12. Fejezet - Hozzád jöttem

Juliett Wahlberg

Sorry Seems To Be
The Hardest Word

Soha nem voltam az a sokáig alvó típus, így nem meglepő, hogy 7 óra előtt pár perccel, már lábujjhegyen sétálok el a fürdőig, hogy egy zuhannyal indíthassam a napot. Mi meglepő, az idő ma is rémes, bár az utcát homályba borító köd az éjszaka folyamán már felszállt a szél még mindig tépi a fákat, az ablakon árva esőcseppek pihennek. A fürdőszobaajtót bezárom magam mögött, a pizsamámat a szennyes kosár tetejére dobom, eddig kontyba fogott hajamat kibontom, majd a zuhanykabinba beállva kezdem el magamra folyatni a forró vizet. Szemeimet lehunyva élvezem, ahogy a forró víz pirosas foltokat hagy a bőrömön, különösen jó érzés a meleg víz érintése a kint tomboló ítélet idő miatt.
Amikor már kezd túl meleg lenni a kabinban elzárom a vizet, kókusz és kakaóvaj illata van a bőrömnek, mikor kilépek a fürdőszoba fehér járólapjára, magam mögött húzva a hatalmas gőzfelhőt. Hamar megszárítkozom, felveszek egy itthonra tökéletesen megfelelő szürke toppot és nadrágot, majd hajamat egy törölközővel alaposan áttörlöm, és elhagyom a fürdőt. Mivel közel egy órát eltöltöttem a fürdőszobában, gyanítom, hogy ha más még nem is, Rosa már biztos fent van, így a konyha felé veszem az irányt.
– Jesszusom – kapok a mellkasomhoz, mikor az egyik szoba ajtaja kinyílik, és egy váratlan arc néz vissza rám. – Ryan? – kérdezem meglepetten, kissé határozatlanul. Nemigen tudom elképzelni, mit csinál itt ilyen korán, vagy úgy egyáltalán miért volt bent ebben a szobában, arról nem beszélve, hogy elég nehezen következtetek el a ténytől, hogy épp most gombolja be magán az ingét. 
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – válaszol mély hangján, arcán féloldalas mosollyal. Megrázom a fejem, egy halvány mosolyt küldök a fiú felé, aki időközben lezserül az ajtófélfának dőlt. 
– Én, akkor most.. – mondom, zavartan mutogatok a lépcső irányába. 
– Persze, menj csak. Nem akarlak feltartani – mondja, miközben én már lassan elindulok. Még egyszer visszanézek, összemosolygunk, amikor észreveszem, hogy még mindig az ajtófélfának dőlve áll, és figyel, ám amikor a lépcsőhöz érek elfordítom a fejem. 
– Jó reggelt – köszönöm, mikor a konyhába belépve megpillantom Rosat. Meglepő módon a tűzhelynél áll, valószínűleg reggelit készít, de annyi időre felpillant a serpenyőről, hogy rám mosolyogjon, és köszönjön. 
– Jó reggelt. Milyen volt a tegnap este? – kérdezi. Számítottam érdeklődésre a tegnap estét illetően, de nem azonnal. Azt hittem, majd szépen lassan felvezeti a dolgokat, elkezd puhatolózni, esetleg megvárja míg magamtól elmesélem, hogy telt a tegnap este. Nehezen szokom meg, hogy Rosa ennyire közvetlen, nem szokása kerülgetni a dolgokat, ha valami érdekli, akkor konkrétan rákérdez, ami valamilyen szinten jó dolog, de előfordul, hogy kellemetlenül érzem magam miatta. 
– Elment – válaszolok vállamat lazán megvonva, miközben leülök az asztal köré helyezett székek egyikére. Lábaimat felhúzom, a terítőt kezdem piszkálni. 
– Jó reggelt – üti meg a fülünket egy hang, mire mindketten a konyhaajtóban álló fiú felé fordulunk. Rosa arcára kiül a meglepettség, azonnal rám pillant, hátha én szolgálok valami magyarázattal azt illetően, ki is a vendégünk. 
– Rosa, ő Ryan. Ryan, ő pedig Rosa – mutatom be őket egymásnak anélkül, hogy felállnék. 
– Nálad aludt? – kérdezi Rosa felém fordulva, hatalmas szemekkel pislogva rám. Meglepődök Rosa kérdésén, azonnal Ryanre pillantok, az ő arca is megnyúlt a kérdést hallva. 
– Nem, dehogy. Jason szállásolta el egy éjszakára a vendégszobába. Velünk volt vacsorázni tegnap este – válaszolok a házvezetőnőnek, mire szemmel láthatóan megkönnyebbül. Kifújja az eddig bent tartott levegőt, vállai lejjebb ereszkednek. 
– Ne haragudjatok – reagál Rosa egy halk nevetés megejtése után. Mosoly terül el az arcomon, figyelem, ahogy Rosa int Ryannek, hogy üljön le. 
– Jason merre van? – kérdezem. 
– Ma kivételesen korán elment – válaszol a házvezető nő, hangjában tisztán hallható irónia cseng a kivételesen szócska kiejtésénél. Nem válaszolok, egy grimasz fut át az arcomon, de hamar rendezem a vonásaimat. 
A csengő hangjára mindhárman a nappali felé fordítjuk a fejünket, úgy tűnik ezúttal rám marad a feladat, hogy megnézzem ki jött, így ledobva az eddig lapozgatott újságot az ajtóhoz indulok. Mielőtt felfedném magam, az előszobában felszerelt tükörben vetek magamra egy pillantást, hiszen függetlenül attól, hogy ki tartózkodik az ajtón túl, nem érdemli meg, hogy így keljen látnia. Ujjaimmal átfésülöm kissé még nedves, hullámosan mellkasomra omló hajamat, majd nagyra nyitom az ajtót. 
– Jason nincs itthon – mondom azonnal, az ajtónak dőlve. Igyekszem nem tapintatlan lenni, de akármennyire próbálkozom, egyszerűen képtelen vagyok olyan mosolyt küldeni az ajtófélfának nekidőlő fiúnak, hogy ne tűnjön gúnyosnak. 
– Hozzád jöttem – válaszol Harry, miközben végignéz rajtam tetőtől-talpig. Egyik szemöldököm felhúzom, ezúttal én mérem fel őt; fekete farmert visel, fehér tornacipővel, fehér pólóval, és egy egyszerű bőrdzsekivel. 
– Miben lehetek a segítségedre? – kérdezem megjátszott kedvességgel, széles mosollyal az arcomon. Harry arcára szintén mosoly terül el, szemmel láthatóan élvezi a színjátékomat, azt, hogy csupán a megjelenésével képes ilyen viselkedést kiváltani belőlem. Más embert talán megérintene, hogy valaki nem szívleli őt, Harryt azonban hidegen hagyja mások véleménye, nem érdekli mit gondolok róla akár én, akár más. 
– A kabátomért jöttem – biccent a fogason pihenő fekete kabát felé, ami nekem teljesen kiment a fejemből – Na, meg persze kíváncsi voltam, hogy Ryan nem-e evett meg – teszi hozzá halkabban, egy kicsit közelebb hajolva hozzám. Gúnyos nevetés szakad fel belőlem, szemeimet forgatva fordítok hátat Harrynek, a fogasról leemelem a kabátját. 
– Vigyázz Harry. A végén még azt hiszem, törődsz velem – jegyzem meg mélyen a szemébe nézve, miközben átnyújtom neki a kabátot. Arcára féloldalas mosoly húzódik, elveszi a kabátját, lezserül a vállára dobja. 
– Én senkivel nem törődök, Juliett. 
Válaszát hallva ajkaim elválnak egymástól, nem kifejezés, ha azt mondom meglepett, amit reagált, de mielőtt bármit mondhatnék Ryan jelenik meg az ajtóban. 
– Harry – köszön a velem szemben álló fiúnak, aki csak annyi időre szakítja el rólam a tekintetét, míg kezet fog Ryannel. 
– Hát te? Hogyhogy még itt? – érdeklődik Harry. 
– Jason lelépett, de szerintem nem várom meg, míg visszaér – válaszol a mellettem álló Ryan, miközben órájára pillantva megállapítja mennyi az idő. 
– Ha a városba mész, akkor elviszlek – ajánlja fel váratlanul Harry. Ryan arca is meglepett, de sokkal kevésbé, mint az enyém. Hatalmas szemekkel nézek Harryre, fel sem tűnik, hogy Ryan hálásan belemegy a dologba, egészen addig míg meg nem hallom egyre távolodó lépteit. Elkapom a tekintetemet, csend telepszik ránk, fedetlen karomat libabőrössé varázsolja a kinti hideg, de valamiért mégsem megyek be. Csak állok, nézem a lábtörlőt, és próbálom nem figyelembe venni Harry rajtam pihenő tekintetét. Mindig is zavart, ha valaki hosszasan nézett, így ezzel Harry igencsak a tűrőhatárt feszegette. Végül úgy döntök, jobb ha véget vetek ennek; felkapom a fejem, tekintetemet egyenesen rá irányítom, homlokomat ráncolva teszek úgy, mintha meglepne, hogy néz. 
– Mi van? – kérdezem gúnyos hangon, mire Harry megrázza a fejét, és az éppen az ajtón kilépő Ryanre néz. 
– Mehetünk? – kérdezi a fiútól, mire az biccent.