7. Fejezet - Nem itt van a helyed

HARRY STYLES

I was so sure

    Az eső hatalmas cseppekben érkezik meg mellettem a már kialakult kis tócsában. Mostanság mindig esik. Nem mintha bánnám, de kezdi megkeseríteni New York embereinek az életét. Kocsimnak dőlve figyelem az előttem elhaladókat. Mindenki mogorván bámul előre. Kezükben fekete esernyő, páran bevállalnak valami színesebbet, de nem jellemző mindenkire. Üzletemberek, titkárnők, gyerekek, tinédzserek, egyedül vagy tömegben. Senki sem tűnik olyan boldognak. Megjátszott mosolyuk teljesen elárulja az igazi gondolataikat, de azok nem rám tartoznak.
     Lehajtom a fejem. Érzem, hogy kapucnim kezd átázni, bármennyire is elhittem, hogy megmaradok szárazon. Az égre nézek. Pár csepp a szememre esik, csak nem elvakít pár másodpercre. Ez talán egy metafora? Az eső lenne a jel, hogy vissza kell fordulnom?
    Jason azt mondta, hogy bármit csinálhatok ma. Jobb lenne, ha pihennék. Amennyit csak tudok. Az utóbbi pár napban eléggé sok dolgunk volt, amit el kellett intézni, ráadásul a garázst is el kellett intézni. Nagyon resteltem, hogy hirtelen, ilyen öltetem támadt. Én sem tudom, hogy képzelhettem, hogy jó ötlet lesz odavinni egy áldozatot. Ráadásul az a találkozás este... Merész dolog volt ahogy a csaj megpróbált kiállni magáért, az biztos.
     Megrázom a fejem. Hajamból cseppenként hullik a víz. Nagyot sóhajtok. Előre nézek. Nekem ez nem fog menni. Ellököm magam az autótól majd azzal a lendülettel ülök be. Magamra csapom az ajtót. Túlságosan csend van idebent. Lerántom magamról a kapucni, fejemet hátradöntöm. Szememet lehunyom. Túl hangosak a gondolataim. Ujjaim a rádió hangerő gombjához vezet, amit megnyomok, a zene azonnal beindul. Valami lassú szám szól, de nincs erőm elkapcsolni. Voltaképp teljesen megnyugtat, és még jobban ébreszti a vágyat, hogy be kell mennem.
     Erősen rámarkolok a kormány bőr bevonatára. Kicsit előre dőlök. Csak egy kis mozdulat lenne beindítani az autót és elhúzni innen jó messzire. Az ázott ablakon át kinézek. A magas kőfalak cseppet sem hívogatóan bámulnak vissza rám. Megrázom a fejem. Kiráz a hideg. Hirtelen a telefonomért nyúlok. Fellapozom a névjegyzéket majd tárcsázok.
     Elég sokáig cseng, másik kezemmel idegesen dobolok a térdemen. Nem lehet, hogy alszik, hisz délután van. A másik oldalról végre felveszik.
- Mi van, kölyök? - Jason erőszakosan mély hangjától el is felejtem egy pillanatra, hogy tulajdonképpen mért zavaro ilyenkor. Ajkaim elválnak. Hajamba túrok és gondolkoznom kell, majd beugrik.
- Főnök. Nincs valami munka esetleg mára? - fejem neki döntöm a hideg ablaknak. Hallom ahogy a másik oldalon lévő nálam idősebb férfi nagyot sóhajt.
- Pihenj, Harry. - válaszul csak ennyit mondd egy perc csend után. Ajkaimat összeszorítom. Kifújom a levegőt. Megrázom a fejem, szemeimet megforgatom.
- Kösz. - nyögöm. Elemelem a telefont a fülemtől, majd egy egyszerű mozdulattal kinyomom a hívást.
     Menni fog, Harry! Kilököm autóm ajtaját. Kiszállok belőle, slusszkulcsommal egy gombnyomással zárom be. Körülnézek az úton mielőtt átmennék. Habár a hajam már tincsekben összeállt és teljesen átázott, azért felrakom a kapucnim. Zsebre teszem a kezem. Ijesztően gyorsan közeleg felém az a hatalmas beton kerítés, tetején szögesdrótokkal amik árammal vannak vezetve. Nyelek egyet mikor a kapuhoz érek. Sosem tudtam, hogy megy ez. Valami kapucsengőhöz hasonló van felszerelve a falra. A hatalmas piros gomb csak arra vár, hogy megnyomjam és beleszóljak.
    Két rendőr tiszttel az oldalamon megyünk beljebb a sitt falain belülre. Aggódni valóm nincs, hisz én csak látogatóban vagyok itt, mégis ijesztőek azok a hatalmas rácsos kapuk amin többedjére is át kellett haladnunk. Egy pultnál minden nálam lévő elektromos tárgyat le kellett adnom, minden bántalmazásra alkalmas eszközzel együtt, de persze ilyen nem volt nálam. Ezesetben.
     Egy terembe vezetnek, ahol középen egy hatalmas üveg választja el a szobát két részre. Négy szék van egymás mellé helyezve egy hosszú asztal alá tolva. Az asztalt három magas fal választja le egymástól. Minden falon egy régimódi vezetékes telefon pihen.
- Ahova szeretne. - utalt az egyik rendőrtiszt arra, hogy bárhová ülhetek. Hirtelen még ez is nehéz döntésnek tűnt. Végül a második helyre ülök le. A szék piros bőr borítása egész kényelmesnek tűnik. Közelebb húzom magam az asztalhoz. Várok.
     Pár perccel később az én két rendőrtisztem kíséretében a szoba másik oldalán megérkezik az a személy akit már nagyon rég nem láttam. Mosolyogni kezdek mikor bambán rám néz és jókedvűen elneveti magát. Nem kell segíteniük neki, sebesen leül velem szembe. Hasonlóképp közelebb húzza magát az asztalhoz, majd rákönyököl. A narancssárga ruha amiben van teljesen kihozza az arca élénkségét. Pár ránc jelenik meg az arcán a boldogságtól. Nem sokat öregedett. Mutatóujjával a telefonra mutat.
     - Hogy vagy? - kezdem a legfontosabbal. Nagy bátyám mosolyogva lehajtja a fejét, ekkor látom meg a kopaszodó foltot szőkés barna hajában.
- Egész jól. - hazudja. - Nem olyan kemény itt mint gondolnád. Sokkal rosszabb. - emeli ki az utolsó mondatát hátrafordulva a mögötte álló őrökre nézve.
- Nem változtál. - jegyzem meg miközben végig nézek rajta.
- Hát ez ilyen, Harry. - vállat von, úgy tesz mintha épp egy kávézóban találkoznánk.
     Miután elmesélt pár esetet az őrökkel, meg pár vitát a rabokkal a szó rám terelődött, hisz Christ mi más érdekelné mint én. Megannyiszor elmondta, hogy mennyire hasonlítok anyára és, hogy mennyire megférfiasodtam mióta utoljára látott.
- Hol dolgozol? Van rendes munkahelyed? - válla és a füle közé szorítja a telefont, erőteljesen előre dől. Nagy levegőt veszek. Őszintén nem tudom, hogy mondjam el neki.
- Igazából mikor elmentél, én ... sokat volt, hogy nem tudtuk kifizetni a számlákat - kezdek magyarázkodni, csak az asztalt bámulom és hadarok - vagy amikor nem tudtunk normális kaját enni, volt, hogy Anya napokig csak szendvicseket etetett velünk szóval muszáj volt... ööö... - hajamba túrok. Nagybátyám kedvesen csillogó szemének nem tudok ellenállni. Muszáj őszintének lennem. - Jason pékségében dolgozom. - nyögöm ki végül érthetően artikulálva. Chris arcáról elfagyott a mosoly. Álla leesik, majd próbálja kontrollálni magát. Mindketten tudjuk, hogy egy börtönben vagyunk, ahol lehallgatnak mindenkit.
- Megmondtam, hogy Jason kenyerei nem frissek! - sziszeg. A szavakat csak úgy köpködi. Kezét szája elé emeli.  Ujja rögeszmésen újra és újra remegni kezd. Bűntudatom van, hisz ő is pont miatta került ide, vagyis a vele való egik sütögetés alkalmával megégette magát.
- Tudom. - húzom oldalra a számat. - De Chris... Azok a kenyerek aranyat érnek. Tudod mennyit keresek? - felvonja a szemöldökét olyan "én ne tudnám" módon. Nagyot sóhajt. Egy pár pillanatig nyomasztó csend telepszik ránk.
- Beavatott téged a titkos receptbe? - ajkamba harapok. Biccentek egyet, mikor eszembe jut az a teher ami alatt bárhogy is próbálok nem tudok kibújni. - Harry, nem szabad kiderülnie, rendben? És akkor nem lesz semmi gond. - bólogat velem együtt - Tartsd a szád a recepttel kapcsolatban és minden sima ügy lesz. - lesütöm a szemem. - Harry! Neked nem itt van a helyed.