csókunk végül egy, a sikátor mellett elhajtó autó miatt szakad meg, mely mindegyikünket megugraszt annyira, hogy elszakadjunk egymástól.
- Mennünk kell - mondja Harry, miközben amennyire a szűkös hely engedi, eltávolodik tőlem. Némán bólintok, végig érzem magamon pillantását, míg kimászunk a sikátorból. - Jól vagy? - kérdezi, mikor már mindketten stabil lábakon állva sétálunk a galambszürke járdán.
- Igen - mondom, miközben figyelem, ahogy ő könnyed mozdulattal igazítja meg magán fekete bőrdzsekijét.
- Az autóm a könyvtár előtt maradt. Gyere, hazaviszlek - mondja, majd miután körbenéz az úton megragadja csuklómat, és az út másik oldalára húz, ahol elindulunk visszafelé. Ujjaimat tördelve, ajkaimat harapdálva sétálok mellette, szemem sarkából minden mozdulatát figyelem.
- Akármi jár a fejedben, inkább mond ki. Nem viselem el, ha valaki sokáig néz - szólal meg váratlanul, kezével kabátja zsebébe kezd kotorászni.
- Tessék? - kérdezek vissza, mintha nem lennék tisztába a ténnyel, miszerint szüntelenül őt néztem, még ha csak a szemem sarkából is. Nem mond semmit, a vezetőülés felőli oldalra megy, míg én a másik oldalra sétálok. Arcán féloldalas mosoly pihen, felesleges megpróbálnom kimenteni magam, egyértelműen lebuktattam magam.
- Mire gondoltál? - kérdezi már az autóban ülve, a kulcsot a helyére téve.
- Rajtad gondolkodtam - ismerem be végül, mikor rájövök; nincs értelme hazudnom. Talán a kettőnk közt történtek után nem lepi majd meg a válaszom, bár az igazat megvallva az se lepne meg, hisz Harry számomra maga a rejtély. Tudom, hogy ő is így van velem, ez az egyetlen, ami miatt nem keserít el, hogy nem tudom kiismerni.
- Annak sosincs jó vége.
- Soha nem jutok semmire - vallom be.
- Talán épp így jó - fordul egy pillanatra felém, majd ismét az utat kezdi figyelni, amire épp most kanyarodunk ki.
- Talán - motyogom némiképp gúnyos hangsúllyal orrom alatt, remélve hogy Harry nem hallotta. Mikor nem érkezik válasz megnyugszom, fejemet az ablaknak döntve kezdek nézelődni. Az ablakon végigfolyó esőcseppeket nézve elbambulok, az egyébként is rövid út még rövidebbnek tűnik.
- Megjöttünk - jelenti ki Harry, mire nagyokat pislogva egyenesedek ki az ülésben. Kinézve az ablakon valóban ott látom magasodni a hatalmas családi házat, amiről az emberek jelentős része valószínűleg nem is gondolná, hogy valójában milyen üres belül.
- Kösz, hogy hazahoztál - nézek rá halvány mosollyal az arcomon. Ha valaki látná mi történt köztünk körülbelül negyed órával ezelőtt a sikátorba, és látna minket most, valószínűleg nem hinne a szemének. Azonban én már megtanultam, hogy Harry hangulatember, így semmi nem egyértelmű, ha róla van szó.
- Juliett, várj - szól utánam, mikor már egyik lábammal a betonon állok.
- Hm?
- Zárkózzatok be Rosaval, és ne nagyon engedjetek be senkit - mondja, miközben vállam fölött elnézve felméri a házat.
- Miért? - kérdezek vissza kíváncsian, szemöldökömet ráncolva.
- Gondolom Jason nem szólt, de a város másik felében volt egy kis zűr az embereivel, így csak holnap jön meg - mondja Harry, ujjaival a kormányon dobol.
- Szuper - bólintok ajkaimat összepréselve, minden erőmet bedobva, hogy minimális aggodalom se látsszon rajtam, ez miatt.
- Majd találkozunk - biccent Harry, majd legnagyobb meglepetésemre közelebb hajol, s arcomra lágy csókot nyom.
- Nem gondolod, hogy lassan el kellene mondanod apádnak? - zökkent ki Rosa a kezemben tartott könyv világából.
- Hm? - nézek rá értetlenül, miközben könyvemet magam mellé téve egyenesedek fel a kanapén.
- Ki hozott ma haza? - kérdezi amolyan mindent tudó mosollyal arcán, mire a szó belém fagy.
- Nincs mit elmondani neki - jelentem ki határozottan, kissé félve a házvezető nő reakciójától. Egyik szemöldökét felvonva néz rám, a ruhahajtogatást félbehagyja.
- Ha tényleg vele akarsz lenni, akkor úgysem tehet ellene semmit - mondja Rosa, ám hangjában cseng az, hogy mennyire nem gondolja így.
- Te tudod a legjobban, hogy ez nem így van - mondom halvány, mégis némileg fájdalmas mosollyal az arcomon. - Egyébként, tényleg nincs mit elmondani neki - teszem hozzá.
- Miért mondod ezt?
- Semmi olyan jellegű nincs köztünk, amiről lenne értelme beszélnem Jasonnel - válaszolok ölembe ejtett kezeimet bámulva. Bár, szívem mélyén érzem, hogy amit mondok igaz, mégis fáj. Nem akarom elhinni, nem akarom elfogadni.
- Biztos vagyok benne, hogy te is és Harry is érzitek, hogy amit tesztek, az hosszútávon nem lehet jó. Neki nem való az, hogy kapcsolatot alakítson ki bárkivel is. Ő nem az a fajta, akinek inge a törődés, és a szeretet - hadarja halkan a házvezető nő, miközben végig az előtte heverő, hajtogatásra váró ruhákat figyeli.
- Nem ismered őt - mondom határozottan, ugyanakkor mégis félve.
- Az a baj, hogy te sem, drágám - érkezik a válasz Rosatól, ami mélyen elgondolkodtat. Nagyot sóhajtok, könnyedén dőlök hátra a kényelmes kanapén, tekintetemet a falra függesztett tévére viszem.
Igaza van. Bele sem gondolok, hogy annak, amit teszek milyen következményei lehetnek.
- Tudod, ki jut rólad eszembe? - ragad ki gondolataim közül Rosa.
- Kicsoda? - kérdezem kíváncsian a barna hajú nőre nézve.
- Az édesanyád - mondja halvány mosollyal az arcán, hatalmas szemeit rám emeli. Ajkaim elválnak, fejemben azonnal megjelenik az említett személy arca.
- Ő is körülbelül ennyi idős lehetett, mint most te, mikor először találkozott apáddal. Akkortájt kezdtem el apádnak dolgozni, és számomra felfoghatatlan volt, hogy édesanyád miért tart ki mellette olyan megrendíthetetlenül - meséli, tekintetét a tévé alatti kandallóra viszi, melyben most nem ég a tűz. - Évekig volt mellette. Jóban, rosszban. Bármi történt is, Ő ott állt apád mellett és támogatta. Tudta jól, hogy apádnak a munkája az élete, és idővel elfogadta azt is, hogy mi a munkája. De ez nem jelenti azt, hogy boldog tudott lenni mindemellett. Állandóan aggódott, de nem bánta. Sok mindent megértem már, és nagyon sok mindent láttam már, de még soha nem láttam két olyan embert, akik annyira ragaszkodtak volna egymáshoz, és annyira szerették volna egymást, mint ők.
Rosa elhallgat, csak most veszem észre a szememben összegyűlt könnyeket, amiket pár nagyobb pislogással tartok vissza, hogy véletlenül se szabadulhassanak ki.
- Mégsem maradtak együtt - jelentem ki halkan, magam elé bámulva. Érzem magamon Rosa pillantását, ránéznem sem kell, anélkül is tudom, hogy engem néz.
- Amikor kiderült, hogy Lisa terhes, apád már nem járt el annyit. Folyamatosan édesanyáddal volt, tervezgették a jövőt, és akkor vette apád azt a házat is, amiben felnőttél. Lisa a nyolcadik hónapban volt veled, amikor apád vitte vizsgálatra a kórházba. Emlékszem, hatalmas pocakja volt, de mindenkinek büszkén mutogatta, hiszen még úgy is gyönyörű volt. Már a legelejétől fogva érezte, hogy kislánya lesz - neveti el magát Rosa, amitől az én arcomra halvány mosoly csúszik - A kórházba menet, apád egy régi haragosa rájuk támadt. Nem tudta, hogy Lisa is ott van, és oldalról beléjük ment. Mikor észrevették, hogy Jason nincs egyedül elhajtottak. A járókelők hívták a mentőket, akik azonnal bevitték Lisat a kórházba. Apád apró sérülésekkel megúszta, de édesanyádnál komolyabb bajok voltak. Beindult a szülés, és apád órákon keresztül ült ott a szülőszoba előtt úgy, hogy abban sem lehetett biztos, hogy bármelyikőtök életben marad - Rosa ismét megáll, halkan szipog, míg én némán tűröm, ahogy az első könnycsepp végigfolyik arcomon.
- Ezután már semmi nem volt olyan, mint régen. Miután kiengedtek titeket a kórházból apád semmi időt nem töltött otthon. Magát okolta mindenért, és elhitette magával, hogy azzal árt Lisanak és Neked a legtöbbet, ha veletek marad. Persze, volt időszak, mikor azt hittük, lehet minden újra tökéletes, és alkothattok boldog családot. De apádat túlságosan marta a bűntudat, ahhoz, hogy túltegye magát a történteken. Ezért nem maradtak együtt.
Bambán pislogok magam elé, már nem küzdök a könnyeimmel, tudom, hogy minden erőbedobás felesleges. Mindent, amit Rosa elmondott láttam leperegni a szemem előtt, ezzel együtt pedig láttam, ahogy a család, amibe beleszülettem széthullik. Soha nem mesélt anya arról, milyen volt a kapcsolatuk apával, mindig csak mosolygott, mikor erre rákérdeztem, bár egy idő után már kérdezni sem kérdeztem erről.
- Az apádhoz hasonló emberek többsége nem találja meg a boldogságot. Túl fontos nekik a munkájuk, ez pedig mindenre rányomja a bélyeget - teszi még hozzá Rosa, majd vállamra teszi egy pillanatra a kezét - Alaposan gondold át, mit jelent számodra ez a fiú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése