29. Fejezet - Hiszen most is reszketsz

Juliett Wahlberg

All I Need

- Szerencséje volt. Vannak kicsit komolyabb sérülései is, de azoknak sem lesznek komolyabb következményei - közli velünk az orvos már a kórházban, arcán halvány mosollyal. 

- Mikor vihetem haza? - kérdezi Jason, kezeit mellkasa előtt összefonva szegezi tekintetét a már idősödő férfira. 

- Éjszakára még mindenképp bent tartjuk megfigyelésre, aztán meglátjuk hogy érzi magát majd holnap. 

- Köszönjük, doki - reagál Jason, mire az orvos mosolyogva rám pillant. 

- Legközelebb jobban vigyázzon magára - köti lelkemre, miközben eddig kezében szorongatott tollát zsebébe mélyeszti. 

- Igyekszem - válaszolok kimerülten. Meglep, hogy az orvos beveszi a mesét, miszerint megcsúsztam a lépcsőn és leestem, de minden bizonnyal jobb, mintha beavatnánk abba, ami igazából történt. 

Az idős férfi bólint, majd hátat fordítva nekünk elhagyja a termet. Kellemetlen csend telepszik ránk, érzem magamon Jason pillantását, de én csak az ablakon bámulok ki. A város sötétbe burkolódzva pihen, a hatalmas fákat tépi a szél, az utcai lámpák sárgás fényükkel világítják meg a kihalt utakat. 

- Tudom, hogy késő, ahogy azt is, hogy ettől nem fogod jobban érezni magad, de sajnálom - mondja Jason pár percnyi számomra felettébb kellemes csend után. Válaszon kezdek gondolkodni, nem szeretném reakció nélkül hagyni az előbbi kijelentését, de mire rájönnék mit kellene mondanom, a kórterem ajtaja halkan becsukódik. Az ajtó felé fordítom a fejem. Az üveges ajtónak, és a hatalmas ablaknak hála az ajtó mellett, tisztán rálátok arra, ami kint történik. Kíváncsian lesem a kint zajló eseményeket, Jason szemmel láthatóan magyaráz valamit Harrynek és Ryannek, de azt nem tudom mit. Mindhárman feszültek, lassan robbannak. Tekintetem összetalálkozik Harryével, mikor a földről felém hozza zöld szemeit. Ajkaim elválnak, a levegő tüdőmben reked. Mégsem tudom sokáig tartani a szemkontaktust, szemeim könnyekkel telnek meg, fejemet elfordítva szakítom meg a kettőnk közti kapcsolatot, ami rosszabb érzéssel tölt el belülről, mint azt valaha is hittem. 

1 héttel később

A fürdőből kilépve hatalmas gőzfelhőt engedek útjára, a törölközőt szorosan magam köré tekerve sétálok el a szobámig. Lassan sikerül megszoknom a légkört, azt, hogy itt minden más, mint amiben eddig éltem. Egyedül ezeket a rémes levendula színű falakat vagyok képtelen megszokni, teljesen biztos vagyok benne, hogy hamarosan új színben fogom feltüntetni ezt a kis szobát.
Az ablakhoz sétálok, miközben kontyba fogott hajamból kihúzom a hajgumit, majd ujjaimmal átfésülöm a tincseket, amik a gőztől hullámosan omlanak vállamra. Sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor megpillantom a fekete autót, amiben az a férfi ül, aki szemmel tart. Mindvégig, amíg Jason nincs itthon itt rója a köröket az utcában azt lesve, hogy a ház körül minden rendben van-e. Túlzásnak tartom, de ha Jason így nyugodtabban alszik, akkor rajtam ne múljon. 

A csengő hangjára fordítom el a fejem az ablaktól. A törölközőt az ajtóra szerelt fogasra dobom, magamra kapok egy fekete topot és egy melegítőt és már rohanok is le. Az ajtóhoz érve gondolkodás nélkül rántom fel azt, az eddig az ajtónak háttal álló személy azonnal felém fordul. 

Ajkaim elválnak, azonnal kellemetlenül kezdem érezni magam, szorítani kezdem a kinyitott ajtó kilincsét. 

Szemmel láthatóan a velem szemben álló személy is meglepődik, pedig azt hiszem számolnia kellett volna azzal, hogy talán én nyitok ajtót. Fekete nadrágot visel, csizmát, és egy fekete rövid ujjút, ami látni engedi temérdek sok tetoválását. 

- Harry - szökik ki ajkaimon halkan, miközben egy pillanatra sem szakítom el tekintetem a velem szemben állóról. 

- Ne haragudj, én csak Jasont keresem. Azt mondta, hogy jöjjek ide fél nyolcra - hadarja, szemmel láthatóan zavarban van. - De ha nincs itthon, akkor inkább megvárom a kocsiban - teszi hozzá sietve, és már fordítana is hátat. 

- Idebent is megvárhatod - csúszik ki a számon, mielőtt még végig gondolhatnám, mit is mondok. Azonnal összepréselem ajkaimat, Harry szintén ajkait préselve fordul felém. Mindkettőnknek kellemetlen ez a helyzet. Se vele, se Ryannel nem találkoztam már azóta, hogy bevittek a kórházba és nem egyszer merült már fel bennem, hogy ez nem véletlen. 

- Jason tiltott el tőlem, igaz? - kérdezem halkan, mintha bármi is lenne köztünk. Mintha olyan fontosak lennénk egymás számára, hogy megviseljen minket, ha eltiltanak minket egymástól. Bármennyire furcsán hangzik, az elmúlt héten végig éreztem, hogy valami hiányzik. Valami, ami eddig kizökkentett a monoton napjaim éléséből. Harry féloldalas mosollyal lép közelebb, pár lépéssel előttem áll meg, ahol már nem esik rá a csöpögő eső a tető veranda miatt. 

- Nekem senki nem mondja meg mit csináljak, Juliett - mondja szájbarágósan, szinte suttogva. 

- Akkor miért csinálod ezt? - kérdezem azonnal, már majdnem csak felháborodva. Harry gyönyörű zöld szemei kikerekednek, nagyokat pislog felém. 

- Miről beszélsz? - kérdezi, miközben figyelem ahogy az a féloldalas mosoly eltűnik jellegzetes arcáról. 

- Kerülsz engem - válaszolok, kezeimet mellkasom előtt összefonva, az ajtófélfának dőlve. 

- Úgy mondod, mintha eddig a nap 24 óráját együtt töltöttük volna - reagál könnyedén, mintha teljesen hidegen hagyná ez a téma. 

- Kiismerhetetlen vagy - válaszolok halkan, fejemet a föld felé szegezve. Vastag téli zoknim mintáját kezdem figyelni, lábujjammal piszkálom a lábam alatt lévő puha szőnyeget. 

- Hidd el, addig jó, amíg nem ismersz ki - mondja pár másodperccel később, teljesen más hangnembe mint eddig. Halkan, már-már elkeseredetten beszél. - Csak csalódnál, ha rájönnél milyen vagyok - mondja, és válaszra nem várva fordít hátat. Gyorsan lépked le a veranda lépcsőjén, egyenesen a kapu felé tart. 

-  Ez nem így van - kiáltom utána, határozottan sétálok el egészen a veranda széléig, ahol aztán megállok. Nem törődik azzal, hogy elázik. Megáll, lassan fordul vissza felém. 

- Juliett! Fogalmad sincs arról, milyen ember vagyok - emeli fel ő is a hangját, amitől egy pillanatra összerezzenek. 

- Átlátok a mögött, amit a külvilág felé mutatsz - mondom halkan, tekintettel arra, hogy ismét közelebb van hozzám, mint eddig. Idegesen túr bele tincseibe, szemeim kikerekednek, egy pillanat alatt kerül közvetlen elém. Bár tudnék hátrálni, lábaim a földbe gyökereznek, talán nem is akarok elhátrálni tőle, csupán centik választanak el minket egymástól. 

- Embereket ölök - suttogja, amitől végig fut a hideg a hátamon. Végig gondolom amit mond, fejemben azonnal a legutóbbi képek jelennek meg mikor láttam Harryt. Amerre jött sorba hulltak az emberek, és ha érzett is bármi megbánást ez arcára nem ült ki. 

- Nem tudsz megijeszteni - mondom magabiztosan, annak ellenére, hogy hazugság. Megijeszt. Nem kell semmit tennie, már elérte, hogy pusztán a megjelenése megrémítsen. Ennek ellenére amikor a közelemben van teljesen biztonságban érzem magam, és tudom, hogy semmi bántódás nem érhet. 

- Hiszen most is reszketsz - mondja, arcára féloldalas mosoly ül ki. Nagyot nyelek, pislogás nélkül meredek zöld szemeibe. Tudom milyen jó érzéssel tölti el, hogy az emberek félnek tőle. Látom rajta. Ez magabiztosságot ad neki, önbizalmat. Megremegek, mikor egyik kezét felemeli, hatalmas tenyerét óvatosan simítja végig a nyakamon, egészen hátravezeti a tarkómhoz. Érintésétől jóleső libabőr uralkodik el a testemen, még mindig képtelen vagyok rajta kívül másra figyelni. Lassan közelít felém, szinte észre sem veszem ajkai már az enyémet súrolják. Óvatos, mintha attól félne, hogy összeroppanok amint hozzám ér. Ismét eltávolodik, ajkamra pillant, majd ismét szemembe néz. Pár másodpercig csak nézzük egymást, őrjítően lassan telik az idő. 

- Nem akarom, hogy megismerj. Elijesztene - suttogja. Képtelen vagyok szavakat formálni, egyszerűen megrázom a fejem, határozottan bámulok zöld szemeibe. Semmi nem tudna elijeszteni. Pupillája kitágul, ismét közelebb jön, ajkait óvatosan nyomja az enyémre, másik kezével is megérinti arcomat. Finoman csókol meg, mintha rettegne attól, hogy valami bajom esik, mégis beleremeg az egész testem.