 |
| Dark Star |
HARRY STYLES
A Jason által tökéletesen látható idegesség átragad rám is. Alig láthatóan megremegek a hír hallatán, miszerint Juliett nem véletlenül nem jött le, hogy gúnyos mégis kacér mosolyával köszöntsön, hiszen órákkal ezelőtt eltűnt maga mögött hagyva egy zaklató levelet ami semmire nem vezet. Tehetetlenül ülünk már egy jó ideje a nappaliban. Ryan újabb és újabb idióta ötleteket kitalálva kergeti főnökét az őrületbe. Komoly félelmet keltő arcán most rettegés ül ki, igazán ritka az ilyen pillanat. Bármennyire is idegenként viselkednek a még csak pár hete itt lakó Juliettel, látszik rajta az apai aggodalom.
Felkelek ülő helyzetemből és a bejárati ajtón kisétálva leülök a veranda lépcsőjére. Nagy levegőt veszek. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a lány kétségbeesetten pislog körbe egy számára ismeretlen szobában. Senki nincs körülötte csak üres piszkos falak. Az arca sáros az mocskos földtől, amibe csak úgy bedobták, mint egy öreg oroszlánt a ketrecébe. Retteg. Kezeimmel eltakarom az arcom. Nem akarom ezt érezni. Elő kell kerítenünk.
Hirtelen kapott ötletből visszamegyek és az asztalra helyezett borítékból kicsomagolt levelet kezembe véve újra elolvasom, hátha átsiklottam eddig valami fontos ismertető jegyen.
" Azt hiszem el kéne gondolkodnod, hogy biztos folytatni akarod-e ezt a játékot, Jason. Tekintettel régi barátságunkra, nem okozok nagy kárt az életedben, de ezt az esetet se zárjuk ki. Én figyelmeztettelek, nem hallgattál rám, így viseld következményeit. U.i.: Szépen felcseperedett a lányod."
Az undor kiül az arcomra. Beugrik egy kép, ahogy Juliett megrettenve lesz figyelmes a behatolók jelenlétére. Tehetetlenül lesz áldozata a körülményeknek. Meggyűrögetem a papír széleit.
- Komolyan nem jut eszedbe mégis ki lehet ez a régi barát? Hiszen egyértelmű! - ordítok Jasonnek aki csak fejét fogva megdermedve ücsörög azóta mióta visszatértem a szobába. Szemeit a szőnyegre tapasztva laposakat pislog. Miért teszi ezt?! Tudjuk kiről van szó, ő mégis úgy tesz mintha az egészről egy mukkot se tudna.
- Nem tehetek semmit, Harry. Amíg Juliett a kezükben van, semmit. - szemeim elkerekednek. Az eddig számomra legerősebb ember megfutamodva várja, hogy lánya elrabolói csak úgy visszahozzák? Fújtatok egyet, majd hajamat hátrasimítva fordulok a lépcső felé.
- Megnézem, odafent van-e valami.
Az ajtó nyikorog mikor kinyitom szobáját. Odabent, mintha minden hideg kék színben próbálna eltántorítani attól, hogy bemenjek. Tekintetem az ágyra viszem, ahol a takaró gyűrötten húzódik le a földre, ahogy a párnák egy része is, az is biztos a földön landolt volna. Dulakodás nyomai piszkítják be Juliett szobáját. Megfeszült állkapoccsal érintem meg ágyának fa keretét. Átsétálva a másik oldalára megpillantom az éjjeli szekrényéről lelökött olvasó lámpát és a szürke kopott ébresztő óráját. Magam előtt látom, ahogy egy nagy mamutszerű alak átnyúl az ágy másik oldaláról és áthúzza őt, így leverve a tárgyakat a földre. Ellenállt ezért az ágyról is mindent lesodort, úgy tűnik hiába...
Lassú pillantással tekintek ki az ablakán. A bordó sötétítő függönyök két oldalra vannak tűzve, eddig nem jutott el a lány, hisz akkor nem lenne ilyen szép masniba kötözve a függöny dereka. Érzéki tapintással megsodrom a szélét. Pont innen szokott nézni, amikor megérkezem. Mindig tudja mikor érkezem. Elfordulok. Mintha érezném őt magam körül. Ennyit számítana, hogy a szobájában vagyok?
A szekrények felé lépkedek. A fiókok mind csukva vannak, mint ahogy a nagy szekrényajtó is. Szemérmetlenül kinyitom az egyik szárnyát. Halvány pír csúszik fel arcomra mikor meglátom azokat a ruhadarabokat amiket még sosem. Melltartók tömkelege van ömlesztve a szekrény alsó részébe - mások ott cipőket tartanának, nem? Feljebb pillantok, ahol meglátom az összes olyan ruhát amit már viselt mikor találkoztunk. Legtöbbje nem olyan ami hozzásimulna, de azért akadnak itt szűk trikók is. Hátrahajtom a fejem, mikor rádöbbenek, nem kéne a szekrényében turkálnom. Egy határozott mozdulattal csapom be annak ajtaját, ami nagyobbat csattan mint gondoltam.
Miután becsuktam meglepetten veszem észre, hogy a szekrény mellett egy résnyi hely van a fal mellett. Gyanakvóan bújok be a kis helyre, ahol végül felvillan valami. Egy merülőben lévő telefon, villogva jelzi számomra, hogy hamarosan ki fog kapcsolni, ha nem kap töltést. Azonnal felveszem azt, majd kutatni kezdek a konnektorok után. Biztos vagyok benne, hogy Juliett nem az a fajta, aki spórolna az árammal és kihúzná a töltőt. Egy perc múlva meg is találom azt, az ágya mögötti hosszabbítóba dugva. Szerencsémre épphogy nem merült le. Vacakoltam egy ideig a mobil kódjának feltörésével, de végül meglepetésemre nem a kezdőlapra jutottam. Egy jegyzet van megnyitva. "Két magas, egy alacsonyabb szőke, Ruger P94 - felvonom a szemöldököm. Bámulatra késztet, hogy ez a lány így értene a fegyverekhez is -, rozsdás fém szag, sáros cipők - letekintek a padlóra. Eddig fel sem tűntek azok a sáros cipőnyomok amik az ágyáig vezetnek. Homlokomat ráncolva észlelem, hogy a felsorolásnak vége és nincs több dolog a jegyzetbe írva. Milyen okos ötlet nyomokat hagyni hátra, ahelyett, hogy felhívott volna valakit. Ő is tudta, hogy el fogják rabolni. Valószínűleg felrohant a szobájába, hogy megírja ezt a pár sort, magára zárhatta az ajtót, hogy meg tudja írni, de végül betörték azt - valószínűleg a nyikorgás is emiatt van - a szekrénynél állhatott és a telefont a sarokba dobhatta. Átfutott az éjjeli szekrényéhez, hogy biztos ne menjenek a szekrény közelébe. Okos.
Gyorsan kocogok le a lépcsőn, mire mindkettőjük felfigyel. Jason sápadozó arca még mindig nem javult, de most főként Ryanre tekintek. Fejemmel a bejárati ajtó felé biccentek, mire ő bólint, közben főnökünk folytatja az önmarcangoló gondolkodást.
- Elmegyünk! - mondom határozottan. Leugrálok a veranda lépcsőjéről.
- Mégis hova? - követ az újonc aki látva jellememet próbál magabiztosnak tűnni. Szinte kitépem a helyéből a kapu ajtót, a kocsimat idegesen nyitom fel. Ryan behuppan az anyósülésre, de még mindig kérdően néz rám. Beindítom a motort és egy felesleges pillanatot sem várva kanyarodok ki az útra.
- Ha Jason nem tesz semmit, akkor majd én teszek. És azt hiszem, tudom is, hova kell mennünk.
Felkelek ülő helyzetemből és a bejárati ajtón kisétálva leülök a veranda lépcsőjére. Nagy levegőt veszek. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a lány kétségbeesetten pislog körbe egy számára ismeretlen szobában. Senki nincs körülötte csak üres piszkos falak. Az arca sáros az mocskos földtől, amibe csak úgy bedobták, mint egy öreg oroszlánt a ketrecébe. Retteg. Kezeimmel eltakarom az arcom. Nem akarom ezt érezni. Elő kell kerítenünk.
Hirtelen kapott ötletből visszamegyek és az asztalra helyezett borítékból kicsomagolt levelet kezembe véve újra elolvasom, hátha átsiklottam eddig valami fontos ismertető jegyen.
" Azt hiszem el kéne gondolkodnod, hogy biztos folytatni akarod-e ezt a játékot, Jason. Tekintettel régi barátságunkra, nem okozok nagy kárt az életedben, de ezt az esetet se zárjuk ki. Én figyelmeztettelek, nem hallgattál rám, így viseld következményeit. U.i.: Szépen felcseperedett a lányod."
Az undor kiül az arcomra. Beugrik egy kép, ahogy Juliett megrettenve lesz figyelmes a behatolók jelenlétére. Tehetetlenül lesz áldozata a körülményeknek. Meggyűrögetem a papír széleit.
- Komolyan nem jut eszedbe mégis ki lehet ez a régi barát? Hiszen egyértelmű! - ordítok Jasonnek aki csak fejét fogva megdermedve ücsörög azóta mióta visszatértem a szobába. Szemeit a szőnyegre tapasztva laposakat pislog. Miért teszi ezt?! Tudjuk kiről van szó, ő mégis úgy tesz mintha az egészről egy mukkot se tudna.
- Nem tehetek semmit, Harry. Amíg Juliett a kezükben van, semmit. - szemeim elkerekednek. Az eddig számomra legerősebb ember megfutamodva várja, hogy lánya elrabolói csak úgy visszahozzák? Fújtatok egyet, majd hajamat hátrasimítva fordulok a lépcső felé.
- Megnézem, odafent van-e valami.
Az ajtó nyikorog mikor kinyitom szobáját. Odabent, mintha minden hideg kék színben próbálna eltántorítani attól, hogy bemenjek. Tekintetem az ágyra viszem, ahol a takaró gyűrötten húzódik le a földre, ahogy a párnák egy része is, az is biztos a földön landolt volna. Dulakodás nyomai piszkítják be Juliett szobáját. Megfeszült állkapoccsal érintem meg ágyának fa keretét. Átsétálva a másik oldalára megpillantom az éjjeli szekrényéről lelökött olvasó lámpát és a szürke kopott ébresztő óráját. Magam előtt látom, ahogy egy nagy mamutszerű alak átnyúl az ágy másik oldaláról és áthúzza őt, így leverve a tárgyakat a földre. Ellenállt ezért az ágyról is mindent lesodort, úgy tűnik hiába...
Lassú pillantással tekintek ki az ablakán. A bordó sötétítő függönyök két oldalra vannak tűzve, eddig nem jutott el a lány, hisz akkor nem lenne ilyen szép masniba kötözve a függöny dereka. Érzéki tapintással megsodrom a szélét. Pont innen szokott nézni, amikor megérkezem. Mindig tudja mikor érkezem. Elfordulok. Mintha érezném őt magam körül. Ennyit számítana, hogy a szobájában vagyok?
A szekrények felé lépkedek. A fiókok mind csukva vannak, mint ahogy a nagy szekrényajtó is. Szemérmetlenül kinyitom az egyik szárnyát. Halvány pír csúszik fel arcomra mikor meglátom azokat a ruhadarabokat amiket még sosem. Melltartók tömkelege van ömlesztve a szekrény alsó részébe - mások ott cipőket tartanának, nem? Feljebb pillantok, ahol meglátom az összes olyan ruhát amit már viselt mikor találkoztunk. Legtöbbje nem olyan ami hozzásimulna, de azért akadnak itt szűk trikók is. Hátrahajtom a fejem, mikor rádöbbenek, nem kéne a szekrényében turkálnom. Egy határozott mozdulattal csapom be annak ajtaját, ami nagyobbat csattan mint gondoltam.
Miután becsuktam meglepetten veszem észre, hogy a szekrény mellett egy résnyi hely van a fal mellett. Gyanakvóan bújok be a kis helyre, ahol végül felvillan valami. Egy merülőben lévő telefon, villogva jelzi számomra, hogy hamarosan ki fog kapcsolni, ha nem kap töltést. Azonnal felveszem azt, majd kutatni kezdek a konnektorok után. Biztos vagyok benne, hogy Juliett nem az a fajta, aki spórolna az árammal és kihúzná a töltőt. Egy perc múlva meg is találom azt, az ágya mögötti hosszabbítóba dugva. Szerencsémre épphogy nem merült le. Vacakoltam egy ideig a mobil kódjának feltörésével, de végül meglepetésemre nem a kezdőlapra jutottam. Egy jegyzet van megnyitva. "Két magas, egy alacsonyabb szőke, Ruger P94 - felvonom a szemöldököm. Bámulatra késztet, hogy ez a lány így értene a fegyverekhez is -, rozsdás fém szag, sáros cipők - letekintek a padlóra. Eddig fel sem tűntek azok a sáros cipőnyomok amik az ágyáig vezetnek. Homlokomat ráncolva észlelem, hogy a felsorolásnak vége és nincs több dolog a jegyzetbe írva. Milyen okos ötlet nyomokat hagyni hátra, ahelyett, hogy felhívott volna valakit. Ő is tudta, hogy el fogják rabolni. Valószínűleg felrohant a szobájába, hogy megírja ezt a pár sort, magára zárhatta az ajtót, hogy meg tudja írni, de végül betörték azt - valószínűleg a nyikorgás is emiatt van - a szekrénynél állhatott és a telefont a sarokba dobhatta. Átfutott az éjjeli szekrényéhez, hogy biztos ne menjenek a szekrény közelébe. Okos.
Gyorsan kocogok le a lépcsőn, mire mindkettőjük felfigyel. Jason sápadozó arca még mindig nem javult, de most főként Ryanre tekintek. Fejemmel a bejárati ajtó felé biccentek, mire ő bólint, közben főnökünk folytatja az önmarcangoló gondolkodást.
- Elmegyünk! - mondom határozottan. Leugrálok a veranda lépcsőjéről.
- Mégis hova? - követ az újonc aki látva jellememet próbál magabiztosnak tűnni. Szinte kitépem a helyéből a kapu ajtót, a kocsimat idegesen nyitom fel. Ryan behuppan az anyósülésre, de még mindig kérdően néz rám. Beindítom a motort és egy felesleges pillanatot sem várva kanyarodok ki az útra.
- Ha Jason nem tesz semmit, akkor majd én teszek. És azt hiszem, tudom is, hova kell mennünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése