Lassan húzódok el tőle. Ajkai engem keresve futnak utánam, de végül megáll. Halvány mosoly kúszik fel arcára, ami szinte azonnal le is lohad. Már-már rosszkedvűen hajtja le fejét. Szemei most nem kutatják az én tekintetem, mint az előbb. Nagyot nyelek.
- Megérezted a bűn ízét a számon? - nevetek kínosan és halkan. Látva a lány bizonytalanságát egy lépést hátrálok. Elszúrtam. Ezt nem kellett volna. Nem szólal meg, ezzel kínossá téve a helyzetet. Észre sem veszem, hogy egyre inkább távolodok, míg végül a szemerkélő esőben kötök ki. Viccnek szántam előbbi kérdésemet, de arcát látva úgy tűnik tényleg ez történt. Lassú remegő kezekkel ér ajkához melyet másodpercekkel ezelőtt rontottam meg. Mély levegőt veszek. - Én most elmegyek. - mondom hirtelen felindulásból. Nincs helyem itt most.
- Nem mehetsz el. - szólal meg végül egy percnyi csend után a lány. - Beszélned kell Jasonnel. - újra magabiztosan pillant szemembe, ám olyan üres a tekintete mint még sose. Összevonom szemöldökömet. Megváltozott egyetlen csók miatt. - Gyere be, megázol! - hátat fordít, majd egyenesen a nappaliba megy, az ajtót természetesen nyitva hagyja, hogy biztos legyen benne; követni fogom.
- Felejtsd el az előbbit. - mondom lehajtott fejjel, ujjaimmal hajamba kapaszkodok. Őszintén megbántam, nem kellett volna. Illetve azt bántam meg, hogy ezzel esetleg fájdalmat okoztam neki. Míg ajkunk össze nem ért nem is tudtam mennyire kívántam már. De hát mégis csak Jason lánya. Erről jut eszembe - Apádnak meg főleg ne említsd! - arcomba lógó fürtjeim mögül figyelem őt, ahogy lábait felhúzva ücsörög velem szemben. Arcán semmi érzelem nem látszik, mintha egyszerűen lesokkolódott volna. Vibráló tekintete most elveszik a szoba egyik jelentéktelen pontjában. Mintha kiszippantottam volna belőle az életet egyetlen érintésemmel. Sosem éreztem még magam ennyire kellemetlenül. Nem tudom mi történt velem, nem kellett volna. Nem félek egy csóktól nem erről van szó, hisz már több barátnőm is volt - az egy éjszakás kalandokról nem is beszélve -, de ez most teljesen más érzés volt. Nagyot sóhajtva megrázom a fejem. Össze-vissza beszélsz Harry! - Hiba volt.
- Egy hibának tekintesz? - eddigi némaságát megtörve, most felettébb letört hangon szólal meg. Tekintete egyenesen az enyémbe fúródik és hirtelen azt kívánom bárcsak ne ejtettem volna ki a számon az előbbit. Ajkaim elválnak a meglepettségtől, hisz az előbb még úgy tűnt ő az aki teljesen megbánta a dolgot. Végül is összekerülni egy ilyen bűnözővel.
- Tessék? - kérdezek vissza, nem tudom felfogni amit az előbb mondott. Hullámos tincsei bohókásan keretezik aranybarna arcát. Összevonja szabályos szemöldökét majd tekintetét elfordítva tőlem, felkel a fotelből.
- Itt nyugodtan megvárhatod Jasont. Valószínűleg hamarosan hazaér. - hivatalos hangnemmel és gyors léptekkel indul meg a lépcsőn felfelé.
"Ne menj el, beszéljük meg!" - valami hasonlót kellett volna kinyögnöm, de én csak megfeszült állkapoccsal figyeltem ahogy a lány felmegy az emeletre. Ujjaimat tördelem. Nem bírom ki, utána kell mennem.
Épp mikor a közlekedőbe érek és ujjaim már érintik a korlátot, zajt hallok. Léptek közelítenek felém a konyhából. Nagyot nyelek és reménykedek a legjobban, vagyis abban, hogy nem épp most érkezett meg Jason. Kíváncsian állok a lépcső előtt, nem akarok elindulni míg meg nem bizonyosodom afelől, hogy nem kell tartanom főnökömtől. Halkan fújom ki a levegőt, amikor egy valamennyire már ismert kedves női arc pillant vissza rám a konyha ajtóból. Hasonlóan kérdő arcot vágunk.
- Mr. Walhberg még nem érkezett meg. - jelenti ki, mintha nem tudnám. Szemében kicsiny félelem gyűlik meg mikor morogva oldalra húzom a szám. Ritkán akadt alkalmunk beszélgetni a házvezetőnővel, épp csak olykor-olykor kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem hozzá jöttem. - szögezem le mogorván majd elindulok felfelé.
- A hölgy nem fogad látogatókat. - intelligens megnyilvánulása megálljt parancsol az agyamnak, de a lábaim tovább menetelnek.
- Engem fogadni fog. - jegyzem meg halkan, folytatom az utam míg el nem tűnök a nő szeme elől, aki bár féltő szemekkel, de jobbnak látta ha nem áll az utamba.
Illedelmesen kopogok be, ám miután nem érkezik válasz kénytelen vagyok benyitni. Juliett kérdő tekintete golyóként fúródik belém. Ekkor megtorpanok. Tulajdonképpen minek is jöttem fel? Zavarodottan vakarom meg a tarkóm.
- Szeretnél valamit? - hirtelen válaszként átfut az agyamon az a jelenet, ahogy az ajkaim gyengéden fonódtak össze az övével. Eláll a lélegzetem a gyönyörtől. De Juliett köhögése arra késztet, hogy visszarepüljek a jelenbe és megválaszoljam kérdését.
- Én nem úgy értettem.
- Mit? - vág vissza azonnal, mintha nem értené. Kényelmesen fekszik az ágyon, kezében egy könyvet tart, melynek belsejébe szorosan odacsukja ujját, hogy megmaradjon az oldal.
- Amit mondtam. - akárcsak egy könnyed mozdulat lenne, úgy húzza ki belőlem a szavakat a szemével. Sóhajt egyet. Ezúttal kinyitja a könyvet és lefordítva maga mellé helyezi. Eddigi semleges arcára mosolyt varázsol, mélyen a szemembe néz mielőtt megszólal.
- Hagyjuk. Tényleg az volt. Nem mondom el Jasonnek. És ha most megbocsátasz... - karját hosszan megnyújtja, hogy megfoghassa a mögöttem lévő egyszerű kilincset.
- "Az volt"? - kérdezek vissza és azzal az erővel karommal az ajtónak támaszkodok, hogy az még véletlen se nyílhasson ki. Juliett meglepett keres szemekkel néz rám.
- Ki szeretnék menni.
- Mit jelentsen ez, hogy az volt?
- Az amit te is mondtál odalent.
- Mit mondtam? - Juliett ajkai elválnak. Erősebben szorítja meg a kilincset. Megmakacsolom magam szótlanságán. Elkapva másik csuklóját a levendulaszín falhoz nyomom karjaimmal közre fogva őt. - Mondd ki!
- Mit?! - nyitja ki hatalmasra szemeit.
- Hogy hiba volt. - erre mintha gyomra görcsbe rándulna kissé meggörnyed, de a szemkontaktust nem szakítja meg. Míg ő makacsul összeszorítja ajkait én őt bámulom és azon gondolkozom, hogy ez a szobaszín mennyire nem illik hozzá. Mogyoróbarna hajához inkább valami bézs passzolna. Elkalandoztam... Megrázom a fejem és közelebb hajolok, egészen a füléhez. - Mondd ki! - suttogom - Csak mondd és békén hagylak!
- Nem! - mondja határozottan. Eltávolodom. Szemei kis könnyektől gyöngyöznek, de nem engedi el magát. Nem hagyja, hogy sírni lássam. Fél tőlem? Hirtelen elkap egy inger. Remegő ajkai csakúgy mint az előbb kívánatossá válnak. Apró mozdulatokkal hajolok közelebb és közelebb, míg nem fél karral támaszkodok már a falon. Juliett forró leheletét érzem az arcomon. Meglepő mennyivel alacsonyabb nálam. Lehunyja szemét, pillái az arcát súrolják. Bal kezemmel hajába túrok amitől rajta libabőr fut át. Számat puha rózsaszín ajkainak nyomom. Fura érzés kerít magába. Hagyja magát, nem ellenkezik az ellen, hogy testünk összesimuljon. A falnak nyomom, bár félek, hogy összetöröm apró testét akár egy mozdulattal is.
- Cseppet sem ismersz. Ez nem rémiszt meg? - nyögöm egy nagyobb levegő vételkor.
- Nem érdekel. - ujjaival keresni kezdi felsőm, ami által próbál közelebb húzni. Gyengéd csókunk furcsán élvezetes. Ilyen közelről érezni az illatát olyan mint egy csokor friss virágot szagolgatni.
Hirtelen ajtócsapódás hallatszik. Megállunk. Jason rekedtes hangja visszhangzik a házban. Juliett szíve gyorsabban kezd verni.
- Nyugi - suttogok, majd újra közel hajolok hozzá, de ő csak ijedten pislog az ajtó felé amire én lassan rácsúsztatom a kezem. Tisztán hallatszik, hogy főnököm ide tart.
- Harry! - simul teljesen a falnak a lány. Féloldalas mosoly kúszik fel arcomra. Érzem, hogy az idősebbik kívülről nyitná már az ajtót, de karommal visszatartom azt. Látni Juliett ijedt arcát egy kis erőt ad ahoz, hogy még visszatartsam az ajtót.
- Juliett! - szól a férfi, de a lány nem tud válaszolni, mert egy utolsó erőteljes csókot nyomok ajkaira, majd egy táncos mozdulattal az ajtó mögé pördülök, így kinyitva azt. - Juliett?
- Mi az? - förmed rá a kisebbik, aki megkapaszkodik az ajtó belső kilincsében, így megakadályozva, hogy apja beljebb jöjjön.
- Mért nem nyitottál ajtót?
- Minek kéne beengednem téged? Ha már megfigyeltetsz legalább a szobámban hagy maradjak egyedül. - arcomra akaratlanul is mosoly ül ki , milyen ravasz. A férfi nem szólal meg, nyilván ő is belátja mondandójának igaz részét.
- Harry itt van? - tér rá a lényegre, mire a másik csak fújtat.
- Ha téged nem engedtelek be, akkor majd pont őt fogom... - kezével nyomni kezdi az ajtót, így kicsukva apját aki valószínűleg még beszélni akart.
Nagyot sóhajtva helyezi kezeit a kemény fára. Féloldalas mosollyal arcomon elkapom csuklóját és magamhoz rántom.
- Te teljesen őrült vagy?! - próbál szabadulni szorításomból, de mikor egy gyengéd mozdulattal felemelem állát ellágyul. Ajkunk újra összeér, mire ő halk jóleső morgást hallat.
Míg elveszünk egymás ízlelésében, azon gondolkodom, vajon mit szólna ha rájönne, képzetei miszerint őrült vagyok nem is annyira hamisak
- Nem mehetsz el. - szólal meg végül egy percnyi csend után a lány. - Beszélned kell Jasonnel. - újra magabiztosan pillant szemembe, ám olyan üres a tekintete mint még sose. Összevonom szemöldökömet. Megváltozott egyetlen csók miatt. - Gyere be, megázol! - hátat fordít, majd egyenesen a nappaliba megy, az ajtót természetesen nyitva hagyja, hogy biztos legyen benne; követni fogom.
- Felejtsd el az előbbit. - mondom lehajtott fejjel, ujjaimmal hajamba kapaszkodok. Őszintén megbántam, nem kellett volna. Illetve azt bántam meg, hogy ezzel esetleg fájdalmat okoztam neki. Míg ajkunk össze nem ért nem is tudtam mennyire kívántam már. De hát mégis csak Jason lánya. Erről jut eszembe - Apádnak meg főleg ne említsd! - arcomba lógó fürtjeim mögül figyelem őt, ahogy lábait felhúzva ücsörög velem szemben. Arcán semmi érzelem nem látszik, mintha egyszerűen lesokkolódott volna. Vibráló tekintete most elveszik a szoba egyik jelentéktelen pontjában. Mintha kiszippantottam volna belőle az életet egyetlen érintésemmel. Sosem éreztem még magam ennyire kellemetlenül. Nem tudom mi történt velem, nem kellett volna. Nem félek egy csóktól nem erről van szó, hisz már több barátnőm is volt - az egy éjszakás kalandokról nem is beszélve -, de ez most teljesen más érzés volt. Nagyot sóhajtva megrázom a fejem. Össze-vissza beszélsz Harry! - Hiba volt.
- Egy hibának tekintesz? - eddigi némaságát megtörve, most felettébb letört hangon szólal meg. Tekintete egyenesen az enyémbe fúródik és hirtelen azt kívánom bárcsak ne ejtettem volna ki a számon az előbbit. Ajkaim elválnak a meglepettségtől, hisz az előbb még úgy tűnt ő az aki teljesen megbánta a dolgot. Végül is összekerülni egy ilyen bűnözővel.
- Tessék? - kérdezek vissza, nem tudom felfogni amit az előbb mondott. Hullámos tincsei bohókásan keretezik aranybarna arcát. Összevonja szabályos szemöldökét majd tekintetét elfordítva tőlem, felkel a fotelből.
- Itt nyugodtan megvárhatod Jasont. Valószínűleg hamarosan hazaér. - hivatalos hangnemmel és gyors léptekkel indul meg a lépcsőn felfelé.
"Ne menj el, beszéljük meg!" - valami hasonlót kellett volna kinyögnöm, de én csak megfeszült állkapoccsal figyeltem ahogy a lány felmegy az emeletre. Ujjaimat tördelem. Nem bírom ki, utána kell mennem.
Épp mikor a közlekedőbe érek és ujjaim már érintik a korlátot, zajt hallok. Léptek közelítenek felém a konyhából. Nagyot nyelek és reménykedek a legjobban, vagyis abban, hogy nem épp most érkezett meg Jason. Kíváncsian állok a lépcső előtt, nem akarok elindulni míg meg nem bizonyosodom afelől, hogy nem kell tartanom főnökömtől. Halkan fújom ki a levegőt, amikor egy valamennyire már ismert kedves női arc pillant vissza rám a konyha ajtóból. Hasonlóan kérdő arcot vágunk.
- Mr. Walhberg még nem érkezett meg. - jelenti ki, mintha nem tudnám. Szemében kicsiny félelem gyűlik meg mikor morogva oldalra húzom a szám. Ritkán akadt alkalmunk beszélgetni a házvezetőnővel, épp csak olykor-olykor kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem hozzá jöttem. - szögezem le mogorván majd elindulok felfelé.
- A hölgy nem fogad látogatókat. - intelligens megnyilvánulása megálljt parancsol az agyamnak, de a lábaim tovább menetelnek.
- Engem fogadni fog. - jegyzem meg halkan, folytatom az utam míg el nem tűnök a nő szeme elől, aki bár féltő szemekkel, de jobbnak látta ha nem áll az utamba.
Illedelmesen kopogok be, ám miután nem érkezik válasz kénytelen vagyok benyitni. Juliett kérdő tekintete golyóként fúródik belém. Ekkor megtorpanok. Tulajdonképpen minek is jöttem fel? Zavarodottan vakarom meg a tarkóm.
- Szeretnél valamit? - hirtelen válaszként átfut az agyamon az a jelenet, ahogy az ajkaim gyengéden fonódtak össze az övével. Eláll a lélegzetem a gyönyörtől. De Juliett köhögése arra késztet, hogy visszarepüljek a jelenbe és megválaszoljam kérdését.
- Én nem úgy értettem.
- Mit? - vág vissza azonnal, mintha nem értené. Kényelmesen fekszik az ágyon, kezében egy könyvet tart, melynek belsejébe szorosan odacsukja ujját, hogy megmaradjon az oldal.
- Amit mondtam. - akárcsak egy könnyed mozdulat lenne, úgy húzza ki belőlem a szavakat a szemével. Sóhajt egyet. Ezúttal kinyitja a könyvet és lefordítva maga mellé helyezi. Eddigi semleges arcára mosolyt varázsol, mélyen a szemembe néz mielőtt megszólal.
- Hagyjuk. Tényleg az volt. Nem mondom el Jasonnek. És ha most megbocsátasz... - karját hosszan megnyújtja, hogy megfoghassa a mögöttem lévő egyszerű kilincset.
- "Az volt"? - kérdezek vissza és azzal az erővel karommal az ajtónak támaszkodok, hogy az még véletlen se nyílhasson ki. Juliett meglepett keres szemekkel néz rám.
- Ki szeretnék menni.
- Mit jelentsen ez, hogy az volt?
- Az amit te is mondtál odalent.
- Mit mondtam? - Juliett ajkai elválnak. Erősebben szorítja meg a kilincset. Megmakacsolom magam szótlanságán. Elkapva másik csuklóját a levendulaszín falhoz nyomom karjaimmal közre fogva őt. - Mondd ki!
- Mit?! - nyitja ki hatalmasra szemeit.
- Hogy hiba volt. - erre mintha gyomra görcsbe rándulna kissé meggörnyed, de a szemkontaktust nem szakítja meg. Míg ő makacsul összeszorítja ajkait én őt bámulom és azon gondolkozom, hogy ez a szobaszín mennyire nem illik hozzá. Mogyoróbarna hajához inkább valami bézs passzolna. Elkalandoztam... Megrázom a fejem és közelebb hajolok, egészen a füléhez. - Mondd ki! - suttogom - Csak mondd és békén hagylak!
- Nem! - mondja határozottan. Eltávolodom. Szemei kis könnyektől gyöngyöznek, de nem engedi el magát. Nem hagyja, hogy sírni lássam. Fél tőlem? Hirtelen elkap egy inger. Remegő ajkai csakúgy mint az előbb kívánatossá válnak. Apró mozdulatokkal hajolok közelebb és közelebb, míg nem fél karral támaszkodok már a falon. Juliett forró leheletét érzem az arcomon. Meglepő mennyivel alacsonyabb nálam. Lehunyja szemét, pillái az arcát súrolják. Bal kezemmel hajába túrok amitől rajta libabőr fut át. Számat puha rózsaszín ajkainak nyomom. Fura érzés kerít magába. Hagyja magát, nem ellenkezik az ellen, hogy testünk összesimuljon. A falnak nyomom, bár félek, hogy összetöröm apró testét akár egy mozdulattal is.
- Cseppet sem ismersz. Ez nem rémiszt meg? - nyögöm egy nagyobb levegő vételkor.
- Nem érdekel. - ujjaival keresni kezdi felsőm, ami által próbál közelebb húzni. Gyengéd csókunk furcsán élvezetes. Ilyen közelről érezni az illatát olyan mint egy csokor friss virágot szagolgatni.
Hirtelen ajtócsapódás hallatszik. Megállunk. Jason rekedtes hangja visszhangzik a házban. Juliett szíve gyorsabban kezd verni.
- Nyugi - suttogok, majd újra közel hajolok hozzá, de ő csak ijedten pislog az ajtó felé amire én lassan rácsúsztatom a kezem. Tisztán hallatszik, hogy főnököm ide tart.
- Harry! - simul teljesen a falnak a lány. Féloldalas mosoly kúszik fel arcomra. Érzem, hogy az idősebbik kívülről nyitná már az ajtót, de karommal visszatartom azt. Látni Juliett ijedt arcát egy kis erőt ad ahoz, hogy még visszatartsam az ajtót.
- Juliett! - szól a férfi, de a lány nem tud válaszolni, mert egy utolsó erőteljes csókot nyomok ajkaira, majd egy táncos mozdulattal az ajtó mögé pördülök, így kinyitva azt. - Juliett?
- Mi az? - förmed rá a kisebbik, aki megkapaszkodik az ajtó belső kilincsében, így megakadályozva, hogy apja beljebb jöjjön.
- Mért nem nyitottál ajtót?
- Minek kéne beengednem téged? Ha már megfigyeltetsz legalább a szobámban hagy maradjak egyedül. - arcomra akaratlanul is mosoly ül ki , milyen ravasz. A férfi nem szólal meg, nyilván ő is belátja mondandójának igaz részét.
- Harry itt van? - tér rá a lényegre, mire a másik csak fújtat.
- Ha téged nem engedtelek be, akkor majd pont őt fogom... - kezével nyomni kezdi az ajtót, így kicsukva apját aki valószínűleg még beszélni akart.
Nagyot sóhajtva helyezi kezeit a kemény fára. Féloldalas mosollyal arcomon elkapom csuklóját és magamhoz rántom.
- Te teljesen őrült vagy?! - próbál szabadulni szorításomból, de mikor egy gyengéd mozdulattal felemelem állát ellágyul. Ajkunk újra összeér, mire ő halk jóleső morgást hallat.
Míg elveszünk egymás ízlelésében, azon gondolkodom, vajon mit szólna ha rájönne, képzetei miszerint őrült vagyok nem is annyira hamisak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése