JULIETT WAHLBERG
 |
| Skyfall |
A kezemben szorongatott fegyvert lassan eresztem magam mellé, ahogy a sötét ellenére lassan kirajzolódik az előttem álló fiatal fiú alakja, aki csupán pár évvel lehet idősebb, mint én. Öltözéke színek terén igen szegény, hisz a feketén kívül semmilyen más árnyalat nem kapott szerepet benne, noha ez most a legkevésbé érdekes. Kissé megrázom a fejem, a kezemben szorongatott serpenyőt ismét a fejemhez közel tartom, erősen koncentrálok, hátha használnom kell. Milyen filmbeillő...
Lassan lépkedek oldalra, valamilyen szinten megnyugtat, hogy köztem és a titokzatos behatoló közt van a pult, bár valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ez semmit nem jelent. Őrjítő a csönd, ami ránk telepszik, az utca éjszakai hangjai sunyin szöknek be a bukóra kinyitott konyhaablakon, melyen az egyetlen fényforrás is bejut a helyiségbe. A kint világító utcai lámpák félig világítják meg támadómat, kinek karakteres arca legalább olyan meglepett, mint az enyém. Valószínűleg ő sem tudja, mit kéne tennie, bár azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy jelen pillanatban neki kéne okosabbnak lennie, hisz mégis csak ő a betolakodó, nem pedig én. Megugrok, mikor a garázs felől hangos zsivaj csapja meg a fülem, fejemben azonnal megannyi gondolat tör fel, köztük az; mi van, ha nem egyedül van. A serpenyőt erősebben szorítom, szememmel ide-oda cikázok a bejárat, s a velem szemben álló fiú közt, bár a sötét miatt egyiket sem látom tisztán. Hunyorítok, mikor a konyhát fény tölti be, pislognom kell párat, hogy szememet hozzászoktassam a fényhez, majd utána az ajtó felé fordulva felmérhessem, mi is történik itt.
Mikor megpillantom az ajtóban álló személyt megnyugszom, ugyanakkor még ködösebbé válnak a dolgok, hisz nem értem, miért áll olyan halál nyugodt arccal, mint aki pontosan tisztában van vele, mi történik.
- Mit csinálsz azzal? - homloka ráncokba fut össze, mikor rám pillantva meglátja a kezemben szorongatott serpenyőt, amit még mindig olyan helyzetben tartok, hogy könnyedén lendíteni lehessen. Számat tátva engedem magam mellé fegyverem, egyszerűen nem fér a fejemben, hogy lehet ez az első, ami szemet szúr neki.
- Hé! Neked nem tűnik fel, hogy új lakónk van? - biccentek a némán álldogáló fiú felé, aki eközben értetlenül néz rám, csípőjével lazán dől neki a pultnak. Miért én vagyok az egyetlen, aki nem érti mi történik?
- Tedd le a serpenyőt - Jason könnyedén engedi el a füle mellett kérdésem, ami ugyan bosszant, mégsem húzom ki a gyufát. Fújtatok egyet, miközben az edényt a helyére teszem, majd kezeimet összefonom mellkasom előtt, s szemöldökömet ráncolva várok valami magyarázatra. Hiába. Percek telnek el csöndben, úgy tűnik egyiküknek sem akaródzik megmagyarázni, mi volt ez a kommandózás, de nem fogom annyiban hagyni.
- Nem szeretné valaki megmagyarázni, ezt az egészet? - hanglejtésem kissé költőire sikerül, ettől függetlenül bízom benne, hogyha nem is mindketten, de az egyikük végre beszélni kezd.
- Harry az egyik alkalmazottam. El kellett intéznünk valamit - Jason gyors mozdulattal pattan fel a székről, amin eddig üldögélt, könnyedén ejti ki száján a szavakat, miközben a konyhaablakhoz sétál, melyen sorra folynak végig az esőcseppek.
- Az éjszaka közepén? - kissé úgy érzem magam, mint egy anya, aki késői hazaérkezése miatt szidja le gyerekét, de most valahogy nem tudok ezzel foglalkozni. Sosem voltam az a fajta, aki anyáskodni akart mások fölött, most mégsem tudom csak úgy eltemetni magamban az éjszakai manőverezést.
- Ez kezd egy kicsit úgy hangzani, mint egy rendőri kihallgatás, nem gondolod kisasszony? - Jason szavai meglepnek, de nem a mondanivalója miatt. Hangja olyan, mintha évek óta lányaként nevelne, lágy, ugyanakkor apás, ami libabőrt varázsol fedetlen karomra. Nem válaszolok, csak zavartan fülem mögé tűrök pár tincset, s fejemet kissé leszegve dőlök neki a márvány konyhapultnak.
- Akkor én megyek, nem zavarok tovább - rekedtes hang mászik bele a fülembe, sosem hallottam még, így szokásomhoz híven falom az újdonságot. Tudom, ki a hang tulajdonosa, ugyanakkor mégis rá kell néznem, hogy biztosra vehessem. A hangja először teljesen meglep, nem ilyennek képzeltem, most mégis, nem tudnék jobbat elképzelni mellé.
- Kösz, kölyök - Jason kezet fog a fiúval, aki ezután szemmel láthatóan hezitál pár másodpercet, majd hátat fordítva főnökének rám néz.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Örültem - az utolsó szót vonakodva mondja ki, mintha nem is gondolná így, csupán kényszerből mondaná. Semmi érzelem nincs a hangjában, arca rezzenéstelen, már-már félelmetesen komoly.
- Szintén - a hangom csöpög az iróniától, ezt nyilvánvalóan ők is észrevették, mégsem reagálnak semmit. Ahogy mindketten elhagyják a konyhát azonnal csend telepszik a helyiségre, a párkányon kopogó eső halk moraja könnyedén tölti meg az egész konyhát. Ajkaimat összepréselem, majd nagy levegőt véve tisztázom le magamban, hogy bizony jobb lesz, ha hozzászokom az ilyenekhez, hisz valamilyen szinten Rosa is felvázolta, mire kell számítanom.
- Mit csináltál te még ilyenkor idelent? - az ismerős hang megugraszt, könyörtelenül ránt ki gondolataimból, mire felkapom a fejem, s a mély hangok tulajdonosa felé viszem.
- Az emeleten voltam, de elég nehéz lett volna elengedni a fülem mellett, ahogy valaki bevágja a bejárati ajtót - közlöm a tényeket, miszerint a hatalmas ajtócsapódás már az álomvilág küszöbéről rántott vissza, amiért bosszús is voltam, hisz mióta ide jöttem, talán most tudtam volna először aludni egy kicsit.
- Akkor sem kell serpenyővel hadonászni, és ha valakit tényleg fejbe vágsz vele? - ámuldozik, mire nekem nem sok hiányzik, hogy el ne nevessem magam. Akármennyire nem vagyok jó hangulatomba - se most, sem úgy alapjáraton mostanában - a gondolat, miszerint fejbe vágok valakit egy serpenyővel igencsak szórakoztató.
- Ó, ezek szerint errefelé teljesen normális, ha az éjszaka közepén egy vadidegen csapkodja a bejárati ajtókat - nevetek fel kínomban, kijelentésemre szinte azonnali reakció érkezik.
- Az előbb mondtam el, hogy Harry nekem dolgozik - szóval Harry.
- Így már minden világos. Akkor ő nyugodt szívvel csapkodhatja a bejárati ajtót - varázsolok tündéri mosolyt az arcomra, amiről már messziről meglehet állapítani, hogy műmosoly.
- A lényeg az, hogy ne hadonássz serpenyővel, mert nem szeretném, ha bármelyik alkalmazottamat, vagy legrosszabb esetben engem tarkón vágnál vele - mondja, majd kezeit keresztezve mellkasa előtt kezd el fel-alá sétálgatni a konyha kövén.
- Talán akkor máskor senki nem fog bejönni éjszaka - motyogom, de ezt inkább már csak magamnak, hisz úgy érzem így is sok voltam már mára. Sejtésem beigazolódik, mikor Jason egy erőltetett műmosolyt ereszt felém, majd elhagyja a konyhát, ahol így ismét egyedül maradok. Nagyot sóhajtok, lassú léptekkel indulok el, majd miután lenyomom a villanyt az emeletre megyek, ami már teljes sötétségbe burkolódzik, s csak az eső bőszen kopogó hangja gátolja meg, hogy síri csend telepedjen rá.
Lassan lépkedek oldalra, valamilyen szinten megnyugtat, hogy köztem és a titokzatos behatoló közt van a pult, bár valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ez semmit nem jelent. Őrjítő a csönd, ami ránk telepszik, az utca éjszakai hangjai sunyin szöknek be a bukóra kinyitott konyhaablakon, melyen az egyetlen fényforrás is bejut a helyiségbe. A kint világító utcai lámpák félig világítják meg támadómat, kinek karakteres arca legalább olyan meglepett, mint az enyém. Valószínűleg ő sem tudja, mit kéne tennie, bár azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy jelen pillanatban neki kéne okosabbnak lennie, hisz mégis csak ő a betolakodó, nem pedig én. Megugrok, mikor a garázs felől hangos zsivaj csapja meg a fülem, fejemben azonnal megannyi gondolat tör fel, köztük az; mi van, ha nem egyedül van. A serpenyőt erősebben szorítom, szememmel ide-oda cikázok a bejárat, s a velem szemben álló fiú közt, bár a sötét miatt egyiket sem látom tisztán. Hunyorítok, mikor a konyhát fény tölti be, pislognom kell párat, hogy szememet hozzászoktassam a fényhez, majd utána az ajtó felé fordulva felmérhessem, mi is történik itt.
Mikor megpillantom az ajtóban álló személyt megnyugszom, ugyanakkor még ködösebbé válnak a dolgok, hisz nem értem, miért áll olyan halál nyugodt arccal, mint aki pontosan tisztában van vele, mi történik.
- Mit csinálsz azzal? - homloka ráncokba fut össze, mikor rám pillantva meglátja a kezemben szorongatott serpenyőt, amit még mindig olyan helyzetben tartok, hogy könnyedén lendíteni lehessen. Számat tátva engedem magam mellé fegyverem, egyszerűen nem fér a fejemben, hogy lehet ez az első, ami szemet szúr neki.
- Hé! Neked nem tűnik fel, hogy új lakónk van? - biccentek a némán álldogáló fiú felé, aki eközben értetlenül néz rám, csípőjével lazán dől neki a pultnak. Miért én vagyok az egyetlen, aki nem érti mi történik?
- Tedd le a serpenyőt - Jason könnyedén engedi el a füle mellett kérdésem, ami ugyan bosszant, mégsem húzom ki a gyufát. Fújtatok egyet, miközben az edényt a helyére teszem, majd kezeimet összefonom mellkasom előtt, s szemöldökömet ráncolva várok valami magyarázatra. Hiába. Percek telnek el csöndben, úgy tűnik egyiküknek sem akaródzik megmagyarázni, mi volt ez a kommandózás, de nem fogom annyiban hagyni.
- Nem szeretné valaki megmagyarázni, ezt az egészet? - hanglejtésem kissé költőire sikerül, ettől függetlenül bízom benne, hogyha nem is mindketten, de az egyikük végre beszélni kezd.
- Harry az egyik alkalmazottam. El kellett intéznünk valamit - Jason gyors mozdulattal pattan fel a székről, amin eddig üldögélt, könnyedén ejti ki száján a szavakat, miközben a konyhaablakhoz sétál, melyen sorra folynak végig az esőcseppek.
- Az éjszaka közepén? - kissé úgy érzem magam, mint egy anya, aki késői hazaérkezése miatt szidja le gyerekét, de most valahogy nem tudok ezzel foglalkozni. Sosem voltam az a fajta, aki anyáskodni akart mások fölött, most mégsem tudom csak úgy eltemetni magamban az éjszakai manőverezést.
- Ez kezd egy kicsit úgy hangzani, mint egy rendőri kihallgatás, nem gondolod kisasszony? - Jason szavai meglepnek, de nem a mondanivalója miatt. Hangja olyan, mintha évek óta lányaként nevelne, lágy, ugyanakkor apás, ami libabőrt varázsol fedetlen karomra. Nem válaszolok, csak zavartan fülem mögé tűrök pár tincset, s fejemet kissé leszegve dőlök neki a márvány konyhapultnak.
- Akkor én megyek, nem zavarok tovább - rekedtes hang mászik bele a fülembe, sosem hallottam még, így szokásomhoz híven falom az újdonságot. Tudom, ki a hang tulajdonosa, ugyanakkor mégis rá kell néznem, hogy biztosra vehessem. A hangja először teljesen meglep, nem ilyennek képzeltem, most mégis, nem tudnék jobbat elképzelni mellé.
- Kösz, kölyök - Jason kezet fog a fiúval, aki ezután szemmel láthatóan hezitál pár másodpercet, majd hátat fordítva főnökének rám néz.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Örültem - az utolsó szót vonakodva mondja ki, mintha nem is gondolná így, csupán kényszerből mondaná. Semmi érzelem nincs a hangjában, arca rezzenéstelen, már-már félelmetesen komoly.
- Szintén - a hangom csöpög az iróniától, ezt nyilvánvalóan ők is észrevették, mégsem reagálnak semmit. Ahogy mindketten elhagyják a konyhát azonnal csend telepszik a helyiségre, a párkányon kopogó eső halk moraja könnyedén tölti meg az egész konyhát. Ajkaimat összepréselem, majd nagy levegőt véve tisztázom le magamban, hogy bizony jobb lesz, ha hozzászokom az ilyenekhez, hisz valamilyen szinten Rosa is felvázolta, mire kell számítanom.
- Mit csináltál te még ilyenkor idelent? - az ismerős hang megugraszt, könyörtelenül ránt ki gondolataimból, mire felkapom a fejem, s a mély hangok tulajdonosa felé viszem.
- Az emeleten voltam, de elég nehéz lett volna elengedni a fülem mellett, ahogy valaki bevágja a bejárati ajtót - közlöm a tényeket, miszerint a hatalmas ajtócsapódás már az álomvilág küszöbéről rántott vissza, amiért bosszús is voltam, hisz mióta ide jöttem, talán most tudtam volna először aludni egy kicsit.
- Akkor sem kell serpenyővel hadonászni, és ha valakit tényleg fejbe vágsz vele? - ámuldozik, mire nekem nem sok hiányzik, hogy el ne nevessem magam. Akármennyire nem vagyok jó hangulatomba - se most, sem úgy alapjáraton mostanában - a gondolat, miszerint fejbe vágok valakit egy serpenyővel igencsak szórakoztató.
- Ó, ezek szerint errefelé teljesen normális, ha az éjszaka közepén egy vadidegen csapkodja a bejárati ajtókat - nevetek fel kínomban, kijelentésemre szinte azonnali reakció érkezik.
- Az előbb mondtam el, hogy Harry nekem dolgozik - szóval Harry.
- Így már minden világos. Akkor ő nyugodt szívvel csapkodhatja a bejárati ajtót - varázsolok tündéri mosolyt az arcomra, amiről már messziről meglehet állapítani, hogy műmosoly.
- A lényeg az, hogy ne hadonássz serpenyővel, mert nem szeretném, ha bármelyik alkalmazottamat, vagy legrosszabb esetben engem tarkón vágnál vele - mondja, majd kezeit keresztezve mellkasa előtt kezd el fel-alá sétálgatni a konyha kövén.
- Talán akkor máskor senki nem fog bejönni éjszaka - motyogom, de ezt inkább már csak magamnak, hisz úgy érzem így is sok voltam már mára. Sejtésem beigazolódik, mikor Jason egy erőltetett műmosolyt ereszt felém, majd elhagyja a konyhát, ahol így ismét egyedül maradok. Nagyot sóhajtok, lassú léptekkel indulok el, majd miután lenyomom a villanyt az emeletre megyek, ami már teljes sötétségbe burkolódzik, s csak az eső bőszen kopogó hangja gátolja meg, hogy síri csend telepedjen rá.
- Te nem hallottad, mikor éjszaka becsapták a bejárati ajtót? - kérdezem a nekem háttal álló Rosát, miután Jason már munkájára hivatkozva elhagyta a házat. Rosa szorgosan készíti a reggelit a tűzhelynél, amiből ugyan enni nem fogok, beszélgetés céljából mégis ideültem az étkezőasztalhoz.
- Én már meg sem hallom az ilyeneket - válaszol anélkül, hogy rám nézne, majd kissé lehalkítja a hűtő tetejére helyezett kis televíziót, hogy jobban halljuk egymást. Bár, ettől okosabb nem lettem, legalább nem terelte el azonnal a témát, ami már pozitívumnak számít.
- Téged már nem is zavar, hogy idegenek járkálnak be a házba éjszaka? - ámuldozok, amivel végre elérem, hogy Rosa rám nézzen. Az asztalhoz sétál, könnyedén húzza ki az egyik széket, majd foglal helyet rajta.
- Az édesapjával vannak, így nem kell aggódni. Nélküle nem mernének bejönni ide - mosolyog rám halványan, amitől olyan érzés fog el, mintha ezzel megnyugtatni akarna.
- Milyenek az alkalmazottai? - kíváncsiskodok burkoltan. Halkan beszélek, véletlenül sem akarom, hogy rajtunk kívül más is hallja miről beszélgetünk.
- Ne kérdezzen olyat, amire tudja a válasz. Maga nagyon okos lány - válaszol a házvezető nő, mire elhúzom a szám. Persze, elképzeléseim vannak, mégsem tudok semmi konkrétat, ami fúrja az oldalamat.
- Éjszaka, bejött egy olyan fiú, akit ha meglátok az utcán eszembe se jut, hogy esetleg simlije van, én csak...
- Lehet akármilyen a kisugárzása, ha az édesapjának dolgozik, akkor csak rossz ember lehet. Tartsa távol magát mindenkitől, akinek az édesapjához köze van, pláne attól, aki neki dolgozik. Nekik semmi, és senki nem számít. Nem érdekli őket más, csakis maguk. Ők, olyanok, mint a gépek; nem éreznek. Semlegesek. - Rosa félbeszakít, a szavak csak úgy ömlenek belőle, de hamar a fejéhez kap. Ajkait összepréseli, tudom, hogy tudna még mit mondani, mégsem teszi. Nagyokat pislogok, a gondolatok pillanatok alatt öntik el a fejem,csak azon jár az agyam, amit az imént a házvezetőnő mondott.
- Én már meg sem hallom az ilyeneket - válaszol anélkül, hogy rám nézne, majd kissé lehalkítja a hűtő tetejére helyezett kis televíziót, hogy jobban halljuk egymást. Bár, ettől okosabb nem lettem, legalább nem terelte el azonnal a témát, ami már pozitívumnak számít.
- Téged már nem is zavar, hogy idegenek járkálnak be a házba éjszaka? - ámuldozok, amivel végre elérem, hogy Rosa rám nézzen. Az asztalhoz sétál, könnyedén húzza ki az egyik széket, majd foglal helyet rajta.
- Az édesapjával vannak, így nem kell aggódni. Nélküle nem mernének bejönni ide - mosolyog rám halványan, amitől olyan érzés fog el, mintha ezzel megnyugtatni akarna.
- Milyenek az alkalmazottai? - kíváncsiskodok burkoltan. Halkan beszélek, véletlenül sem akarom, hogy rajtunk kívül más is hallja miről beszélgetünk.
- Ne kérdezzen olyat, amire tudja a válasz. Maga nagyon okos lány - válaszol a házvezető nő, mire elhúzom a szám. Persze, elképzeléseim vannak, mégsem tudok semmi konkrétat, ami fúrja az oldalamat.
- Éjszaka, bejött egy olyan fiú, akit ha meglátok az utcán eszembe se jut, hogy esetleg simlije van, én csak...
- Lehet akármilyen a kisugárzása, ha az édesapjának dolgozik, akkor csak rossz ember lehet. Tartsa távol magát mindenkitől, akinek az édesapjához köze van, pláne attól, aki neki dolgozik. Nekik semmi, és senki nem számít. Nem érdekli őket más, csakis maguk. Ők, olyanok, mint a gépek; nem éreznek. Semlegesek. - Rosa félbeszakít, a szavak csak úgy ömlenek belőle, de hamar a fejéhez kap. Ajkait összepréseli, tudom, hogy tudna még mit mondani, mégsem teszi. Nagyokat pislogok, a gondolatok pillanatok alatt öntik el a fejem,csak azon jár az agyam, amit az imént a házvezetőnő mondott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése