Juliett Wahlberg
 |
| All I Want |
- Tudod már, mit szeretnél? - kérdezi Jason, miközben szemével az étlapot fürkészi. Halkan sóhajtok, semmi étvágyam nincs.
- Hazamenni - mondom kedvtelenül, épp akkor, amikor a fiatal pincér megáll az asztalunk mellett.
- Sikerült választani? - kérdezi alaposan begyakorolt mosollyal az arcán, mindegyikünkre vetve egy pillantást. Csöndben ülök tovább a helyemen, talán ha nem mondok semmit, megúszom, hogy bármit fogyasztanom kelljen, hiszen még az előttem pihenő ásványvíz legyűrése is nagy kihívásnak bizonyul.
- Ryan, Harryvel nem beszéltél? - kérdezi Jason, mikor a pincér távozik. Nagyokat pislogva veszem tudomásul, hogy már le is adták a rendelést, bízom benne, hogy mikor a pincér visszajön, elém egy tányér sem lesz lerakva.
- De, még délután. Nem említette, hogy nem fog jönni - mondja a kérdezett, miközben nagyot kortyol az italából. Válaszát hallva a velem szemben pihenő székre pillantok, ami üresen árválkodva várja, hogy tulajdonosa megérkezzen. Úgy tűnik, hiába.
- A tegnap estét, - bár nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztem, meg kell ünnepelni - dörzsölgeti kezeit Jason. Bár, nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztem. Igen, ezzel én is pontosan ugyanúgy vagyok. Tagadni is felesleges; tovább tudtam volna élni anélkül, hogy a tegnap estét láttam volna, ám már késő ezen bánkódni.
Villámmal a salátámat piszkálom, nem hiszem, hogy két falatnál többet ettem volna belőle, mióta kihozták, de nem tehetek róla, hogy a gyomrom nagyjából akkora lehet, mint az öklöm.
- Nem jó a saláta? - érdeklődik Ryan, akinek tányérja üresen pihen maga előtt. Érzem magamon Jason pillantását, ha megoldható lenne válasz nélkül hagynám a kérdést, de nem lehetek udvariatlan.
- Semmi baja a salátának - válaszolok, anélkül, hogy Ryanre néznék. Tányéromat bámulom, az egyébként gusztusos salátától most felfordul a gyomrom.
Nagyot sóhajtok, próbálok eltekinteni a ténytől, hogy Jason és Ryan is engem bámul, mintha valami idegen lennék, aki csak úgy kérdezés nélkül leült melléjük az asztalhoz.
- Fizetnék - szólal meg Jason, miközben kezével int a pincérnek, aki alig fél perc elteltével már az asztalunk mellett áll.
- A salátát elcsomagoltassam? - kérdezi kedvesen, tekintetét rám emeli. Némán megrázom a fejem, majd egy halvány mosolyt eresztek felé, és felállva a kényelmesen kipárnázott székről indulok el kifelé, elhagyva az éttermet.
3 nappal később
Alsó ajkamat beharapva húzom végig mutatóujjamat a jobbnál-jobb regényeken, melyekre alig pár perce hívta fel a figyelmem a könyvtáros nő, akivel mióta idejárok igen kellemesen kijövök. Mint megtudtam, a könyvtárnak van egy emeleti része is, ahol azokat a könyveket tárolják, amik már nem kikölcsönözhetők, mivel túl régiek, vagy csak egy példány van belőlük. Maga volt a megváltás, mikor a hölgy felajánlotta, hogy itt fent is nézelődhetek, - tekintettel arra, hogy röpke pár hét leforgása alatt többször fordultam meg itt, mint egyesek hosszú évek alatt.
- Úristen, nagyon sajnálom - guggolok le azonnal a könyvért, amit nagy elmélkedésemben kivertem valakinek a kezéből, aki pont az mögül a polc mögül lépett ki, aminél nézelődtem.
- Előfordul - érkezik a meglehetősen nyugodt válasz, miközben felállva a könyvvel a kezemben pillantok a velem szemben álló férfira. Szemeim elkerekednek, először fogalmam sincs, hogyan kellene reagálnom, végig kell gondolnom a helyzetet.
- Mit keresel itt? - pislogok nagyokat az előttem állóra, aki úgy tűnik kivételesen nem olyan határozott, mint eddig mindig.
- Beszélhetnék veled? - kérdezi, mély hangja rekedtesen cseng a fülembe. Hátat fordítok neki, lassan indulok el abba az irányba, amelyről jöttem. Végig érzem magam mögött Harry jelenlétét, és annak ellenére, hogy majd megöl a kíváncsiság, hogy vajon miről szeretne velem beszélni; képtelen vagyok megfordulni és ránézni.
- Juliett, kérlek - szólal meg hirtelen, miközben maga felé fordít, s hátamat a könyvespolcnak nyomja. - Ne haragudj - engedi el a kezem azonnal. A biztonság kedvéért két kezével a hatalmas szekrénynek dől, ezzel kizárva, hogy elszökjek a beszélgetés elől.
- Nem jöttél el vacsorázni legutóbb - jelentem ki, mintha neki nem lenne teljesen egyértelmű. Bólint, nyilvánvalóan nem leptem meg a kijelentésemmel.
- Tudtam, hogy te is ott leszel - mondja, zöld szemei arcomon cikáznak. Ajkaim elválnak, ám mielőtt bármit is mondhatnék, Harry ismét megszólal:
- Juliett, én.. Nem akartam, hogy lásd. Érted? - jön közelebb, mire én automatikusan préselem jobban oda magam a szekrényhez.
- Mit? Miről beszélsz? - kérdezem elhaló, - kissé remegő hangon. Harry elszakítja rólam a tekintetét, egy perc erejéig a lábunk alatt pihenő kasmír szőnyeget bámulja.
- Ahogy.. - nem fejezi be, ismét rám pillant. Azonnal tudom mire gondol. A pár nappal ezelőtti események bizonyára hosszú időkre belevésték magukat az emlékezetembe, de azt egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Harryt miért foglalkoztatja ez. Láttam, ahogyan Harry üti azt a férfit, egészen addig, míg az már magáról is alig tudva elárult neki valamit.
- Felejtsük el, Harry. Komolyan - mondom fejemet rázva, a szőnyeget bámulva. Mivel nem érkezik semmi válasz lezártnak tartom a beszélgetést, indulnék tovább a könyvek közt válogatni, ám két erős kéz nem enged.
- El tudnád felejteni? - kérdezi Harry, hangja egészen más, mint eddig. Gúnyos, cinikus, mint aki megakarja mutatni, hogy milyen erős ő valójában. Határozottan állom a pillantását, bosszant, hogy milyen gyorsan tud teljesen megváltozni a személyisége. Közel megyek hozzá, arcom pár milliméterre van az övétől.
- Soha nem fogom elfelejteni - hangsúlyozom a soha szócskát. Harry szemei cikázni kezdenek az arcomon, az öreg szekrény halkan recseg, ahogy kezeivel megszorítja azt.
- Nézd, én - egyik kezével hajába túr, nagyot sóhajt. - Felejtsd el - motyogja, állkapcsa megfeszül, ahogy másik kezét végighúzza az én kezemen, majd sietős léptekkel távozik. Bambán pislogok utána, kezemmel végigsimítok ott, ahol az előbb még az ő keze járt, jóleső libabőrt hagyva maga után. Mégis mi a fene történik velem? Vele? Velünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése