 |
| Tessellate |
HARRY STYLES
- Nos? - forgójánál kapom el haját, fejét hátrarántom. Ajkán véres nyál csorog végig egészen az álláig. Szemei kábultan pislognak rám, majd nagyot sóhajt.
- Az ágy alatt... - dörmögi alig érthető hangon. Feltekintek kollégámra, aki a szoba ajtajában áll és mint aki jól végezte dolgát, nekidől az ajtófélfának. Állammal a szoba felé biccentek, mire ő meglepetten löki el magát.
- De hát már megnéztem. - értetlenül tárja szét karjait. Nyögök egyet, azzal a lendülettel felállok. A férfi erőtlenül hajlik előre a székben, ha hátrafogott karjai nem tartanák, már a székről is leborult volna. Fáradt léptekkel sétálok Ryanig, majd félrelököm. Felszisszen, de nem mond semmit, végül is én vagyok a jártasabb a terepmunkákban.
A szobában nem sok minden található, mindössze egy ágy és egy komódnak mondható szekrényecske. Körülnézek, látszik, hogy a mögöttem álló, már egyszer tologatta az ágyat, ám én ennek ellenére egy könnyed mozdulattal belekapaszkodok az ágy fa keretébe, majd felborítom az egészet. Majdnem csak összetörve borul a bedeszkázott ablak elé.
- Én megmondtam. - mondja puffogva Ryan mikor megpillantom az ágy alatti terület üres mivoltát. Nem veszem figyelembe megnyilvánulását. Leguggolok. Hunyorogni kezdek, a padlón, mintha apró festés nyomai lennének. Kaparászni kezdem a szélét, míg körmöm meg nem akad valami keményebben. Szemöldököm megugrik, másik kezemmel is feszegetni kezdem a peremet, ami egyszer csak kinyílik. Egy kis retesz tárul elénk. A mellettem álló köpni-nyelni nem tud a meglepettségtől. Kiveszem a kis dobozkát, ami benne rejtőzik, a kezébe nyomom.
- Amatőr. - jegyzem meg hangosan.
Kilépek a szobából, még a levegő is megváltozik, hogy nem kell egy légtérben lennem vele.
- Megvan? - érdeklődik főnököm, aki állánál fogva vizsgálja mai esetünket. Biccentek, bár nem igazán figyelek oda rá. Tekintetemet a bejárati ajtóra kapom. Homlokomat ráncolni kezdem.
- Juliett? - kérdem jellegtelenül, de mégis furdal a kíváncsiság hova tűnt. Bennem van a kép, ahogy ő megfordul az első ütés hallatán. Nem kellett volna, hogy itt legyen. Jason meglepetten pillant ugyanabba az irányba amerre én.
- Bassza meg... - orrnyergét kezdi simítani miközben erősen gondolkozik. - Ryan! - a szólított felkapja a fejét, ő azóta is a másik szobában bánkódik, hogy neki ez mégis miért nem jutott eszébe. - Vagyis nem... Harry keresd meg, kérlek! Ryan te pedig intézd el őt, jobb lesz ha belejössz!
Felsóhajtva lépek ki a szabad levegőre - ha lehet ezt a szmogos port annak nevezni. Körülnézek az utcán, egy lelket nem látni. Közelebb sétálok az autómhoz, bár nem tudott volna beülni, hisz bezártam mikor elindultunk. Nyögve hajamba túrok. Semmi kedvem ehhez a keresgéléshez. Sétálni kezdek abba az irányba, amerről jöttünk, biztos nem lenne olyan buta, hogy egy ismeretlen irányba megy. Hirtelen zörgésre leszek figyelmes, ahogy egy kisebb útkereszteződéshez érek. Szétnézve megpillantom őt, pár igencsak rossz arcú fiatalember között.
- Hé! - ordítok rájuk mire mindegyik felém kapja a fejét. Lassú magabiztos léptekkel megyek közelebb, kezeimet felemelem mikor meglátom kezükben az éles késeket, bicskákat. - Engedjétek el! - mondom mikor már csak pár méterre állok tőlük. A legmagasabbik nevetni kezd, majd követi a többi is.
- Először játszadozunk egy kicsit vele. - kezében megforgatja a bicskát, egy lépéssel közelebb áll Julietthez, aki riadt tekintettel pillant rám, majd vissza rájuk. Egészen a falhoz támaszkodik már és segítségkérően vonja össze szemöldökét.
- Srácok. - mosolyodom el magabiztosan - ha nem tudjuk megbeszélni finoman a dolgokat - kezeimet ökölbe szorítva ropogtatom meg, a vércseppek még rászáradt állapotukban ékeskednek bütykeimen. Nem terveztem, ma verekedni, ha nagyon ezt akarják, képes leszek rá - megverekedhetünk Jason lányáért. - a legmagasabbik ráncolni kezdi homlokát. Szinte lerí arcáról, hogy fejében keresgélni kezd a név hallatán és mikor rádöbben két lépést hátrál.
- Nyugi tesó, nem kell a feszkó. - eddig kezében tartott kis kést összehajtva szakadt nadrágjának zsebébe dugja. Biccentve barátainak ott hagyják a lányt.
- Hihetetlen, hogy állandóan bajba keveredsz. - mondom kissé csipkelődő hangon, arcomon egy csepp érzelem nem látszik. Juliett összevonja szemöldökét, fejét lehajtva indul el abba az irányba amerre az előbb zaklatói indultak. Karjait összefogja mellkasa előtt, bézs színű pulcsija összegyűrődik az elején. Cipője hangosan kopog, pedig nem is magassarkú. Csodálkozva nézem, ahogy szinte elmegy, mire megszólalok: - Te most mégis hova mész?! - mérges tekintettel fordul vissza felém. Jó pár méter választ el minket így hangosan beszél.
- Nem tök mindegy, hogy ők nyírnak ki, vagy ti?! - fakad ki, karjait széttárva. Most ezt komolyan mondta?! Szemeim elkerekednek. Nagyon nagy levegőt kell vegyek, hogy oda tudjak menni és higgadtan beszélni hozzá. Elkapom a csuklóját, amit ő zaklatottan fogad, próbál szabadulni szorításomból, de én visszarántom magamhoz.
- Figyelj! - hangomat felemelem, ő pedig megszeppenve áll meg egy pillanatra. Le kell nézzek rá, így fürtjeim arcomba lógnak. - Az amit odabent láttál, amit azzal a férfival tettem... - Juliett beszívja ajkait, szemeit inkább egy másik pontra összpontosítja mellettem, mintha csak nem akarna a szemembe nézni - veled soha az életben nem tenném. - szorításom megenyhül, a lány pedig felkapja a fejét. Magabiztosan állom pillantását ami meglepetten próbál elcsábítani. - Értetted? - biccent egyet félénken, és is követem mozdulatát ezzel megerősítve őt. Féloldalas mosoly kúszik fel az arcomra, majd hátat fordítva neki elindulok az ellentétes irányba - Na, húzzunk innen.
Hallom, ahogy cipője gyors kopogással kocogni kezd, míg mellém nem érkezik. Nem néz fel rám, csak befordul velem a sarkon.
- Hová megyünk?
- Hazaviszlek. - sötét szürke farmerem zsebébe nyúlok a kulcsokért, mikor az autómhoz érünk kinyitom azt. A sofőr üléshez sétálok és már nyitom is az ajtót, hogy beüljek, de valami nincs rendben. Juliett csak áll az anyósülés felőli oldalon. - Kinyissam az ajtót is vagy beszállsz végre? - hisztisen dőlök hátra a székben, fejemet a háttámlának döntöm. Látom, ahogy oldalra húzza a száját végül beül mellém.
Egy ideig csak ülünk egymás mellett, nem indítom be a motort, de a kezem a kormányon tartom. Mindketten bámulunk ki a szélvédőn.
- Félsz tőlem? - a váltóra, lábaira, majd fel a testén az arcára pillantok. Nem néz rám, pedig egy pillantásából meg tudnám állapítani, hogy mire gondol, mit érez. Nem mintha annyira ismerném, de ismerem a fajtáját. Félénk, halk lány, aki gyakran kirobban a maga kis közegéből, hogy megmutassa ki is ő.
- Nem. - válaszol végül egy kis hatásszünettel. Megforgatom a szemeimet, ennyire átlátszó hazugságot is ritkán látni.
- Na persze. - nevetek kínomban, majd ráadom a gyújtást.
Egészen hazáig nem szólunk egymáshoz. Nyilván ő is gondolkozik a dolgokon, mint ahogy én is. Szeretem, ha félnek tőlem, ez valamilyen szinten magabiztosságot ad, de ez talán már túl sok. Nem kellett volna, hogy lásson akció közben. Senkinek nem jó látvány az ilyen. Az elején még én sem hittem, hogy egy ilyen kezelhető vadállat válik belőlem, egy gyilkológép, amit egy kis higgadtsággal meg lehet állítani, megfékezni. Elég régen kezdtem, nem is tudom mi lenne velem, hogyha nem ezt csinálnám.
Mikor leparkolok a házuk előtt leállítom a motort. Várakozóan pillantok a mellettem ülő lányra, aki ujjaival pulcsijának ujjába kapaszkodik. Visszafordulok az út felé, gondolom nem lehet kellemes érezni, hogy egyfolytában bámulom őt, főleg egy ilyen sokk után. Mintha hirtelen kilépne egy burokból, megigazítja haját és egy magabiztos álcát vesz fel.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. - oldalra húzza száját, egyfajta mosolyképp. Vállat vonok, könyökömet felemelem, hogy megtámasszam a fejem. - és , hogy megint megmentettél.
- Bármelyikünk megtette volna. - nyögöm semlegesen, nem akarom, hogy erről beszéljünk.
- De nekem ott rád volt szükségem. - pillant rám, majd én is rá. Kezét az ajtó kilincsére helyezi és azonnal nyitja is azt. Köszönés nélkül csapja be maga után azt, majd ott hagyva engem a gondolataimmal lassan indul meg a kerítés kapuja felé.
Állkapcsomat megfeszítve helyezem kezeim a kormányra. Erősen megmarkolom a foganatot, mintha ez nyugtatna meg. Egyik kezemmel arcomba lógó tincseimet hátrasimítom, majd újra a házra tekintek, ahova Juliett már réges-régen bement. Fáradtan simítom meg a kezem, pihennem kéne. Beindítom a motort, ekkor hallom meg magam mögött egy másik motor brummogását. Jasonék megérkeztek. A visszapillantó tükröt megigazítva gázt adok, majd szépen lassan kikanyarodok a kerítés elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése