 |
| Often |
HARRY STYLES
Arcom nem mozdul. Tekintetem óvatosan emelem fel a mellettem álló nővérre, aki semleges arccal kötözi be jobb felkarom. Lábam türelmetlenül mozgatom. Állkapcsom megfeszül, ahogy érzem magamon Jason megvető és egyben apai tekintetét.
- Még bent kell tartsuk megfigyelésen, Mr. Claudius. - hirtelen nem kapcsol az agyam, de végül biccentek illedelmesen. Az ápoló megereszt egy mosolyt, majd az ágy másik végében állóra pillant.
- Köszönjük. - mondja főnököm, ami a nőt indulásra készteti.
Fejemet hátradöntöm a kórházi ágyon. Várom, hogy jöjjenek azok a mondatok amik azóta keringenek a fejemben, hogy visszamentem arra a helyre.
- Harry... - kezd bele. Szemeimet lehunyom. Magam előtt látom ahogy kicibálom Ryant a megbízásunk területéről. Teljesen eszméletét vesztette, miután az illető fejbe vágta egy ablakról leráncigált szöges deszkával. Oda kellett volna figyelnem arra amit mondd. Nem kellett volna visszamennem, de hihetetlen önfejűségem és egóm nem engedte, hogy egy helyben maradjak. - Ki kellene venned egy pár hét szabadságot. - mondja hirtelen. Fejemet felkapom a mondat hallatán, azt hiszem, hogy csak viccel. Arca teljesen mozdulatlan. Egyáltalán nem ideges, mindössze közömbös tekintettel méri végig helyzetemet.
- Ezt most nem mondod komolyan. - nevetek fel kínosan, ami Jason hallgatása miatt még inkább kellemetlenné válik. Megrázza fejét.
Lassú mozdulatokkal halad az ajtó felé. Kezeit zsebre dugja és csak a falat bámulja. Képtelen rám nézni még egyszer, pedig többedjére szólítom meg.
- Hoztam neked pár ruhát. Nem maradhatsz itt. Hamar ki fogják deríteni, hogy ez a Morgan Claudius nevű fickó nem te vagy. - pár méterre tőlem egy vézna székecskén egy fekete táska pihen, tele ruhákkal. Végig nézve magamon, rájövök, hogy ideje lenne átöltözni. Lerántom magamról a halott fehér színű takarót. Lábujjaimmal megérintem a padló hideg kövét. Megborzongok. Sosem szerettem a kórházakat, pedig nem ez az első eset, hogy itt kötök ki. - Nem kéne együtt kimennünk. - kezét a kilincsre helyezi. Gyötrő és fáradt barna szemeit rám emeli, míg én egy kórházi rongyban halálra fagyva állok előtte. - Majd beszélünk. - az ajtó nyílik, kilép a folyosóra, majd körülnézve eltűnik a szemem elől.
A padlóra tekintve végig gondolok mindent. Ennek itt most tényleg vége.
A táskáért nyúlok, de ekkor éles fájdalom hasít karomba pont ott ahol a golyó áthatolt a bőrömön. Gyanítom, hogy még egy jó ideig fájni fog azon a ponton. A ruhákat előhúzva levetem magamról ezt a felettébb csúnya ruhát és ráveszek egy fekete pólót, egy fekete farmer szabású nadrágot és egy szürke kapucnis pulóvert. A cipőmet előhúzom a szék alól, ahova dugták. A táskát a bal vállamra kapom, a kapucnit pedig fejemre húzom. Göndör fürtjeim kilátszódnak alóla, de az arcom szinte felismerhetetlen lenne.
Lassan lépek ki a folyosóra, ahol épp szerencsémre senki nem jár. A szobám ajtajától egy pár méterre kerülve már egyáltalán nem tartok attól, hogy elkapnak. A nővérek oda-vissza rohangálnak mellettem. Orvosok készülnek fel kisebb-nagyobb műtétjeikre, mint amilyen az enyém is volt, mikor kivették a golyót. Megrázom a fejem. Kiráz a hideg attól a pillanattól, amikor meghallottam a golyót pattanni a fém tálon amibe tették miután kiszedték. Altatásban voltam, de mintha minden egyes szavukat hallottam volna, a mellettem lévő műszerek pittyegését.
Fellélegezve lépek ki az utcára, ahol egy csomó mentős szinte félre lökve halad be a főbejáraton. Jobban összehúzom magamon a pulcsit, majd kisétálok egészen a járdáig. Nos. És most merre? Esetleg menjek hátra a parkolóba, Jason talán vár rám, hogy hazavigyen. Nem, biztos nem. Oldalra húzva a szám úgy döntök jobban teszem, ha egyenesen hazamegyek.
Kezemet Unottan húzom végig a könyvtári könyvek gerincén. Egy csomó érdektelen cím, amely még csak arra sem késztet, hogy elolvassam a tartalmukat. Magam sem tudom, hogy jutottam el odáig, hogy olvassak szabadidőmben. Az elmúlt egy hetet otthon töltöttem magányosan. A Tv sem foglal már le.
Felsóhajtva húzok ki egy bordó borítású művet, ami egészen vékonykának látszik.
- Kétlem, hogy az tetszene. - fejemet oldalra kapom a hang hallatán. Vastag ajkai mosolyra húzódva vigyorognak felém. Szemei csak arra várnak, hogy én is hallassam a hangom.
- Szia. - mondom halkan, majd egy halvány mosolyt eresztek meg. A könyvet visszarakom a polcra, tovább nézelődöm. Juliett hatalmas örömmel arcán figyel engem, de lelkesedése lankad mikor feltűnik neki, hogy nem szívesen kezdeményezek beszélgetést.
- Hogy-hogy erre tévedtél? - dől neki a könyves polcnak, ami monstrum létéhez híven bőven megtartja a lányt.
- Unatkoztam. - rendezem le ennyivel. Kifejezetten nincs kedvem most beszélgetni. Egyszerűen nem tudok úgy a szemébe nézni, hogy nemrégiben még szinte feladatom volt, hogy életben tartsam őt, mára már viszont munkanélküliként csak régi munkáltatóm lánya ként tudok ránézni. Eszembe juttatja, hogy mennyire értelmetlen most, hogy életben vagyok. A héten már többször is elgondolkoztam a dolgon, hogy mi történt volna, hogyha az a golyó nem a karomat találja el, hanem kicsit arrébb egészen a belsőmbe fúródik.
- Esetleg ajánlhatok egy könyvet?
- Nem kösz.
- Akkor segítsek ker...
- Nem kell! - vágok közbe mondandójának, rá sem nézve indulok el a sor végéhez, hogy lefordulva egy következőbe juthassak. Szinte látom lelki szemeim előtt, hogy a lány mennyire nem érti az előbb lezajlott történetet, de igazából semmi kedvem sincs magyarázkodni neki.
Idegesen veszem ki az első könyvet amit megpillantok. Jellegtelen cím , jellegtelen borító. Tökéletes lesz. Kapkodva a lábaimat a pulthoz sietek, a könyvet az asztalra rakom, de ekkor hirtelen a fájdalom újra belenyilall a karomba.
- Csak ez lesz? - kérdi egy középkorú hölgy magasra kötött konttyal a feje tetején. Közömbös arccal biccentek. Vállam felett hátratekintek abba a sorba ahol Juliett az előbb még kedvesen próbált beszélgetni velem.
Miután a könyvtáros hölgy a kezembe nyomja a kikölcsönzött könyvet azonnal elindulok, de szememmel azért végig futom a sorokat, hogy tudjam a lány épp az egyikben olvasgat. Összevont szemöldökkel nyugtázom, hogy már nem tartózkodik odabent. Megrázom a fejem. Miért aggódok én ezen? Az épület bejárata előtti pár lépcsőn leugrándozok, közben körülnézek, hátha meglátom az ezek szerint gyorsan távozó lányt.
Halvány sóhaj hagyja el a szám mikor megpillantom jó pár méterrel előttem gyors léptekkel hazafelé tartani. Megforgatom a szemem. Megint hisztizik... Bár talán ezúttal jogosan. Én is abba az irányba kezdek el sétálni, csak szemmel akarom tartani, hogy biztos hazamegy. Egyik kezemet zsebre dugom, másikkal az előbb kikölcsönzött könyvet fogom, amelyre még csak egy pillantást sem vetettem. Legkésőbb majd otthon.
A lány alkata összetéveszthetetlen a mellette elhaladókéval. Hosszú, vékony lábait egy szűk farmer keretezi, fekete bőrdzsekije tökéletesen passzol hozzá, mint ahogy fekete sport cipője is- amivel mellesleg rettentő gyorsan tud menni.
Felveszem a lépést vele. Lassan kezdem utolérni, mikor egy hosszú sötétített ablakos autó elmegy mellettünk. Juliett is felfigyel rá, ezért valamivel lassabban kezd el sétálni, hogy megvizsgálja. De az autó hirtelen befékez és tolatni kezd. Gondolkodás nélkül futok oda a lányhoz, hogy a karját elkapva a legközelebbi sikátorba rántsam. Épp mielőtt a járműben ülők megláthatnának minket beszorulunk abba a kis sötét lyukba. Érkezésünkkor a lányt a karjaimba fogom, hogy ne ütközzön a falnak, ezért jobb vállamon csattan az ostor, amitől az égető fájdalom csak még tovább terjed a testemben. Fogaimat összeszorítva próbálok nem koncentrálni rá. Bal kezemet felemelve húzom egészen közel magamhoz a lányt, majd oldalra tolom, hogy kívülről csak én látszódjak. Mialatt az autó feltűnően lassan elhalad a lány többször is megszólít, de nem reagálok csak miután elmentek.
Felszisszenek, mikor fény derül az igazi problémára, ami a karomban végigfutó fájdalomból ered.
- Honnan tudtad...? - emeli fel tekintetét rám, de én csak az eget bámulom és próbálom visszatartani azt a mélyről jövő ordítást.
- Nem esett bajod? - préselem ki a szavakat fogaim között.
- Nem, semmi. De veled minden rendben?
- Akkor jó. - szuszogom ki magam, kezemet karomra fogom.
- Harry, a karod. - fordít maga felé a lány. Kénytelen vagyok azokba a sűrű sötét pillákkal keretezett szemeibe nézni. Aggódó tekintete megrémiszt, de egyben meg is nyugtat. - Meg kell nézetnünk valakivel. - mondja felelősségteljesen. Ujjait dzsekim ujjára csúsztatja, hogy felhajtsa azt és megláthassa a sebet. Szívem hevesen kezd el zakatolni. Látni az arcvonásait, gyönyörű szemeit, elvált ajkait, az arcába lógó pár hajtincset amik a hajgumi alól szabadultak ki. Elszabadul bennem a vadállat.
- Már semmi baja nincs. - nyögöm, míg a lányt a már így is kis helyen a fajnak szorítom. Kezeimet a háta mögé helyezem, így nem éri a hideg kő. Szinte szólni sem tud. Forró ajkaimat az övére nyomom. Szinte felfalom őt a számmal. Nem bírok neki ellenállni. Amikor pedig ujjai óvatosan mellkasomhoz érnek, végképp nincs visszaút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése