49. Fejezet - Tudod, miért pont arany és fehér?

JULIETT WAHLBERG

Life After You

– Még mindig nem értem, miért nem vehetünk egy műfenyőt – morogja alig hallhatóan Jason, miközben egy ismeretlen férfi segítségével hozza be a hatalmas zöld fenyőt a bejárati ajtón. Barna hajában és fekete bőrdzsekijén fehér hópelyhek díszelegnek. Grimaszol, ahogy próbálja elkerülni, hogy a fa tűlevelei megbökjék borostás arcát.
– Az messze nem ugyanolyan, mint az igazi Mr. Wahlberg – reagál a fa cipelésében segédkező férfi, miközben nyakát jócskán megnyújtva figyeli, hogy ne menjen neki semminek és ne verjen le semmit. A konyhai illatok egyvelege azonnal megcsapja az orromat, ahogy Rosa kilépve a helyiségből csatlakozik hozzánk.
– Ott jó lesz, ahol tavaly is volt – mondja Jason, majd a nappali hatalmas ablaka melletti sarok felé biccent, közvetlen a kandalló mellé. Meglep a tény, miszerint Jason az elmúlt karácsonyok alkalmával is állított karácsonyfát, noha meggyőződésem, hogy ezt Rosa rábeszélésére tette, nem pedig önszántából.
– Köszönöm, hogy az idén is nálunk vásárolt, Mr. Wahlberg – nyújt kezet az idegen férfi kesztyűjét levéve, miután a fenyőfát a helyére tették. Jason szintén megszabadul kesztyűjétől, majd egy halvány mosolyt ereszt a férfi felé, aki viszonozza azt. – Kellemes Ünnepeket! – mondja a férfi, majd odaint Rosanak és az ajtó felé indul.
– Önöknek is! Üdvözlöm a feleségét – mondja Rosa, még mielőtt a férfi kilépne az ajtón. Bár reakció nem érkezik Rosa kedvességére biztos, hogy a férfi még hallotta. – Minden évben az ő fakereskedésükből vesszük a fenyőfát – fordul felém Rosa, mikor Jason kikísérve a férfit szintén elhagyja a házat. Eddig kezemben szorongatott könyvemet becsukva a kanapéra teszem, majd követve Rosat a konyhába indulok.
– Hogyhogy nem a családoddal töltöd az ünnepeket? – érdeklődöm finoman, remélve, hogy kíváncsiságommal nem bántom meg a tűzhelynél álló nőt.
– Velük töltöm – válaszol nemes egyszerűséggel, miközben felém fordulva a márvány pultnak dönti csípőjét. Szemöldökömet ráncolva nézek rá, de nem kérdezek; várom, hogy magától magyarázza meg előbbi válaszát. – Már több, mint húsz éve minden karácsonyt apáddal töltök – válaszol a házvezetőnő halvány mosollyal az arcán. Reagálnék, ám a konyhába belépő Jason mindkettőnkbe belénk folytja a szót. Annak ellenére, hogy az elmúlt pár napban több időt töltött a ház falain belül és mindkettőnkkel több beszélgetést kezdeményezett, valószínűleg nem lenne ínyére egy megható párbeszéd végighallgatása arról, hogy Rosa már a családjának tekinti; noha nem hiszem, hogy meglepné. 
– Mit szeretnél, fiam? – szól bele az eddig szüntelenül csöngő telefonba. Rosaval csendben hallgatjuk a telefonbeszélgetést, mindkettőnknek újdonság, hogy Jason nem vonul el telefonálni. Telefonját a vállához szorítva hallgatja a vonal másik végén lévő szavait, miközben megszabadul a kabátjától és az egyik asztal mellett álló székre helyezi azt. – Nem, Harry! Az ünnepekre semmi munka – összeszorul a torkom. – Végül is mégiscsak emberek vagyunk – teszi hozzá Jason szemöldökét halványan ráncolva. Torkomat megköszörülve állok fel az asztaltól, érzem magamon Rosa pillantását, miközben nekik hátat fordítva a konyhaablakhoz sétálok. Valószínűleg Jason is észrevette ösztönösen érkező reakciómat a telefonáló fiú neve hallatán, így alig telik el pár másodperc, hangját csupán már csak távolodva hallom. A hatalmas hópelyheket bámulom, ahogy őrjítő lassúsággal leesnek, hófehérbe öltöztetve ezzel mindent, amit lehetséges. – Még mindig nem szeretnél beszélni arról, ami történt? – szólal meg Rosa halkan, ügyelve arra, hogy Jason semmit ne hallhasson beszélgetésünkből. 
Nagyot nyelek. 
Jól esne kibeszélni magamból mindent, ami nyomaszt, de már egy jó ideje magamban rendezem le az ilyen jellegű gondjaimat. Anyával mindig mindent megbeszéltem. Mióta azonban erre nincs lehetőségem, az esetek jelentős részében kibeszélés helyett a magamba fojtás mellett döntök. 
– Nincs miről beszélni – válaszolom végül, lassan felé fordulva. Arcán látszik, hogy esze ágában sincs hinni nekem, mégsem erőszakoskodik, és ezt becsülöm benne. Bólint, majd ismét a tűzhely felé fordul. Zavartan tördelem ujjaimat, valójában magam sem vagyok biztos abban, hogy a végtelenségig bírni fogom a mindent önmagamba fojtást, de egyenlőre ezt tartom a legjobb megoldásnak.

– Miért öt főre terítettél? – kérdezem szemöldökömet ráncolva, mikor a vacsorához kiválasztott ruhámba sétálok vissza a földszintre. A terítés mellett Rosanak is volt ideje átöltözni, egy meglepően csinos fehér ruhát vett fel, ami kihangsúlyozza korához képest jó alakját, és feltűnően hosszú lábait. Az általában lófarokba vagy kontyba fogott gesztenyebarna haját most hullámosan a vállára engedte. Eddig fel sem tűnt, Rosa valójában milyen szép, csinos nő. – Csinos vagy – közlöm vele megfigyelésemet, széles mosollyal az arcomon. – Köszönöm – válaszol halványan mosolyogva, miközben megigazítja az egyik szalvétát. Erről ismét eszembe jut a kérdés, amit még a megfigyelésem előtt tettem fel neki. Az, hogy kíváncsi vagyok enyhe kifejezés, hiszen eddig egyikük sem említette, hogy rajtunk kívül mások is részt vesznek a Karácsonyi vacsorán. – Apád egy régi barátja és annak felesége már évek óta velünk vacsorázik karácsonykor – válaszol Rosa anélkül, hogy rám nézne. Meglep, hogy ezt eddig senki nem említette, illetve, hogy eddig egyszer sem hallottam tőlük olyan barátokról, akikkel olyan közel állnak egymáshoz, hogy a karácsony estét is együtt töltsék. Reakció nélkül hagyom Rosa magyarázatát. Cipőm sarka hangosan kopog a parkettán, ahogy a nappali hatalmas ablakához sétálok, amely mellett a sarokban ott áll, a már feldíszített fa is. Arany és fehér díszek kerültek rá, ami egy keserű mosolyt varázsol az arcomra.
Anyával is mindig ilyen színekbe öltöztettük a fánkat, ez volt anya kedvenc színösszeállítása. Makacsul ragaszkodott ezekhez a színekhez, semmi pénzért nem volt hajlandó változtatni ezen. – Gyönyörű a fa, igaz? – lép mellém váratlanul Rosa, óvatosan megigazítva pár kacskán álló gömböt a fa egyes ágain. – Igen, tényleg az – válaszolok bambán, miközben próbálom elérzékenyülésem jeleit eltüntetni arcomról. – Tudod, miért pont arany és fehér? – kérdezi még mindig mosolyogva, mellkasa előtt összefonva karjait.
Nemlegesen megrázom a fejem. 
– Mikor a szüleid megvették az első közös karácsonyfájukat egyszerűen nem tudtak közös nevezőre jutni azzal kapcsolatban, hogy milyen színű díszek legyenek rajta. Jason mindenáron kék és fehér díszeket akart, édesanyád viszont makacsul ragaszkodott a piros és arany összeállításhoz. Aztán jött a kompromisszumkötés. Azóta minden évben fehér és arany díszeket teszünk a fára.
Rosa rövid története mosolyt varázsol arcomra, ajkaimat összepréselem, mielőtt szólásra szánnám el magam.
– Anyával otthon is minden évben fehér és arany díszekkel díszítettünk. Semmi pénzért nem volt hajlandó mást választani – mondom mosolyogva, a házvezetőnő felé fordulva. Rosa szólásra nyitja száját, ám a dohányzóasztalon megcsörrenő telefonom belé folytja a szót. Kíváncsian lépek el mellőle. Szemöldökömet ráncolva lépek oda az asztalhoz, ajkaim elválnak, ahogy megpillantom az ismerős számot villogni a képernyőn. Bár a neve nem jelenik meg, már elégszer tárcsáztam a számot ahhoz, hogy tudjam fejből kié. – Igen? – szólok bele, mintha nem tudnám ki hív. Valójában magam sem tudom, hogyan kellene viszonyulnom hozzá, ez az oka annak, hogy így fogadom a hívását. – Nem zavarlak? – szól bele rekedtes hangjával pár másodpercnyi csönd után. Ajkaim kiszáradnak, mikor meghallom a hangját.
Hiányzott.
Annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltam vele, hogy ő van a vonal másik oldalán tényleg meglepődök. Hangja ellenséges, ugyanakkor jó érzéssel tölt el, hogy őt ismerve biztos nyomós oka van annak, hogy felhívott. – Nem – válaszolok végül ugyanolyan rideg hangon, ahogy ő beleszólt a telefonba az előbb. – Igazából én sem tudom, miért hívtalak fel – vallja be, amitől szemöldököm az egekbe szökik. Látom magam előtt, ahogy zavartan tincsei közé túr, arcán azzal a kisfiús, mégis pimasz mosolyával. Nem tudom, mit kellene reagálnom erre a kijelentésére, éppen ezért hallgatok. – Szeretnélek látni – hadarja el végül. Meglepetten nézek körbe, mintha attól kellene félnem, hogy ezt a kijelentését bárki hallhatta rajtam kívül. A torkom elszorul, ajkaimat összepréselve fojtom magamba a szavakat, melyekkel egyértelműen tudatnám vele, hogy én is nagyon örülnék neki, ha láthatnám.
– Ne haragudj, nem tudom mit művelek – szólal meg ismét, mielőtt bármit mondhatnék. Zavartan toporgok egy helyben, kétségbeesetten próbálok szavakat formálni. Tekintetemmel a faliórára pillantok, nemrég múlt fél nyolc. Izgatottan alsó ajkamba harapok. – Találkozzunk tizenegykor az utca végén, a park bejárata előtt – mondom halkan, ügyelve arra, hogy Harryn kívül senki ne halljon. Ahogy mondandóm végére érek kinyomom a telefont, nem várok Harry reakciójára; talán így lesz a legjobb, hiszen ismerve őt valószínűleg előrukkolna egy kifogással, mert ismét rájönne, hogy helytelen, amit csinálunk.

A csípős hideg azonnal megcsapja arcomat, ahogy a lehető legcsendesebben kilépek a bejárati ajtón. A ház már teljes sötétségbe borult, még a vendégszobában sem ég már a villany, ahol Jason orosz barátja Jegor, és a felesége Nastia alszanak. A vacsora alatt volt alkalmam megismerni a kimondottan kedves házaspárt, sőt Jason és Rosa személyiségébe is több betekintést nyerhettem. Bár a vacsora és a beszélgetés igen elhúzódott, végül fél tizenegy előtt nem sokkal mindenki visszavonulót fújt. Mint kiderült Jegor és Nastia két napot maradnak, így nem vette rá őket a szükség arra, hogy az egész éjszakát átvirrasztva beszélgessenek a régi szép időkről, és arról mennyi minden változott az elmúlt évek alatt. Nem egyszer volt a vacsora alatt, hogy meglepődtem Jason egy-egy reakcióján, esetleg egy-egy olyan történeten, amit Jegor mesélt még régebbről. Jason hatalmas mosollyal az arcán reagált barátja nosztalgiázására, és bár arcán mindig észrevehető volt egy kis keserűség, tagadhatatlanul jól érezte magát.
Gondolataim közül kirángat a park bejáratától nem messze parkoló kocsi ajtajának csapódása. A sűrű hóesés ellenére is tisztán kiveszem Harry alakját, lazán az autónak dőlve figyeli, ahogy közeledek felé. Bár próbálok uralkodni magamon, lábaim erőteljes próbálkozásaim ellenére is futásnak erednek, Harry ellöki magát az autótól. Kevesebb, mint fél perc telik el, mielőtt nagy erővel Harry mellkasának csapódok. Először megijedek, hogy a lendülettől esetleg elesik, de ahogy érzem magam köré fonódni erős kezeit ez a minimális félelem is elmúlik.
Hiányzott, és ennek ő is pontosan tudatában van.
Eltelik pár perc, mielőtt ölelésünk végeztével eltávolodunk egymástól, de akkor is épp csak pár centi választ el minket. Eddig az autóban ült, így mikor meleg kezével végigsimít hideg arcomon mindenhol bizsergő érzést hagy maga után. Halvány mosoly terül el arcán, mikor ő is észreveszi a reakciót, amit kiváltott belőlem. – Gyere, menjünk – mondja halkan, miközben fejével az autó irányába biccent. Bólintok, majd hagyom, hogy kezemnél fogva közelebb húzzon az autóhoz. Az ajtót kinyitja előttem, könnyedén huppanok be a kényelmes bőrülésbe. A kellemes meleg azonnal simogatni kezdi arcomat. Sálamat letekerem a nyakam körül, kabátomból kibújok.
Az úton nem szólalunk meg, csupán a rádióból halkan kiszűrődő zene töri meg a közénk beálló csendet. Szótlanságunk ellenére Harry egy pillanatra sem engedi el a kezem, szeme sarkából néha felém pillant. Most egyáltalán nem zavar a szótlanság, hogy nincs köztünk szavakkal kifejezett kontakt. Közel érzem magamhoz Harryt, kezével szorosan fogja az enyémet, és érzem a jelenlétét. Jelen pillanatban ez az egy, ami számít. 

48. Fejezet - A doboz

Into You

HARRY STYLES

két héttel később

     - Mit szeretnél, fiam? - főnököm hangja a szokásosnál meglepően sokkal lágyabb. Zavartan hajamba túrok, bár tudom, hogy zavarom ő nem láthatja a telefonon keresztül. Sóhajtok egyet, hogy érzékelhetőbb legyen az unalom a hangomban.

- Esetleg van valami munka mára, vagy ...bármikor? - kérdem remélve, hogy a válasz igen lesz. Jason egy pár pillanatra nem szól vissza, majd határozottan válaszol.

- Nem, Harry! Az ünnepekre semmi munka. - ekkor elvesztem az utolsó reményt is. - végül is... mégis csak emberek vagyunk.  - úgy mondja, mintha a magunkfajta embereknél ez bármit  is számítana.

     A telefonbeszélgetés megszakítása után csalódottan dőlök hátra a kanapén. Mobilomat magam mellé ejtem. Végig simítok arcomon, majd ujjaimmal végigszántom a hajam. El sem tudom képzelni, hogy mi a fenét fogok csinálni ebben az egy hétben, míg az összes szánalmasan elcsépelt ünnep lejátszódik. Még belegondolni is borzalmas, hogy mi folyik odakint az utcákon, a boltokban. Mintha az egész világ megőrülne egy időre. Hanyatt döntöm a fejem, így pont rálátok a konyhában majdnem csak üresen álló hűtőre. Talán jobb lenne, ha bevásárolnék, mivel az ünnepek alatt szinte biztos, hogy semmi sem lesz nyitva, bár nem értem miért.
     Miután a hűtőt kinyitva megbizonyosodtam róla, hogy tényleg csak egy már régen lejárt joghurt és két vizes palack volt benne, amik már ki tudja mikor kerültek oda, úgy döntöttem ideje kimozdulnom. A szokásosnál melegebb öltözéket felvéve lépem át az ajtó küszöbét. Dzsekim cipzárját egészen mellkasomig felhúzom, nyakamat pedig egy a szekrényben mélyen elrejtett sál védi a hidegtől. Amikor kilépek a főbejáraton rájövök, hogy nagyon jól tettem, hogy vastagon öltöztem, hiszen a hőmérséklet jóval nulla fok alatt van. A hó teljesen elfedte már a járdát, az úttesten pedig latyakos koszos hó nehezíti meg a járművel közlekedők életét. Úgy döntök ezúttal inkább a gyalogos utat választom.
     A pár sarokkal arrébb álló kis bolt előtt az autók szinte alig elférve parkolnak egymás mellett. Szemöldökömet felvonom mikor meghallok egy kisebb veszekedést  a távolban egy parkolóhely miatt. Egy jóleső levegőt véve nyugtázom, hogy sokkal jobban tettem, hogy gyalog jöttem. Semmi kedvem nem lenne beszélgetésbe, illetve vitába keveredni, elég nekem a munkahelyi stressz.
     Mikor végül betérek a boltba hatalmas meglepetés fogad. Az emberek tömegével sorakoznak a kasszánál, nem is beszélve a bolt sorairól. Undorítóan felcicomázott polcok, a plafonról zöld és piros színekben pompázó díszek lógnak. Az emberek szintén ugyanilyen színekbe öltözve, fejükön bohókás mikulás sapkák. Arcomra mérhetetlen undor ül ki. Én semleges fekete kabátommal célirányosan húzok el az örömködő családok mellett, akik boldogan vizsgálgatják, hogy mégis melyik ajándék lenne a legmegfelelőbb. Épp csak leveszek pár dolgot a polcról, amire létfontosságú szükségem lesz, majd rohanva megyek a kasszához.
     Már percek óta csak állok a sorban, ami szinte sehova nem halad. Az előttem álló család mellett elnézve látom, hogy a pénztárnál egy fiatal lány ücsörög és hatalmas vigyorral beszélget egy férfivel, aki szépen lassan pakolja bele holmijait a táskájába. Nem haladhatnánk?! De mintha mindez csak nekem tűnne fel, a körülöttem lévő mosolyogva trécselnek, a szavak csak úgy fröcsögnek a szájukból. Erről az jut eszembe, amikor valakit vallatok.
     Sikeresen végre én kerülök sorra. Hátsó zsebemből előhúzom tárcámat, majd az előttem ülő lányra nézek aki épp akkor húzza le az utolsó tételt.
- Esetleg lesz még valami? - ajkaim elválnak, mikor jobban megvizsgálom őt. Ragyogó arccal mellett, nem az az egyetlen feltűnő dolog rajta. Két hatalmas manó fület vett fel magára, így a lehető legidiótább kinézete legyen.
- Egy Jack Daniels-t! - mondom sóhajtva. Nem bírom ezt a világot. A lány ügyetlen feláll helyéről és a mögötte lévő hatalmas ital szekrénybe nyúl. Kissé ügyetlenkedve leveszi onnan a kért üveget, majd azt is lehúzza. Az összeget a pultra dobom és sietve egy zacskóba dobom a dolgokat amiket az imént vettem.
- Köszönjük a vásárlást! - szól még utánam a lány - És Boldog Karácsonyt! - szemeim megforgatom és ahogy eltávozom a pulttól a zacskóval és az italommal a kezemben nehézkesen ügyetlenkedve, de kibontom üdítőmet és nagyot kortyolok belőle.
   


    Hál' istennek, mikor beérek az épületünkbe, mintha megszűnne a karácsony, és az összes ezzel járó undorító szokás. A lépcsőház teljesen üres és kihalt. Szürke falak. Pont ugyanolyan szürke, mint a benne lakók élete.
     Pillanatok alatt felérek szintemre, hisz már nem ellenfél ez a táv, viszont arra nem számítok ami odafent vár. A folyosón elindulva meglátom, hogy egy kis dobozka pihen az ajtóm előtt ok nélkül. Szemöldökömet összehúzva közelítem meg a tárgyat, majd pontosan előtte megállok. Körülnézek a folyosón, talán rossz helyen raktál le, ennek ellenére lelkesen veszem fel a helyéről. Betámolyogva az ajtón a zacskót és az italomat, amit hazafelé kortyolgattam az előszobában lévő kis szekrényre rakom, a dobozt pedig izgatottan a nappali asztalára helyezem. A konyhába rohanok, onnan pedig egy szikével térek vissza. Lehuppanok a kanapéra, majd alaposabban megvizsgálom a doboz címzettjét. Tényleg nekem akarták címezni. ujjaimat halványan végigsimítom a fedelén, közben elgondolkozom, hogy mégis kitől jöhetett, hisz a címző nincs feltüntetve. Vállat vonva kapom elő a szikét és felvágom a tetejét. Rengeteg felesleges és összegyűrt újságpapír. Ez minden? Ez valami játék? Egyik szemöldökömet felvonom, jobb kezemmel túrni kezdek a dobozban, míg mutató ujjam meg nem akad valami keményben. Óvatosan nyúlok a tárgy alá, amit aztán ki is emelek. Amilyen lendülettel vettem ki, olyan lendülettel vissza is ejtem azt, mikor meglátom mi is az. Felkelek a kanapéról, idegesen a hajamba túrva sétálok el az ablakig majd vissza. Hatalmas levegőket kell vegyek, hogy észnél tudjak maradni. Ajkamba harapok. Harry, nyugodj le! Ismét leülök a doboz elé és óvatosan kihalászom az újságpapírok közül a képet. Gyönyörű fekete mintás keretbe foglalva két ismerős arc pislog rám. Az egyik roppant fiatalos és kedves mosollyal hízeleg a kamerának, barna hullámos haja a másik vállára omlik, ahogy hátulról átöleli az öregebbiket, aki sokkal visszafogottabban, de teljesen szívből varázsol kanyart szájára. A ráncok kissé szomorkássá teszik arcát, de ahogy megérinti védelmezően a mögötte álló húgom karját, mindent elárul. Édesanyám haja őszes kontyba fogva, de még így is jóval sötétebb haja, mint az kortársainál megszokott. Egyszerűen eláll a lélegzetem őket bámulva.
     A képet egyik kezemből a másikba helyezve hirtelen egy apró papírocska esik a földre. Meglepetten nyúlok utána, csak miután megfogom, akkor tűnik fel, hogy egy összehajtogatott levél lehet. A fényképet az asztalra helyezem, a levelet pedig precízen kihajtogatva veszem szemügyre.

     Drága Harry!  Lám, lassan már három éve lesz, hogy miután Chris-t elítélték, te is eltűntél az életünkből. Jól tudjuk, hogy mindezt csak a pénz miatt csináltad, és mi minden egyes alkalommal mikor pénzt küldtél reménykedtünk, hogy ezúttal te magad adod át nekünk. Sőt, Harry! A pénz egyáltalán nem számít. Nagyon szeretnénk, ha végre hazajönnél. Anya is és én is. Elképesztő módon hiányzol öcskös. Kérlek, amint tudsz, látogass meg minket, És Boldog Karácsonyt! Szeretettel drága húgod: Alice

     A papír oldalait gyűrögetve idegesen szorítom össze fogaimat. Torkomban hatalmas gombóc rekedt. Szemeimet lehunyom, és méreggel telítve összegyűröm a papírt amit a többi újságpapír közé dobok. Felpattanok a helyemről és zavarodottan kezdek el járkálni a szobában. Hogy mondhatja, hogy menjek haza? Csak azért jöttem el, hogy Anyának és neki biztonságot nyújtsak. Nem nézhettem tétlenül, ahogy Anya tönkremegy. Nem maradhattam otthon. Talán így nem volt jó életük? Nem volt elég az a pénz, amit mindig küldtem? És mért pont most? Hirtelen rengeteg emlék ugrik be, ahogy a szomszédtól kölcsönkapott fűtőtesttel melegítjük fel a legkisebb szobánkat, ott pedig a húgommal betakarózva az Anya által készített íztelen teát iszogatjuk, ami szinte leégette a torkunkat. A karácsony hangulata mindössze csak abban jelenik meg, hogy az utca másik felén lévő fenyőfa sor illata beszivárgott a rosszul szigetelt ablakaink miatt.
     Beszélnem kell velük. Előkapom kabátzsebemből a telefonom, mivel még annyi időm sem volt, hogy levetkőzzek. Megnyitom a névlistát, ahol majdnem csak első helyen szerepel Alice neve.  Hüvelykujjam elidőzik neve felett. Beszélnem kell valakivel. Hirtelen ujjam felpörgeti a listát. Csak a magány beszél belőlem, de ahogy meglátom a nevét, arra gondolok, hogy most vele kell beszélnem. Vele elterelhetem a gondolataimat. Hüvelykujjam azonnal rábök Juliett nevére, ami már tárcsáz is.

47. Fejezet - Deja Vu

Juliett Wahlberg

She Will Be Loved

Harry hatalmas szemekkel néz le nála jóval alacsonyabb termetemre, miközben valószínűleg majd megöli a kíváncsiság, hogy tudja; miért vagyok itt. Kezeimet idegesen fonom össze mellkasom előtt, próbálom összeszedni a gondolataimat. 

– Kérsz egy teát? Rendesen átfagyhattál – töri meg a köztünk beállt csendet az eddig a falnak lazán nekidőlő fiú. Bátortalanul bólintok, kissé még örülök is, hogy ezzel is húzhatom az időt. Követem Harryt végig az előszobai folyosón, át a nappalin, egészen a konyháig. Egy könnyed mozdulattal kapcsolja fel a villanyt, ami megvilágítja a kakaó színűre festett falakat. Szótlanul figyelem a pultnál ténykedő fiú mozdulatait, végig azon kattogok, hogy mégis hogyan kellene belekezdenem abba, amiért idejöttem. Halványan mosolygok rá Harryre, mikor pár perc elteltével elém teszi a még gőzőlgő teát, majd intve, hogy kövessem sétál vissza a nappaliba. Majdnem vele szemben foglalok helyet, a kanapé puha anyaga besüpped, ahogy óvatosan leülök. Tudom, hogy tovább már nem húzhatom az időt, így bögrémet a dohányzóasztalra téve nézek rá Harryre. 

– Napok óta nem hallok rólad – jegyzem meg halkan, mire a fotelben ülő fiú ökölbe szorított kezén kezdi simogatni az ujjperceket. 

– Sok volt a munkánk, nem volt időm mással foglalkozni – válaszol anélkül, hogy rám nézne. Továbbra is ökölbe szorított kezét bámulja, egy pillanatnyi figyelmet se szentel nekem. 

– Harry, nézd.. 

– Miért jöttél ide Juliett? Biztos vagyok benne, hogy Jason nem csak nekem mondta el, hogy nem szeretné, ha nekünk bármi közünk lenne egymáshoz – szakít félbe Harry, ezúttal egyenesen szemembe nézve. Nagyokat pislogok, meglep hirtelen haragja. Állkapcsa megfeszül, miközben szótlanül ülünk egymással szemben. 

– Eddig is tudtuk, hogy nem helyesli – válaszolok értetlenül. Valójában pont ez az, ami miatt idejöttem. Teljesen biztos voltam benne, hogy Jason nem csak nekem tartotta meg a kiselőadást arról, hogy köztem és Harry közt mi a megengedett, – pontosabban, mi a nem megengedett. Ugyanakkor bíztam benne, hogy ahogy engem sem, úgy Harryt sem tántorította el ennyi attól, hogy velem legyen. 

– Ezért felesleges volt idejönnöd, Juliett – reagál Harry nemtörődöm stílusban, ami ismételten elbizonytalanít. 

– Nem hiszem el, hogy te képes vagy csak úgy félvállról venni ezt az egészet – mondom bambán a fiút bámulva, aki csak mered maga elé. 

– Jobb lenne, ha elmennél – Harry rekedt hangjától végigfut rajtam a libabőr, nagyokat pislogva szabok gátat a szememben összegyűlt könnyeknek. Nem néz rám, egy pillanatra se szakítja el pillantását a parkettáról. Habozva állok fel a kanapéről, lábaim remegve indulnak el a bejáratiajtó irányába. Hallom magam mögött Harry lépteit, közvetlen mögöttem halad. 

– Jelentett neked bármit is ez az egész, ami volt köztünk? – fordulok vissza már az ajtóból, egyenesen a fölém magasodó fiú szemébe nézek. Érzelemmentes arccal néz le rám, zöld szemei cikáznak arcomon. 

– Nem – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire ajkaim elválnak. Nem vár a reakciómra, a lépcsőház teljesen elsötétedik, ahogy Harry becsukva az ajtót elveszi azt a minimális fényforrást is, ami eddig félhomályban tartotta a hideg lépcsőházat. Zaklatottan rohanok le a lépcsőn, a hatalmas lépcsőházajtón kilépve mélyet szippantok a friss levegőből. Hullámosan vállamra omló tincseimben hamar gyűlni kezdenek a fehér hópelyhek, kezeimet kabátom zsebébe mélyesztve indulok el hazafelé. 

Nagyjából már egy órája annak, hogy egy melegebb takaróval helyet foglaltam a verandán elhelyezett székek egyikén. Csak nézem a hóesést, ahogy hatalmas pelyhekben hullik le, s fed be mindent fehérre. Nem próbálok tenni az engem emésztő gondolatok ellen, ez most furcsamód jóleső érzéssel tölt el. 

Igazuk volt. Rosanak, Jasonnek. Hallgatnom kellett volna rájuk, mikor azt mondták a Harryhez hasonló embereknek nincsenek érzéseik, számukra senki nem fontos. Naív gondolat volt azt hinni, hogy majd pont én leszek az, aki változtat ezen a tévhiten. Nem volt tévhit. A múlt éjjel Harrynel tett látogatásom tökéletes alkalom volt arra, hogy ismét tanulhassak valamit a saját hibáimból, ugyanakkor ezúttal kissé drága volt a tanulópénz. 

– Nem fagytál még meg? – Rosa halványan rám mosolyog, mikor kérdését hallva felé fordulok. Akármennyire szeretném, ezúttal egy gyatra műmosolyora sem futtya, válasz nélkül fordulok ismét a kert felé.  – Nem szeretnéd elmondani, hogy mi bánt? – kérdezi, miközben leül a mellettem pihenő székre. Nemlegesen bólintok. Érzem magamon a házvezetőnő tekintetét, már várom, hogy mikor nyitja szólásra a száját. Ez azonban nem következik be, mindkettőnk figyelmét leköti a ház előtt épp leparkoló fehér autó, ami bár ismerős, nem tudnám megmondani, kié. Szemeim elkerekednek, mikor az autóból egy számomra jól ismert nő száll ki. Válláig érő szőke haj tökéletesen áll, mint mindig. Öltözéke elegáns, olyan mintha egy napot nem öregedett volna azóta, hogy utoljára láttam; ami bár nem volt régen, épp elég idő telt el ahhoz, hogy kellőképpen hiányozzon. 

– Nagyi – szólok oda neki, mire felém pillant. Arcára kedves mosoly húzódik, rögtön a kapu felé indul. Nem várom meg, míg felér a verandára, már az út felénél elé rohanva borulok a nyakába. Jó újra érezni az illatát, ami mióta az eszemet tudom, mindig ugyanolyan kellemes és finom, – pont, mint anyáé volt. Szorosan ölelem, percekbe telik, mire egyáltalán felfogom, hogy tényleg itt van. – Mit keresel itt? – kérdezem tőle kíváncsian, mikor végül elválunk egymástól. Hátamat simogatva indulunk el a veranda felé, amin Rosa vár minket, szintén mosollyal az arcán. 

– El kellett intéznem pár dolgot a nagyapádnak, úgyhogy gondoltam beköszönök – válaszol még mindig kedvesen mosolyogva. Válasza enyhén fogalmazva is meglep, soha nem gondoltam volna, hogy akár köszönőviszonyban lennének Jasonnel. 

– Jó újra látni, Emma – mosolyog Rosa, miközben nagymamám odalépve hozzá két puszit ad neki. 

– Téged is, Rosa. Meglep, hogy még mindig bírod Jason mellett – jegyzi meg a nagyi, mire mindketten halkan felnevetnek. 

– Főzzek egy kávét? – Rosa a bejárati ajtó felé mutat, ezzel jelezve, hogy akár be is mehetenénk a hidegről. 

– Az jól esne, köszönöm – bólint a nagyi, és már indul is befelé, engem is magával húzva. – Gyere drágám, beszélgessünk – mondja, miiközben hátamat simogatja. 

– Mesélj, hogy érzed itt magad? – kérdezi a nagyi, miközben kávésbögréjét kezében szorongatva ül le mellém a kanapéra. Rosa a fotelben foglal helyet,  valószínűleg ő is kíváncsi arra, hogy erre a kérdésre milyen választ fogok adni. 

– Jól, minden rendben van – válaszolok egy mosoly kíséretében, ami bár nem a legmeggyőzőbb, a semminél több. Se a nagyitól, se Rosatól nem érkezik reakció, amit az igazat megvallva nem bánok. 

– Arra gondoltam, hogy az ünnepek alatt meglátogathatnál minket. A nagyapád is örülne neki, ráadásul sok rokon ott lesz, akikkel rég találkoztál – szólal meg a nagyi, pár másodperccel később. 

– Szerintem ez egy nagyszerű ötlet. Jason is biztos helyeselni fogja – mondja Rosa, majd óvatosan kortyol bögréje tartalmából. Bambán bólintok, magamban rögtön azon kezdek gondolkodni, vajon lesz-e bennem annyi erő, hogy mosolyogva üljem végig az ünnepi vacsorát és kedvesen viselkedjek a többi jelenlévővel. Ez lesz az első karácsony Anya nélkül. Az ünnepeket mindig együtt töltöttük. Többnyire a nagyiéknál vacsoráztunk, utána pedig ketten néztük a már milliószor levetített karácsonyi filmeket, amiket mindketten nagyon szerettünk; attól függetlenül, hogy már betéve tudtuk a forgatókönyvet. 

A bejárati ajtó csapódása rángat ki gondolataim közül, valószínűleg mindenki tudja, hogy ki érkezett. 

– Sziasztok – lép be Jason a nappaliba, egy erőtlen köszönést megejtve. Szemei azonban hamar kikerekednek, nyilvánvalóan őt is meglepte a váratlan vendég a nappaliban. – Emma – mondja nagymamám nevét halkan, szemöldökét ráncolva. A nagyi felkelve mellőlem indul el Jason felé, feszülten figyelem, hogyan fognak viszonyulni egymáshoz. Két puszival és egy öleléssel üdvözlik egymást, ami ismét eszembe juttatja azt, hogy milyen ügyesen hallgattak eddig arról, hogy milyen a kapcsolatuk. A nagyi kimérten méri fel Jasont tetőtől–talpig, már mindannyian várjuk, hogy mit állapít meg róla a láttotak alapján, hiszen mind ismerjük a nagyit; tudjuk, hogy semmi fölött nem siklik el megjegyzés nélkül. 

– Úgy látszik tényleg van olyan, akin nem fognak az évek – jelenti ki a nagyi halvány mosollyal arcán. – Hogy vagy Jason? 

– Lassan kezdek újra helyrerázódni – válaszol Jason, miközben újra megfeszítve állkapcsát kerüli ki a nagyit. A nagyi nem tűnik meglepettnek, valószínűleg sejtette, hogy kérdésével ilyen reakciót fog kiváltani. Nem nehéz kitalálni, hogy a nagyi az Anyával történtekre gondol, azt azonban nem tudhattam, hogy ez Jasonból milyen reakciót fog kiváltani. 

– Nagyon örülök, hogy láttalak drágám. Jó látni, hogy kezdesz te is a régi lenni – mondja a nagyi arcomat végigsimítva, már az autó előtt állva. Az utca már teljesen sötét, csupán az utcai lámpák és a verandán lévő lámpa fénye világít meg minket. 

– Soha nem leszek olyan, mint régen – jelentem ki határozottan, végig a nagyi szemébe nézve. Pár másodpercig csak néz rám, végül némán bólint; tudja, hogy igazam van. 

– Rosa mesélt nekem valamit, amitől olyan deja vu érzésem lett – szólal meg ismét, miközben kinyitva az autót táskáját az anyósülésre teszi. Kérdőn nézek a nagyira, azt hiszem arcomról is leolvasható, hogy nem igazán értem miről beszél. – Egy fiúról – teszi hozzá halvány mosollyal az arcán. Ajkaim elválnak. Szólni szeretnék, de nem tudom mit mondhatnék. 

– Nincs semmilyen fiú – mondom végül, mikor rájövök az lesz a legjobb válasz. Így talán rövidre tudjuk zárni. 

– Persze, mert apád eltiltott tőle – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mire döbbenten nézek rá. A nagyi mosolya kiszélesedik arcomat látva, ismét szólásra nyitja száját. – Akármilyen meglepő; apádnak kevés olyan dolga van, amit nem oszt meg Rosaval. Azokat is okkal nem osztja meg vele, de ezt gondolom nem kell részleteznem. 

Nemlegesen megrázom a fejem, pontosan tudom, hogy mire gondol. Az azonban meglep, amit mond. Gondolhattam volna, hogy az elmúlt évek alatt Rosa és Jason között szoros kapcsolat alakult ki, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen szinten megbeszélik egymással a dolgokat. Főleg a Harryvel kapcsolatos dolgokat; habár abban biztos, hogy határozottan egyezik a véleményük. 

– Ez már nem azon múlt, hogy Jason eltiltott–e tőle, vagy nem – mondom a betont bámulva. Érzem magamon a nagyi tekintetét, és az igazat megvallva tűkön ülve várom, hogy mondjon valami bíztatót. Valamit, ami segít átvészelni. 

– Hidd el, drágám. Pontosan tudom, hogy apád milyen nehéz helyzetben van most. Ő ismeri azt a fiút, te viszont nem. Ennek ellenére ragaszkodsz hozzá, és vonzz mindaz, ami körülveszi őt. Ezúttal is kiderült valami, amiben ugyanolyan vagy, mint édesanyád. 

– Csak az a különbség, hogy apa nem csak játszott anyával – mondom kínos mosollyal az arcomon, miközben mély levegőt véve fogom fel, hogy apát mondtam. 

– Ha csak játszana, akkor azt nem a főnöke lányával tenné. Ennyire bátor ő sem lehet – mosolyog rám sejtelmesen nagymamám, miközben pár tincset a fülem mögé tűr. 

46. Fejezet - Benned mindig bízok

HARRY STYLES

Who you are

     Fáradtan nyitom ki szemeim. Nyögök egyet, miközben másik oldalamra fordulok, szerencsémre a sötét függönyöknek hála a Nap nem vakítja el látásom, így még megpróbálhatok egy picit visszaaludni. Mélyen a párnámba kapaszkodok és nagyot sóhajtva próbálnék álomba merülni, de valami nem hagy. Ugyanez történt az éjjel is. Egyszerűen nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam, agyaltam a dolgokon. Ezúttal is ugyanaz a téma kerít hatalmába. Vajon Jason tudja a dolgokat?Valamely szinten úgy gondolom mindez az én hibám, hisz nekem nem szabadott volna áthívnom ide azt a lányt. Nem is tudom mit képzeltem. Teljesen elgyengültem azután az eset után, ami a gyárban történt. A legfurcsább dolog, hogy még csak eszembe sem jutott felhívni Jasont, hogy esetleg tőle kérjek segítséget.
     Gondolataimból azonban egy vékony csipogó hang kelt ki, telefonom az éjjeli szekrényen zizegve próbálja tudatni velem, hogy már fél kilenc. Felvont szemöldökkel nyomom ki a készülék képernyőjén villogó ébresztőt. Fura, mindig be van állítva, hogy fél kilenckor ébresszen, mert nem szeretek túl későn kelni, viszont általában már éber állapotomban szoktam kikapcsolni a jelzést, mivel ilyenkor már Jason rég felhív és kiadja a legújabb munkát. Elterülve az ágyamon gondolkozok, hogy vajon eddig miért nem hívott, de végül úgy döntök nem foglalkozom vele.
     Nagy levegőt véve ülök fel az ágyban, karjaimmal megtámasztom magam. A szoba közepén egy erősen világító fény csík kúszik végig, az az egyetlen pont ahol a két függöny nem éri egymást. Kikelek az ágyból és az ablakhoz sétálok. Ketté húzom a függönyöket, hunyorognom kell a kinti világosság miatt. A Nap egyenesen a szemembe néz, így én inkább hátat fordítva neki a fürdőszoba felé indulok. Lépteim könnyedek, ahogy végig suhanok a meleg parkettán, majd befordulok a sarkon. A fürdőszobában épp csak egy kis halvány fény jut be, hiszen csak egyetlen apró ablaka van a helységnek. A csapnak nyomom csípőmet és mélyen a tükörbe nézek. Karikás szemek pislognak vissza rám, amit azonnal vízzel próbálok felfrissíteni. Arcélemen több vízcsepp versenyt fut, míg az összes a csapban landol. Megtörlöm az arcom a mosógépre dobott törölközővel, majd inkább otthagyom hasonmásomat a fürdőszobában. Mikor kilépek onnan, újra a hálószobába sétálok a telefonomat keresve, hisz Jason már biztos keresett azóta. De végül csalódottan nyomom ki a képernyőt, mikor kiderül, hogy pont az ellenkezője történt.
     Megkavarom az újonnan főzött forró kávémat, majd belekortyolok egyet. Kicsit felszisszenek, mikor az csaknem leégeti a torkom. Tanulságként inkább hagyom hűlni, így a pultra rakom, én magam pedig a nappaliba megyek, hogy múlassam az időt a tévé kapcsolgatásával. Már sokadjára lapozom végig a csatornákat, mikor végre megcsörren a mobilom.

2 nappal később

     - Jól van kölyök. - nevet Jason miközben kezei közt forgatja az általam megszerzett pénzt. Én öklömet sajnálva simogatom azt, hisz nem gyenge munkával kellett kicsikarnom az áldozatomból ezt a vagyont, hisz beletelt két napba is. Áldozatom nem adta túl könnyen magát, ráadásul információk hiányában magamnak kellett felkeresnem az illetőt. Gyakran csodálkozom, hogy vajon mennyi embernek adhatott Jason ugyanígy kölcsönt, amit nekem kamatostól kell visszaszereznem. - Büszke vagyok rád. - némi jól eső érzés fut végig rajtam, mindig így érzek amikor elismeri a munkámat. A pénz egy részét az asztalomra helyezi, majd megveregeti a vállam. - Benned mindig bízhatok. - oldalra húzom a szám. Ez vajon tényleg igaz?
     Főnököm felkel a fotelemből és farzsebéből előhúzza slusszkulcsát. Én is felpattanok és egészen az ajtóig kísérem őt. Az ajtót kinyitva a folyosó szinte korom sötét már.
- Oh még valami kölyök! - fordul még vissza Jason még mielőtt elindulna. Hatalmas szemekkel bámulok rá, félek, hogy pont azt akarja mondani amivel kapcsolatban nem akarok beszélni. - Juliett, - pont beletalált - nem szeretném, hogy közötök legyen egymáshoz. - hangja nyugodt marad, arca ugyanolyan boldog mint eddig volt - de azt hiszem ezt te jobban megérted, mint ő.
- Persze főnök. De nem az én hibám, hogy mindig rám akaszkodik. - húzom oldalra a számat.
- Tudom, tudom. - sóhajt egyet, kezét homlokára emeli, így úgy néz ki, mint valami panaszkodó nő - Tiszta anyja a lány, mindig a bajt keresi. - biccentek egyet mosolyogva, úgy teszek, mintha magam előtt látnám Juliett édesanyját, bár Jason nem sokat mesélt róla.
     Még egyszer összebiccentünk, majd Jason eltűnik a komor sötétségben, már csak cipőjének csattogását hallom a lépcsőházban. Becsukom magam mögött az ajtót, neki támaszkodom és letörlöm a homlokom. Igazán elfáradtam. Ez az ügy ezúttal hosszabbra sikeredett, mint terveztem. Sóhajtok egyet és lassú léptekkel sétálok a nappaliig, ahol a fotelbe dőlve hunyom le szemeim, hogy pihenhessek kicsit. Még mielőtt elaludnék újra és újra eszembe jut ez a dolog Juliettel. Mióta itt járt még csak nem is hallottam róla. Nem keresett telefonon, én pedig végképp nem fogom. Talán jobb is ez így, nem hiányzik az a sok probléma az életembe.
     Mikor következőre kinyitom a szemem, a digitális óra, ami a tévé alatti polcon pihen már jócskán többet mutat, mint kellene. Már bőven elmúlt éjfél, ideje az ágyamba helyeznem magam. Zombiként kelek fel a fotelből és csoszogva megyek át a hálószobába. Fekete pólómat leráncigálom magamról, majd a földre dobom. Szinte csukott szemmel találok el az ágy lábáig, onnan már csak rádőlök a puha szivacsra. Kezeimmel a párnámat keresem, amit magam alá húzok és erősen belekapaszkodok. Erőm már annyira nem futja, hogy a nadrágomat levegyem, nem történhet baj, ha ezúttal abban alszom el.
     Már épp elnyomna az álom, mikor hirtelen csengő szó zavarja meg romantikus kapcsolatomat az ággyal. Szidom az eget és azt, aki még mindig a bejárati ajtóm előtt áll. Mivel úgy tűnik, hogy nem adja fel - mivel a csengő még mindig cseng -, így vállalom, hogy felkelek és megverem azt aki keres. Elindulok, de az az idegesítő dallam még mindig nem múlik.
- Megyek már! - üvöltök és hangosan ütöm talpam a padlóhoz, hogy a kinti személy is megtudja, hogy már úton vagyok. Az ajtót hirtelen rántom ki a helyéből, a düh erőt ad még akkor is, ha a fáradtságtól már összeesnék, de végül, mikor meglátom ki áll az ajtó másik oldalán szemeimet hatalmasra nyitom.
- Szia. - suttog, pedig senki nincs a folyosón. Egy tincset a füle mögé tűr és egy apró mosolyt varázsol az arcára. Talán maga sem tudja mit keres itt.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezek vissza gorombán, majd kikukkantok a folyosóra, ahol még mindig korom sötét van, és egy lelket nem látni.
- Beszélni szerettem volna veled. - Juliett egyenesen a szemembe néz, ami annyira szíven üt, mintha hasba vágtak volna. Egy picit hátrébb lépek, hogy ezzel beinvesztáljam. A lány biccent egyet, majd lehajtott fejjel jön beljebb, ám úgy tűnik mégsem hagytam elég helyet, hisz válla surolja a mellkasomat, amitől én is és ő is megborzongunk. Pislog párat zavartan, de nem áll meg csak megy tovább a nappaliba. Ledermedve próbálom felfogni, hogy mégis mit kereshet itt. Becsukom a bejárati ajtót és egy pillanatnyi várakozás után és is követem a lányt. Csend honol a szobában és ő a teljes sötétségben próbál meg sem mozdulni míg oda nem érek. Kuncogok egyet tétovaságán, majd felkapcsolom a villanyt ami élesen belesüt mindkettőnk szemébe. Egyből magabiztosabbá válik, de akkor sem mozdul meg. Kezemet óvatosan a vállára helyezem, mire ő rám emeli ijedten a tekintetét.
- Tehát, miről szerettél volna beszélni?

45. Fejezet - Soha nem akartam, hogy így láss

JULIETT WAHLBERG

Beautiful Pain

Szemeim kipattannak, mikor az éjszaka csöndjének és a tévé halk zajának egyvelegébe telefonom hangos csörgése is becsatlakozik. Kíváncsian, ugyanakkor kedvetlenül nyúlok az éjjeliszekrényen pihenő készülékért, a párnára visszafekve emelem fel a telefont, hogy megnézhessem ki hív. A név láttán ajkaim elválnak, szinte azonnal fogadom a hívást.
- Szia - szólok be álmos hangon, miközben próbálok a lehető leghalkabb lenni. Nem tudom pontosan mennyi lehet az idő, de a kint uralkodó sötétből kiindulva valahol az éjszaka közepe fele járhatunk.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek.
Harry rekedt hangja fáradtan, - nyúzottan cseng. Szemöldökömet ráncolva reagálok, hallom, hogy valami nincs rendben.
- Történt valami? - teszem fel az engem nyugtalanná tévő kérdést, ami már azóta lappang bennem, hogy megláttam a nevét a telefon kijelzőjén. Feltornázom magam az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve helyezkedek el. Türelmetlenül várom a választ, a vonal másik végéről csak halk szuszogást hallani.
- Tudsz nekem segíteni? - kérdezi Harry, figyelmen kívül hagyva imént feltett kérdésemet.
- Persze - válaszolok mindenféle hezitálás nélkül. Bár elképzelésem nincs milyen jellegű segítségre van szüksége, valószínűleg nem hívott volna fel, ha nem lenne benne biztos, hogy tudok neki segíteni.
- Két perc és ott vagyok érted - mondja, és már bontja is a vonalat. Nagyokat pislogva ejtem ölembe a telefont, de pontosan tudom, hogy nincs sok időm ezen gondolkodni. Az ágy kellemes melegét elhagyva pattanok fel, azonnal a szekrényhez rohanok ahonnan gyorsan előkapok egy pulóvert. A telefonomat és a lakáskulcsomat magamhoz véve indulok el lefelé, szívem vadul dobog a mellkasomba, miközben elhagyom a szobámat. Ajkaimat összepréselve csukom be az ajtót, tudom, hogy Jason bármelyik pillanatban rajtakaphat. A lépcsőről lelépve kissé fellélegzem. Rosa talán megértőbb lesz velem kapcsolatban, noha róla se mondható el, hogy Harryt kimondottan kedvelné. Ahogy haladok a bejárati ajtó felé kezdek megnyugodni, már hallom Harry autójának motorhangját.
Nem közvetlenül a ház előtt állt meg, így azt a pár métert kocogva teszem meg, amíg végül be nem szállok mellé az anyósülésre. Kérdőn nézek rá, ő azonban egy szót se szól. Azonnal a gázra lép, kezei megfeszülnek, ahogy nyugtalanul markolja a kormányt.
- Mi történt? - kérdezem kissé félve a választól, vagy attól, hogy nem veszi majd jó néven a kíváncsiságomat. Nem érkezik válasz, csak az útra figyel. Rajtunk kívül senki nem mászkál már idekint, így Harry nem törődve a szabályokkal hajt át egy piros lámpán. Szemöldökömet ráncolom, értetlenül állok a viselkedése előtt, ugyanakkor jobbnak látom nem feszegetni a dolgok miértjét.
Az út további része csöndben telik, nem szólunk egymáshoz. Ölembe ejtett kezeimet bámulom, néha kinézve az ablakon vizsgálom a várost, ami most olyan, mintha halott lenne. Nem megyünk sokat, talán tíz percet. Harry egy hatalmas tömbház mellett kialakított parkolóban áll meg, minden mozdulatát figyelem. Nem néz rám, még csak a szeme sarkából sem. A hóesés ellenére a rajta lévő rövid ujjún kívül nem vesz fel mást, így száll ki az autóból. Követve példáját én is kiszállok, úgy zárja be az autót, hogy már legalább három méterre sétál tőlem. Kocognom kell, hogy utolérjem, épp mikor beütve a kódot belöki a lépcsőház ajtaját.
- Harry, állj meg - mondom hangomat felemelve, már a lépcsőházban. Magamon is meglepődök, ezelőtt abszolút nem éreztem magam dühösnek, sokkal inkább aggódtam. Harry nekem háttal áll, kezeit ökölbe szorítja, de legalább megáll, ahogy kértem. - Mondd el, hogy mi folyik itt - szólalok meg ismét, most már sokkal inkább kérlelő hangon. A nekem háttal álló fiú nem szólal meg, lassan fordul meg, hogy szemben lehessünk egymással. Közelebb lépek hozzá, ajkaim elválnak, ahogy kezemmel óvatosan megfogom arcát. Szemöldökénél már lefolyt a vér, alsó ajka fel van repedve, a vér már megalvadt. Arca többi részét több apró sérülés fedi, azok nem tűnnek olyan súlyosnak, mint ez a kettő. Egyik kezét felemelve simogatja meg arcomat, pár tincset fülem mögé tűr, hogy jobban hozzáférjen arcomhoz. Hatalmas szemekkel nézek a fölém magasodó fiúra, kezemmel azonnal az övét kezdem keresni, de amikor összekulcsolnám ujjainkat felszisszen.
- Menjünk fel, jó? - szólal meg halkan, még mindig arcomat simogatva. Némán bólintok, tekintetem sérülésein legeltetem. Ahogy elindulunk fölfelé kezét átdobva vállamon húz közelebb magához.

- Ez egy kicsit csípni fog - mondom egyenesen szemébe nézve, miközben előtte guggolva a földön kezeim közt tartom sérült kezét. Rezzenéstelen arccal bólint, jelezve ezzel, hogy csináljam. A fertőtlenítőt kezére öntöm, arca kissé eltorzul. Apró kezemmel erősebben tartom az ő hatalmas tenyerét, miközben a fásliért nyúlva bekötözöm azt. Próbálok a lehető legóvatosabban hozzáérni, annak ellenére, hogy tudom; nem fogja kimutatni ha fáj neki. Amikor az arcán lévő sebeket tisztítottam is néma maradt, egy rossz szava nem volt.
- Kész - állapítom meg halkan, miközben ujjaimat tördelem. Még mindig nem tudom mi történt pontosan, és nagyon úgy tűnik, hogy Harry nem is szeretne beavatni. Nem szól semmit, csak az ágyáról felállva ül le velem szemben a földre, a lehető legközelebb hozzám. Fejemet lehajtva ülök előtte, elszomorít ha rá kell néznem összezúzott arcára. - Ezt magadnak is megtudtad volna csinálni - szólalok meg elhaló hangon, anélkül, hogy ránéznék. - Miért kellettem én? Hogy lássam, mit műveltek veled?
Nagyokat pislogok a velem szemben ülő fiúra, próbálom figyelmen kívül hagyni sérüléseit.
- Soha nem akartam, hogy így láss - szólal meg pár másodpercnyi hallgatás nélkül, még közelebb jőve hozzám. Két kezébe véve arcomat éri el, hogy ismét rá nézzek, szemeim cikáznak a nemrég lekezelt sérülésein - De szükségem van rád.
Ajkaim elválnak, ahogy Harry egyenesen a szemembe nézve intézi felém a szavakat. Hatalmas zöld szemei arcomon pihennek, hüvelykujjával arcomat simogatja.
- Nem akarom tudni, hogy ki tette és miért. Nekem elég, hogy tudom; ő valószínűleg rosszabb állapotban van, mint te - mondom halvány mosollyal az arcomon, amivel Harry arcára is féloldalas mosolyt varázsolok. - Vigyázz magadra, kérlek - teszem hozzá ezt már komoly hangnemben, egyenesen a velem szemben ülő szemébe nézve. Határozottan bólint, miközben közelebb húzva magához von szoros ölelésébe. Nem ellenkezek, fejemet mellkasára döntve ölelem át én is.
- Az ágyon kényelmesebb lenne ám - szólal meg Harry pár másodperccel később, pont mielőtt szemeim lecsukódnának. Hallom a hangján, hogy mosolyog. Szemeimet továbbra is csukva tartom, ha tehetném egész éjszaka így maradnék, ilyen közel Harryhez. Az álmosság azonnal kimegy a szememből, mikor a csengő éles hangja felrázza mindkettőnket. Elhúzódok Harrytől, értetlen arca nem nyugtat meg.
- Maradj itt - jelenti ki határozottan, miközben szemöldökét ráncolva hagyja el a szobát. Lábujjhegyen megyek végig a járólappal kirakott folyosón. Az egyik fal mögé húzódva figyelem a nekem háttal álló Harryt, ahonnan tiszta rálátásom van a bejárati ajtóra is. Harry kezét a kilincsre helyezve nyitja ki azt, mintha tudná, hogy az ajtó túloldalán álló személy semmiképp nem árthat neki. Az ajtó kinyílik, szemeim elkerekednek, kezemet szám elé kapva reagálom le az ajtóban álló személy látványát. Harry szemei is kikerekednek, ennek ellenére azonban nagyobbra tárja a bejárati ajtót, hogy az ajtóban álló személy könnyedén bejöhessen.
- Mi történt veled, kölyök? - kérdezi Jason, miután alaposan végigmérve Harryt rájön, rossz passzban van. Harry nem reagál, vállát megvonva jelzi főnökének, hogy szót se érdemel ez az egész.
- Valami gond van? - kérdez ezúttal Harry, mint akinek fogalma nincs arról, hogy mit kereshet itt Jason az éjszaka közepén. Pontosabban arról, hogy kit kereshet. Látom Jason arcán, hogy türelme már nagyon a végét járja, és pontosan tudom azt is, hogyha ez az egész, ami köztünk van Harryvel kiderül, abból Harry fog rosszul kijönni. Testem hamarabb cselekszik, minthogy azt végig gondolhatnám. Kissé félve a reakcióktól lépek ki a fal mögül, a velem szemben álló két férfi tekintete egyszerre tapad rám.
- Juliett.. - Jason homlokát ráncolva néz rám, láthatóan nem tudja hova tenni azt, hogy itt talált rám. Harry és én hallgatunk, nem tudjuk mi lenne a megfelelő mondandó ilyenkor, talán úgy a legjobb, hogy csöndben várjuk a reakciót apától. 
- Úgy látszik a múltkor nem hatottál eléggé a lányodra ahhoz, hogy többször ne lépjen le szó nélkül - szólal meg nemtörődőm stílusban Harry, mire Jason és én rá pillantunk. Azonnal leesik mit csinál, fejemet lehajtva próbálom takarni halvány mosolyomat.
- Hol volt? - kérdezi Jason végig engem bámulva. Határozottan állom pillantását, ami ezúttal nem dühtől csillog, valami egészen más.
- A községháza előtt vettem fel. Haza kellett jönnöm valamiért, most akartam hazavinni - magyarázza Harry, szemrebbenés nélkül főnöke szemébe nézve. Jason bólint, majd ismét rám néz.
- Indulunk Juliett - közli Jason, mire szótlanul indulok el a bejárati ajtó felé. - Kösz mindent, kölyök - nyújt kezet Harrynek, amit ő gondolkodás nélkül fogad el, s ráz meg.

Az ülésbe belesüppedve, folyamatosan az ablakon kibámulva ülök. Nem igazán erőltetjük a beszélgetést, mindketten csöndben ülünk egymás mellett. Harryvel ellentétben Jason óvatosan fékez le egy piros lámpához érve.
- Tudod.. Nagyon viccesnek találom ezt az egészet - szólal meg Jason, miközben ujjaival a kormányon dobol. Nem szólalok meg, csupán értetlenül ránézve tudatom vele, hogy nem értem mire gondol. - Téged még megértelek. De hogy Harry, aki évek óta ismer is azt hiszi, hogy meg tudtok vezetni. Nevetséges - közli, mire ajkaim elválnak. Szívverésem felgyorsul, ölembe ejtett kezeimet kezdem bámulni.
- Nem tudom, miről beszélsz - reagálok nyugodtan, mintha tényleg nem tudnám miről beszél. Érzem magamon pillantását, közben csak azért imádkozom, hogy a lámpa váltson már át.
- Nem találkozol többet Harryvel - jelenti ki, mire azonnal szólásra nyitom a számat.
- Azt nem te fogod megszabni - szólók vissza, hangomat felemelve. Jason rám néz, talán most tudatosult benne, hogy rátapintott a lényegre Harryvel és velem kapcsolatban.
- Te is tudod, hogy ebben nincs igazad. Ha én azt mondom, hogy nem találkoztok, akkor nem fogtok.
Érzem a szememben összegyűlt könnyeket. A kétségbeesést, ahogy hirtelen úrrá lesz rajtam.
- Szeretem őt - mondom halkan, inkább magamnak, mint Jasonnek, de tudom, hogy ő is tisztán hallotta.
- Harrynek senki nem fontos. Felejtsd el őt - Jason határozottan jelenti ki, miközben a gázra lépve ismét elindul. - Nem beszélhetsz vele többet, Juliett. Harry érdekében ajánlom, hogy ezúttal vegyél komolyan. 

44. Fejezet - A vér mind a mellkasomra csöpög

Afraid

 HARRY STYLES

     Hűvös szél fúj be fehér pólóm alá, ami libabőrt varázsol testemre, így inkább úgy döntök, hogy az kocsi ajtaját kinyitva kikapom a hátsóülésről mély bordó színű pulóverem. Főnököm fél szemét rajtam tartja miközben én magamra veszem a ruhaneműt, de meg sem szólal. Már lassan fél órája állunk ugyanúgy az autómnak támaszkodva és egy jelentéktelen gyárat figyelünk messze előttünk.
- Szerinted bent vannak? - kérdezem miután zsebre dugom kezem. Fejem kicsit hátradöntöm, így neki egészen hátra kell pillantania. Oldalról látom, hogy biccent egyet, majd ugyanazzal a határozott arckifejezéssel figyeli tovább a hatalmas épületet. Felsóhajtva hajamba túrok. Megfogok pár tincset ujjaimmal, amiről eszembe jut a mellettem álló lánya, aki gyakran erősebben húzta meg hajam, ilyenkor mindig felszisszentem. Fejemet le kell hajtsam, hogy Jason ne lássa azt a kunkori vigyort, amit arcomra varázsoltam a Juliettel történtek miatt.
- Mi olyan vicces, fiam? - teszi fel hirtelen a kérdést.
- Semmi, - le sem tudom vakarni képemről a vigyort - csak eszembe jutott egy vicc. - főnököm egyik szemöldökét felvonva rám néz, amitől végképp nevetni támadna kedvem.
- Fura vagy ma. - jegyzi meg nemes egyszerűséggel, de nem fűz hozzá többet. Megvonom a vállam, majd oldalra tekintek, míg meg nem nyugszom.
     Már sokadik perce, hogy csak ácsorgunk némán és semmi nem történik, még a gyár környékén sem. Az épület ajkai betörve, így kitűnően látható lenne, ha valamiféle mozgás van odabent, de semmi. Jason sóhajt egyet, így eltolva magát az autóm motorháztetőjétől.
- Itt ma már senkit nem fogunk. - zsebéből előhalássza kulcscsomóját, egyszer megforgatva azt rányom az egyik gombra, amitől saját járműve cseng kettőt. - Holnap újra megpróbáljuk. - fordul hátra még mielőtt beszállna az anyósülésre. Biccentek egyet és végül én is elindulok.
     Hallom, ahogy főnököm gyors indulásával felkap néhány kavicsot a földről aztán elszáguld. Épp nyitnám az ajtót, mikor valami szemembe világít hirtelen. Elkapom fejem, majd körbenézek. Bár a Nap fényesen világít, kizárt, hogy az vakított volna el ennyire. A gyár felé pillantok, mikor észreveszek az egyik ablakban valami csillogó dolgot, ami hirtelen eltűnik. Hunyorítok kicsit, hogy meglássam mi is az, de nem bírom kivenni sem a tárgyat magát, sem azt, hogy lehet-e ott valaki. Kezemet elveszem az autóm ajtajának kilincséről, majd a slusszkulcsra rányomva lezárom az ajtót. Jobb lesz, ha kicsit körülnézek mielőtt elmegyek.
     A drót kerítésen átmászva leugrok, majd egy kissé poros területen érkezem. Jobban megvizsgálva biztos volt ott valami, mivel tegnap még a hó esett, ez a hely pedig teljesen száraz. Biztosan járt itt valaki, mert innen eltüntettek valamit. Még jó, hogy körülnézek egy kicsit közelebbről is. Kicsit begörnyedve lopakodom tovább a gyár területén, míg el nem jutok az épület aljához. Odabentről semmi nem hallatszik., így beljebb merészkedem. A bejárat helyén egykor hatalmas ajtó lehetett, most már teljesen szabad a járkálás bárkinek. A törött ablakon át a Nap fénye könnyen jut be, így megvilágítva az utamat. Oszloptól oszlopig megyek gyors léptekkel, nem kockáztatom meg, hogy bárki is meglásson. Egyelőre semmi mozgás nincs rajtam kívül.
     Próbálom elhelyezni azt a részt, ahol a fényt láttam az ablakban. Az biztos, hogy nem a földszinten volt, így tekintetemmel először egy lépcsőt keresek. Gyorsan meg  is lelem pár méterrel arrébb, de csak akkor tűnik fel, hogy az nem is az emeletre, csak egy irodába jó pár méterrel a földszint felett. A lépcső vasból van, így az visszhangzik, mikor lassú léptekkel sétálok fel rajta. Gyanús az egész, de most már nem állhatok meg. Így legalább a lépcsőről teljesen belátom a gyár teljes területét. Sehol egy lélek. Szemöldökömet összevonom, akkor már csak az irodában lehetnek emberek. Teljesen le kell guggolnom, mikor a szoba szintjére érek, mert a gyár lenti terület felé is vannak ablakai a szobának. Odalopózok az ajtóhoz, fülemet odatapasztom hátha bármiféle hangot meghallok, de csak minta a szél suttogását hallanám. Nyelek egyet, majd óvatosan a kilincshez nyúlok, amit egy egyszerű mozdulattal kinyitok, az ajtó pedig nyikorogva tárul ki előttem. Hátsó zsebemhez nyúlok ahol egy kis pisztoly van elrejtve teljesen megtöltve. Lassan előhúzom, majd bekukkantok az ajtón. A huzat kicsit megcsap a nyílt ablakok miatt. Beljebb lopózva a falhoz simulok. A szobában csak egy nagy asztal, székek vannak, mindezt szakadt függönyök teszik ijesztőbbé, amik az ablak tetejéről lógnak és lengedeznek néha egész mélyen benyúlva a szobába.
- Fegyver van nálam! - jelentem ki hangosan. - Ha van itt valaki az dobja el a fegyvert és bújjon elő! - hangom kicsit megremeg bár nem tudom miért. Sokszor kerültem már ilyen helyzetbe. Érzem ahogy tincseim alól egy aprócska izzadság gördül végig homlokomon egészen szemöldökömig.
     Megunom a várakozást, így agresszívan borítom fel az asztalt, majd egyenesen a helyére irányítom a fegyverem. Semmi. Lassan eresztem le azt, mikor meglátom, hogy egyáltalán nem bujkál senki az asztal alatt. Összevonom a szemöldökömet, nagyot nyelve az ablakhoz sétálok, hogy kinézzek. Egyenesen a kocsimra látok rá, de mégis akkor mi volt az a villogás. Visszanézve a szobába, csak akkor látom meg, hogy egy alaktalan üvegdarab hever a padlón. Az az egyetlen, pedig azt hinné az ember, hogy a törött ablakok mellett törött üvegdarabkák vannak. De ha a többit eltakarították akkor ez miért maradt itt? Leguggolok, hogy felvegyem azt, kezemben oda nem illő tárgyként hever az éles tárgy.
     Az oldalait vizsgálom, és azoknak élességeit amikor hirtelen valaki megragadja a kezem és ökölbe szorítja azt miközben benne van az üveg. Felordítok, majd eldobom a tárgyat. Meghátrálok, de pont abba az alakba ütközök, aki az előbb ezt tette velem. Szemem hatalmasra tágul ijedtemben, de mintha ő is ijedt lenne, inkább kitér előlem és az eldobott véres üveg után nyúl. Mikor észreveszem tervét ráborulok alkatára és hátravetem, hogy még véletlenül se érhesse el.
- Takarodj! - üvölt rám az alak, akinek az arcát még mindig nem látom, csak kapucnis termetéhez van szerencsém. Egyik kezét kiszabadítva szorításomból, könyökével erősen az arcomba vág. Feljajdulok, de nem engedem el, amitől ő csak még idegesebb lesz és valami egészen fura harcművészeti módszerrel mögém erőszakolja magát, majd egy erős fogással a földre taszít. Felköhögök, ahogy a padlóra érkezem. Egyenesen fölém hajol így teljesen jól kirajzolódik előttem az arca, de meglepetésemre nem ismerem fel. Minden egyes nevet, arcot és háttér sztorit ismerek Jason ellenségeivel kapcsolatban, de őt még életemben nem láttam, így sokként ér, mikor az üveget a földről felkapva egyenesen mellkasomba akarja szúrni. Épphogy az utolsó pillanatban elkapom karjait, így nem ér belém az éles tárgy. Mindketten erőlködünk és erős fogásomtól az ő kezébe is ugyanúgy beleszalad az üveg, de ő nem törődik vele, A kezünk között kicsorduló vér mind a mellkasomra csöpög. Nagy erőt veszek magamon, így oldalra lökve kezét, majd jobb lábammal rásegítve oldalba rúgom őt. Derekához kapva arrébb esik és köhögve gyűlölettel pillant rám, míg én fel tápászkodok és eszeveszettül keresni kezdem fegyverem ami még harcunk kezdetekor eshetett ki kezemből. De még mielőtt az ablakhoz szaladhatnék ő elkapja a lábam és a földre taszít. Hátrapillantva csak annyit látok, hogy őrült tekintettel kapaszkodik lábammal. Másik lábammal igyekszem arcba rúgni, de ő kitér rúgásom elől és feljebb mászva lábamon a hátamra ugrik, hogy mozdulni se bírjak. Véres tenyerével betapasztja számat, nyelvem hegyén érzem a vér vasas ízét. Akárhogy mocorgok egyszerűen nem bírok kiszabadulni alóla. Egyre többet kell kapkodnom a levegőt, teljesen kiszorítja belőlem a lelket. Érzem, ahogy az izzadságcsepp útját most már a felszakadt szemöldökömből szivárgó vér folytatja így felszántva az arcom jobb oldalát. Igyekszem szabadulni, de akkor hirtelen meghallom a már jól ismert kattanást, ami a pisztolyom kibiztosításától származik. Érzem ahogy fejem hátsó felének nyomja a csövét, majd egy kicsit rá is nyom, hogy állam a padlóba üssem.
- És most beszélsz! - ordít rám - Ki a fasz vagy?

43. Fejezet - Miért lenne hazugság?

JULIETT WAHLBERG

Cant Ignore Me

Garbóm ujját jobban ráhúzom a kézfejemre, miközben még álmosan dörzsölve szememet belépek a konyhába. Az ebéd illata már korábban megcsapja az orromat, nem emlékszem mikor aludtam utoljára ilyen jól és ilyen sokat. 

- Jó reggelt! - köszönök Rosanak, aki a konyhapultnak lazán nekidőlve nézi a hűtő tetején pihenő tévét. 

- Jó reggelt - köszön ő is, bár hangja közel sem hasonlít a megszokotthoz. Szemöldökömet ráncolva mérem fel a házvezetőnőt, miközben az ablakhoz sétálok, derekamat a kellemesen meleg radiátornak döntöm. 

- Minden rendben? - kérdezem kíváncsian a nekem háttal álló nőt, miután már öt perce rám se hederítve áll a tűzhelynél. Rosa megáll egy pillanatra, egy jelentéktelen pontot néz a tűzhely fölött.

- Miért volt itt Harry az éjjel? - kérdezi anélkül, hogy rám nézne. Nagyot nyelek. Ha Rosa látta, akkor nincs kizárva, hogy Jason is belefutott. 

- Találkozott Jasonnel? - kérdezek rá azonnal, mielőtt még reagálnék házvezetőnőnk kérdésére. Beletelik pár másodpercbe, de Rosa végül felém fordul. 

- Igen - jelenti ki határozottan, mire ajkaim elválnak. - De azt mondtam, hogy akkor érkezett - teszi hozzá. Hatalmas kő esik le a szívemről, ugyanakkor így, hogy megtudtam mi Rosa viselkedésének az oka, kellemetlenül érzem magam. 

- Rosa, én.. 

- Még mindig nem érted, Juliett - vág közbe, hirtelen felém fordulva. Szemeim kikerekednek, még soha nem beszélt velem ehhez hasonlóan sem. - Nem ok nélkül akarunk tőle távol tartani apáddal. Nem véletlenül látod ilyen keveset apádat. Próbál téged a lehető legjobban elszigetelni a munkájától, az őt körülvevő emberekről nem is beszélve. Nem ismered őket - mondja Rosa, mondandója végére elhalkulva. Bambán nézek a középkorú nőre, ugyanakkor egy hang sem jön ki a torkomon. Szeretnék ellenkezni. Elmondani neki, hogy annak ellenére, hogy azt hiszi; nem ismeri Harryt. De ott van az az apró tényező, hogy valamiért Jason is távol akar tőle tartani, márpedig nem biztos, hogy van olyan ember, aki nála jobban ismeri Harryt.
Nagyokat pislogok, némán figyelem, ahogy Rosa nekem hátat fordítva ismét a hűtő tetején pihenő készüléket kezdi figyelni. Pár percig csak állok egy helyben, próbálok magamhoz térni az imént történtektől. Bambaságomnak hála azt se hallom, ahogy valaki bejön a bejárati ajtón, így meglepetten kapom fel a fejem, mikor Jason csatlakozik hozzánk a konyhában.
- Ryant ma hazaengedik a kórházból - mondja, miközben a kocsikulcsot az étkezőasztalra dobja, s egy pillanatra rám néz. - Arra gondoltam, hogy majd én hazaviszem, hogy meggyőződjek róla, hogy boldogul arra a pár óra egyedül is, míg meg nem érkezik a bátyja.
- Ő fog gondoskodni róla? - kérdezi Rosa, aki meglepően szívén viselte a fiú sorsát az elmúlt időszakban.
- Igen, itt lesz egy ideig, amíg Ryannek még pihennie kell - mondja Jason lazán az egyik széken kényelembe helyezve magát. - Ha akartok jönni, akkor nagyjából három óra felé indulunk - teszi még hozzá.
- Én mindenképp megyek  - reagál a házvezetőnő. Jason nem lepődik meg, barna szemeit rám emeli. Fejemet kissé lehajtva állok a radiátornak dőlve, gondolataim teljesen máshol járnak.
- Juliett? - kérdezi, mikor rá jön; magamtól nemigen akaródzik, hogy megszólaljak.
- Inkább maradnék - mondom halkan, mire Jason meglepő módon csak bólint egyet. Rosa azonban rám pillant, ajkaim elválnak attól a furcsa tekintettől, ahogyan rám néz. Ettől a nézéstől úgy érzem, mintha egy égbekiáltó bűnt követtem volna el; gyötör a bűntudat. Ugyanakkor bosszús is vagyok. Soha nem szerettem, ha valaki - függetlenül attól, ki az illető - beleakart szólni a dolgomba, ez máig sem változott. Mégis ott van bennem a kettős érzés, hogy vajon mi lehet az oka annak, amiért ennyire erőlködnek azon, hogy távol tartsanak Tőle?

Még csak négy óra múlt pár perce, kint mégis sötétedik, az utcai lámpák sárgás fénye már bevilágít az ablakon. A kanapé puha anyagába belesüppedve kapcsolgatom a falra függesztett tévét, kivételesen nem csupa unalmas dolgot vetítenek, így hamar megállapodok egy akciófilmen, ami épp akkor kezdődik, mikor odakapcsolok. Mostanában nem túlzottan vagyok vevő az akciófilmekre, épp elég akció van a mindennapjaimban ahhoz, hogy ebben ne szenvedjek hiányt. Most azonban egy olyan filmről van szó, amit régen sokat néztem, így ezúttal kivételt teszek.
Fel sem tűnik milyen gyorsan elrepült majdnem háromnegyed óra, egészen addig, míg egy halk kopogás ki nem zökkent a filmnézésből. Automatikusan az órára pillantok, szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy csekély az esélye, hogy Jason és Rosa ilyen hamar hazaérjenek. Az eddig magamhoz szorított díszpárnát a kanapéra dobva állok fel, s indulok el a nappali ablaka felé, hogy azon kinézve többet tudhassak meg a látogatóról. Ajkaim elválnak, mikor megismerem a ház előtt parkoló fekete autót, mély levegőt véve sétálok el a bejárati ajtóig.
- Jason nincs itthon. Rosaval elmentek, hogy hazavigyék Ryant a kórházból - mondom azonnal, ahogy kinyitom a bejárati ajtót. Harry szemeit kissé összeszűkítve méreget pár másodpercig, mielőtt szólásra nyitná ajkait.
- Mi a baj? - kérdezi, anélkül, hogy reagálna előbbi kijelentésemre.
- Mondd meg inkább te. Miért akar mindenki ennyire távol tartani tőled? Még te magad is - kérdezem kissé kétségbeesetten. Ezúttal nem csak a hangom kétségbeesett. Én magam is az vagyok, hiszen azt az embert, akit minden alkalommal egyre közelebb engedek magamhoz, valamilyen okból kifolyólag, mindenki elakar marni mellőlem. Harry csak bámul rám, zavartan túr bele hajába. Csak most van időm jobban megnézni az előttem álló fiút. A szállingózó hóesés ellenére rajta csak egy rövid ujjú és egy egyszerű farmer van, mégsem látszik rajta, hogy akár egy kicsit is fázna.
- Képzeld magad az ő helyükbe - szólal meg hirtelen, ezzel megszakítva megfigyelésemet. - Te mit tennél, ha a lányod, egy ilyen emberrel lenne, mint én?
Ajkaimat összepréselve gondolom végig amit Harry mondd. Nyilván nem tudok ésszerű választ adni; a válaszom teljesen más lenne, mint az, amit szükség esetén tényleg cselekednék.
- Mit értesz az alatt, hogy ilyen? - kérdezem halkan, kissé félve a választól.
- Nem vagyok jó ember, Juliett. Napi szinten bántok, sőt néha ölök embereket - mondja egyenesen a szemembe, hangját kissé felemelve. A levegő tüdőmben reked. Eddig is tisztában voltam ezzel, de így, hogy kimondta teljesen más hatással van rám. - Számomra senki nem fontos, nincsenek érzelmeim.
- Ez nem igaz - vágom rá azonnal, az utolsó mondatra reagálva. Nemlegesen kezdek bólogatni, miközben lassan hátrálok el Harrytől. Ő azonban jön felém, az előszoba fala az, ami végül megakadályoz a további hátrálásban. Harry is az előszobában van, alig pár centi választ el minket egymástól, hatalmas szemekkel néz le nála jóval alacsonyabb termetemre. - Ez hazugság - mondom halkan, még mindig az előbbire utalva.
- Miért lenne hazugság? - kérdezi halkan, mintha attól félne, hogy bárki meghallhat minket.
- Ha számodra senki nem fontos, és nincsenek érzelmeid, akkor miért vagy most itt? Akkor miért voltál itt előző éjjel? Akkor miért nem fordítasz most nekem hátat, és tűnsz el? - kérdezem az arcomat felszántó könnyektől remegő hangon. Soha nem szerettem mások előtt sírni, most azonban nem törődök ezzel, csak állom továbbra is Harry masszív pillantását. Állkapcsa megfeszül, ahogy farkasszemet nézünk, nyilván nem tetszik neki, amit az imént mondtam. Kínkeservesen lassan telik az a pár perc, amíg arra várok, hogy vajon mit fog lépni. Fogja magát és úgy tesz, ahogy mondtam? Szeretném azt hinni, hogy erre nem lenne képes, de ahogy most a szemébe nézek, semmit nem látok benne az ürességen kívül.
- Az lenne a legjobb, ha tényleg azt tenném - mondja halkan, két kezét a falnak nyomva támaszkodik meg rajtuk. Arca még közelebb kerül az enyémhez, szinte hallani lehet a szívem hangos dübörgését.
- Akkor miért nem teszed?
Harry pár másodpercig csak arcomat bámulja. Egyik kezét elvéve a falról emeli arcomhoz, s törli le róla az éppen végigfolyó könnycseppet.
- Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy hátat fordítsak neked. Pedig tudom, hogy az lenne a helyes - suttogja.
Hatalmas kő esik le a szívemről. A tudat, hogy nem hagy el határozottan megnyugtat. Kezemet az övére teszem, ami arcomon pihen. Végig rajtam tartja zöld szemeit, felém dőlve nyom még jobban oda a falhoz. Ajkait lassan érinti hozzá az enyéimhez, csókunk azonban nem tart sokáig; a nyitott bejárati ajtón beszökő hűvös szél libabőrt varázsol minden porcikámra.
- Menjünk be, megfázol - mondja halkan, tőlem kissé eltávolodva. Amíg becsukja az ajtót, egy pillanatra sem engedi el a kezem, végig szorosan fogja. Miután becsukja a mahagóni ajtót kezembe veszem az irányítást; összekulcsolt ujjainknál fogva kezdem el magam után húzni az emeltre, meg sem állva a szobámig.
- Nem lesz jó vége annak, ha Jason itt talál - szólal meg Harry, miután bezárva maga mögött a szobaajtót ismét felém fordul.
- Azt hittem, hogy te nem félsz semmitől és senkitől - csipkelődők pimasz mosollyal az arcomon, miközben hagyom, hogy ölelésébe vonjon.
- Nem az apádtól félek. Hanem attól, hogy elintézi, hogy ne tudjalak többet látni - mondja viccelődésem ellenére teljesen komolyan. Az én arcomról is eltűnik a mosoly. Tudom, hogy igaza. Jasonnek nem kerülne nagy erőfeszítésbe, hogy ezt elintézze. Ajkaim leheletnyit elválnak, miközben Harry halvány fényben megvilágított arcát nézem. Tarkójára csúsztatva kezemet húzom közelebb magamhoz, ajkaink azonnal egy húron pendülnek. Lábaimat átkulcsolom Harry derekán, mikor ölébe kapva sétál el velem az ágyig, majd arra óvatosan elfektetve mászik fölém. Csókunk eközben nem szakad meg; elképeszt az az óvatosság, amivel Harry hozzám ér. Két kezével fejem mellett támaszkodik, mellkasa épp csak súrolja az enyémet. Kezeimet tarkójáról derekára viszem, pólója alatt simogatom a hátát. Annak ellenére, hogy egy rövid ujjúban volt a hidegben, bőre meglehetősen meleg, szinte forró. Nem ellenkezek, mikor elhúzódva tőlem megragadja garbóm alját, és egy könnyed mozdulattal lehúzza rólam. Végig arcát figyelem, ahogy szemeivel végigpásztázza alatta fekvő testemet, amit még mindig egy melegítő és egy topp fed. Ennek ellenére határozottan kijelenthetem, hogy eddig senki nem nézett így rám.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi halkan, miközben kezét végighúzva oldalamon a nadrágom széléhez viszi.
- Ezt inkább magadtól kellene megkérdezned, hiszen te habozol - mondom szintén halkan, egyenesen szemébe nézve. Szája féloldalas mosolyra húzódik, melegítőmet határozott mozdulattal húzza le, és dobja a szőnyegre.
- Már régóta te vagy az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok - mondja, mikor már ismét csak centik választják el tőlem. Ezt a pár centit is hamar megszüntetjük, a szavak feleslegessé válnak.

Laposakat pislogva bambulok egy jelentéktelen pontot Harry mellkasán, ahogy féloldalasan mellém fekve simogatja arcomat. Érzem magamon pillantását, ahogy újra és újra végigméri arcomat. A hajam valószínűleg kócos, az arcom kipirult és zilált. Mégsem érzem magam kellemetlenül, a mellettem fekvő fiú érintése és jelenléte minden rossz érzést elvesz.
- Gondoltad volna, hogy egyszer az ágyadban fogok feküdni? - kérdezi halkan, arcán halvány mosollyal. Halkan kuncogni kezdek, miközben határozottan megrázom a fejem.
 - A házban is nehezen tűrtelek meg. Szerinted gondoltam ilyenekre? - kérdezem mosolyogva a fölém magasodó fiútól. Göndör tincseinek egy része arcába hullik, ahogy lenéz rám, bőröm minden érintése után, amiket elvétve hagy testemen bizsereg.
- Szerintem minden alkalommal, mikor megláttál - reagál pimasz mosollyal, mire ismét felnevetek.
- Túl magabiztos vagy, nem gondolod? - kérdezem óvatosan mellkason ütve. Harry nemlegesen megrázza fejét, mosolya azonban eltűnik.
- Én nagyon hamar rájöttem, hogy távol kell tartanom magam tőled. Az már más kérdés, hogy hatalmas kudarcot vallottam ezzel kapcsolatban - mosolyodik el ismét.
- Nem akarom, hogy azt hidd, nekem az a jó, ha távol vagy tőlem - mondom határozottan. Harry bólint, ajkait az enyéimre nyomva húz magához még közelebb, s húzza ránk jobban a meleg takarót.